VILÁGÉLETTAN
Újabban gyakran emlegetik a Jevons-paradoxont. W. S. Jevons angol közgazdász 1865-ben a korábbinál gazdaságosabban működő Watt-féle gőzgép feltalálása kapcsán rámutatott, hogy a szén hatékonyabb felhasználása nem eredményez megtakarítást, ellenkezőleg. Ha az üzemanyagot hatékonyabban használhatjuk fel, az ára relatíve alacsonyabb lesz a belőle nyerhető teljesítményhez képest, tehát jobban megéri kitermelni, egyre több új területen fogják felhasználni, sőt, az új technológia magát a kitermelést is megkönnyíti.
(Érdemes még tudni, hogy Jevons a kereskedelem fenntartható szintre való visszafogását szorgalmazta. Előrejelzése szerint a szén gazdaságosabb felhasználása jelentős népességnövekedést eredményez majd, s mikor a szén elfogy, Anglia függővé válik a külső forrásoktól, más országoktól. Mint tudjuk, jóslata nemcsak a szénre és Angliára, hanem később a még nagyobb jelentőségű kőolajra és a nemzetközi gazdaságra vonatkoztatva is helytállónak bizonyult.)
A Jevons-paradoxonnal együtt szokták említeni a papírmentes iroda paradoxonát, vagyis hogy az informatikai eszközök megjelenésétől a papírfelhasználás (erdőirtás) jelentős csökkenését reméltük, ám mint kiderült, az új technológia az irodák papírfogyasztását a többszörösére emelte.
E két paradoxonra a „mélyebb zöldek” gyakran és joggal hivatkoznak a technicisták ellenében, akik az energia-és egyéb válságokat a fogyasztás mérséklése helyett hatékonyabb eszközök fejlesztésével remélik megoldani. De közülük többen azt a következtetést is levonják a Jevons-paradoxonból, hogy a mai berendezkedés mellett mindenfajta takarékosság értelmetlen, hiszen az anyagot és energiát, amit az egyik ember megtakarít, annál könnyebb lesz valaki másnak elhasználnia. Sőt, a takarékosság szerintük a társadalmi egyenlőtlenséget fokozza, mert a kisemberek megtakarításait a gazdagok élik fel.
Ennek nem sok értelmét látom. A szegények annak fogyasztásából szorulnak ki, ami drága. Az energiahatékony technológiák épp azzal gerjesztenek nagyobb fogyasztást, hogy az energiahordozók árának relatív csökkenésével a termelés olcsóbb lesz, következésképp a termékek is, ami lehetővé teszi új, szegényebb fogyasztói rétegek bevonását. Természetesen a mai termelési mód (is) egyenlőtlenséget szül, ezért a termelés kiterjesztése az egyenlőtlenséget valóban fokozza. Azt azonban semmiképp sem mondhatjuk, hogy a szegények megtakarításait felélik a gazdagok. (A naiv „gazdagok” szóval az egyszerűség kedvéért illetem a gazdasági-politikai rendszer vezető szereplőit és haszonélvezőit.) Ez teljesen ellenkezne a mai rendszer működésével. Mivel a kizsákmányolás főként gazdasági úton folyik, a gazdagok gazdagsága a szegények nagyobb fogyasztásából származik, s ha a szegények takarékossággal csökkentik a fogyasztásukat (tehát a keresletet, ezzel a termelést is), azzal a „felül lévők” további gazdagodásának forrásait zárják el. Ha egy szegény ember – pontosabban bárki – elkölt bizonyos összeget, annak a fele (vagy tetszés szerinti hányada) a gazdagoknál köt ki. Tehát minél többen költenek minél többet, annál inkább növekszik a gazdagok gazdagsága, és fordítva: ha az emberek egyre kevesebbet költenek, azzal a gazdagok bevétele is csökken. A gazdasági hatalmak legfőbb érdeke, hogy mindenki a lehető legtöbbet fogyassza, a szegények is, hiszen a saját jólétük és hatalmuk a termelés-fogyasztás minél kiterjedtebb és minél sebesebb körforgásából származik, s az is tartja fenn. Ezért buzdítanak bennünket folyton fogyasztásra, sohasem az ellenkezőjére, s a gazdagoknak semmiképp sem érdeke a szegények vásárlóerejének csökkenése. Szó sincs arról, hogy ha a szegények takarékoskodnának, azzal a hatalmasok malmára hajtanák a vizet.
A Jevons-paradoxon végső soron csak annyit mond, hogy az energiahatékony technológiák gazdasági növekedéshez, vagyis az erőforrások erőteljesebb kiaknázásához vezetnek, ahogy bármilyen gazdaságélénkítő tényező a természeti erőforrások gyorsabb felélésére vezet. A végfogyasztók takarékossága viszont a termelés-fogyasztás visszafogásával a Jevons-paradoxon működését is gátolja.
Fontos látnunk, hogy ez a paradoxon nem a megtakarításról szól, hanem az energia-hatékonyságról. Ennek növekedése nem eredményez energia-megtakarítást, de a megtakarítás igen. Hiszen a megtakarítás maga a megtakarítás. A jobban kihasznált energia nem azonos a fel nem használt energiával. Az első növekedéshez vezet, gazdasági és népességnövekedéshez, a második pedig szinten tartáshoz vagy csökkenéshez. A fogyasztói takarékosság keresletcsökkenést, s ebből fakadóan áresést eredményezhet, de ez nem csupán azt jelenti, hogy a megtakarított mennyiséget másnak könnyebb lesz elfogyasztania, hanem (ha a fogyasztók az alacsonyabb árak mellett is takarékosak maradnak) azt is, hogy kevésbé lesz gazdaságos az erőforrás kitermelése, tehát a paradoxonban leírt folyamat megfordul.
Egyébként az a gyanúm, hogy a Jevons-paradoxon nem érvényes gazdasági visszaesés idején, épp, mivel valójában nem az energiahatékonyságról, hanem annak gazdaságélénkítő hatásáról szól. Mai helyzetünkben az energiahatékony eljárások nem képesek annyival lenyomni az árakat, amennyivel az erőforrások fogyatkozása emeli őket. Pl. az energiatakarékos égők a szegényedés korszakában aligha eredményeznek a mainál nagyobb kivilágítást, mivel a fogyasztók ezzel együtt is egyre nehezebben tudják fizetni a villanyszámlájukat, s az egyre drágább égők megvásárlása is gondot okoz nekik.
Más szempontból pedig cseppet sem világos, mitől is féltjük a „kisembert” (aki alatt általában magunkat értjük, bármilyen helyzetben vagyunk is). Egy olyan életmódtól, amelyben nem fogyaszthat annyit, mint ma? Ez lenne a szenvedés, amitől meg akarjuk kímélni? A féltés mélyén az a meggyőződés rejlik, hogy minél többet fogyasztani jó dolog. Ha rossznak tartanánk, miféle igazságtalanságot látnánk abban, hogy a kisember kevésbé részesül ebből a rosszból?
Kétségkívül igazságtalan a javak mai elosztása. A szegényeknek nagyon kevés jut. Ugyanakkor az igazságtalanság súlya nem független az igényeinktől. A szegényeket az objektív társadalmi-gazdasági tényezőkön túl a takarékosság eszményének hiánya teszi végképp kiszolgáltatottá. Amíg mindenki az anyagi jómód általa elérhető legmagasabb szintjére törekszik, s kizárólag azért él szerényen, mert erre a rajta kívül álló körülmények kényszerítik, addig nyomorult, akkor is, ha a jóléti ranglétrának nem a legalján él. Ebben a helyzetben korlátlanul zsarolható. Bármit megtesz, hogy egy lépéssel feljebb jusson, vagy hogy legalább a jelenlegi „életszínvonalát” megőrizze. De ha igényeit önként szabja szűkebbre lehetőségeinél, máris mozgástere támad, döntési lehetőségekkel, viszonylagos függetlenséggel. Szabadsága megnő. Nem vehető rá bármire, több kérdésben lehetősége nyílik dönteni jóról, rosszról, helyesről, helytelenről, és bizonyos határokon belül választani közöttük.
Ha a takarékosság erény (márpedig helyzetünkben igencsak sarkalatos erénnyé lett), akkor még ha igaz lenne is, hiba azt mondani, hogy amit én megtakarítanék, úgyis elhasználnák mások. Vétség a jogi és erkölcsi érzékünk ellen. Ugyanaz, mint azt mondani, hogy ha nem én fosztom ki a gyámoltalan gyereket, megteszi más. Ma minden pazarlás és egyéb bűn ezzel az apológiával él, elbújva az arctalan tömegben, saját tetteinek értékét, önérzetét felfoghatatlan statisztikai mennyiségekbe oldva.
Az sem világos, mi értelme lebeszélni a takarékosságról azokat, akiknek eszében sincs takarékoskodni, csakis azért élnek szerényen, mert nincs módjuk másképp? A takarékosságra rábeszélni őket egészen más dolog. Látszólag szintén értelmetlen, ha úgy hisszük, nincs miből takarékoskodniuk. De ha mégis kiderülne, hogy képesek vagyunk a mainál is szerényebben élni – s ez könnyen kiderülhet azokban a világrészekben, ahol a szegények is géppel mosnak, takarítanak, hűtenek –, azzal mindenki jól járna. Az emberek nem kényszerből, hanem saját elhatározásukból formálhatnák életüket, hatalmasra duzzadt gazdaságunk szerényebb méretűvé lenne, s a benne élők az amúgy is elkerülhetetlen szegényedést lélekben és életvitelükben egyaránt felkészülten várhatnák.
És mit javaslunk az önkéntes takarékosság helyett? Olyan társadalmi-gazdasági berendezkedést, amely nem kíván önmérsékletet senkitől, önszabályozás helyett szabályozással oldja meg, hogy a mainál kevesebbet fogyasszunk? A kisember mindkét esetben jóval szerényebben fog élni a mainál. A két változat közti egyetlen lényeges különbség, hogy az első esetben ezt önként, szabadon, a vállalás értelme kedvéért tenné, míg a másodikban a jogi és gazdasági szabályozás kényszerítené rá.
Egy fontos erénye marad a második változatnak: hiszünk benne, hogy működik, míg az önkorlátozás működésében nem hiszünk. Ezt nem akarom vitatni, de felhívnám rá a figyelmet, hogy egyelőre mindkét vélemény igazsága hitkérdés, hiszen létrendi szempontokat előtérbe helyező szabályozást ma még éppúgy nem látunk, mint nagyobb népességre kiterjedő önkorlátozást. S azért vesszük bizonyosnak, hogy nem építhetünk az emberek öntudatára, mert a fogyasztói társadalom által formált embert tekintjük az ember örök mintájának. Ennek ellenére elfogadom, hogy az intézményes szabályozás hatékonyabb, sőt talán jóval hatékonyabb az önkorlátozásnál, mivel ma valóban a fogyasztói társadalom neveltjei körében kell eredményt elérnünk, így magam is a szabályozást sürgetem. De mitől mentjük meg ezzel a kisembert, magunkat? Csakis az önrendelkezés szabadságától és felelősségétől. Ha megszületik az általunk várt szabályozás, a kisember zúgolódni fog a megszorítások ellen, s mivel az intézményes szabályozás épp azt biztosítja számára, hogy továbbra is egyéni és rövid távú érekeit követhesse, természetesen a szabályozás minden módon való kijátszására fog törekedni. Nem lesz számára lelkiismereti kérdés az erőforrások bölcs, mértékletes használata. Voltaképp egy olyan helyzetet képzelünk el és idézünk fel, amelyben egy fogyasztói szellemiségű, infantilis tömegen „bölcs” kormányzat uralkodik. Mégpedig kemény kézzel, diktatórikusan: ha a nép dolga továbbra is az egyéni érdek hajszolása, sosem fog önként olyan kormányzatot választani, amely akadályozza ebben, így a szükségesnek tartott szabályozás megszületésével egyúttal a demokrácia kora is lezárul. A demokráciát semmi más nem mentheti meg, csakis az általános létrendi tudatosság. Sokan állítják, hogy ezt lehetetlen elérni. Nem vitatom, talán valóban az. Ez esetben készüljünk fel rá, hogy hamarosan diktatúrákban fogunk élni a világ minden részén.
Visszatérve a két paradoxonhoz: a hatékonyság valójában azért nem eredményez megtakarítást, mert mi nem takarékoskodunk. Azért nő az irodák papírfogyasztása, mert nem takarékoskodnak a papírral. A két paradoxonból épp azt a tanulságot szűrhetjük le, hogy takarékosság nélkül a hatékony technológiák semmit nem érnek. A technológia nem takarékoskodik az ember helyett. Azt hiszem, a „zöldek” számára hatalmas öngól a fenti, hibás következtetés népszerűsítése. Nincs az a reklám, amely hatékonyabban buzdítana fogyasztásra bennünket, mint ha elmondhatjuk, hogy lám, a zöldek is értelmetlennek, talán még károsnak is tartják a takarékosságot.
S hogy tehát végül is kinek takarékoskodunk? Egyértelmű, hogy az utódainknak, a jövő nemzedékeknek. Sőt, lehetőségeink szűkülésének tempójára tekintettel, már a jelenlegieknek is, magunknak. Ez akkor is igaz, ha mások esetleg elpazarolják megtakarításainkat – s ilyen esetben éppen takarékosságunk lehet az egyedüli jogalap e mások felelősségre vonására.
__________________________________________________________________________________
