ÚJ ILLEM /Előzménynek ajánlott: Előszó az új illemhez/
Sokan kérdik, miért illemtant írtam erkölcstan helyett.*
Az illemtanok valóban nem népszerűek manapság. Etikett, üres formaságok gyűjteménye, álságos udvariaskodás jut róla az eszünkbe, amivel, úgy hisszük, nagyjából leszámoltunk már végre, s nagyon ideje volt. Ez persze tévedés. Bár az illem lazult, továbbra is illemszabályok tíz- vagy százezreit követjük, csak nem tűnik fel, annyira természetesek számunkra. Gyakran, ha úgy hisszük, leszámoltunk valamelyik illemszabállyal, nem más történt, mint hogy csöndben lecseréltük egy másikra. Az illem örök szükségszerűség körünkben, az emberek (és minden társas állat) körében; a társas érintkezés legfőbb szabályozója, fenntartója.
Más kérdés, hogy mai, túlszabályozott életünkben többségünk gyűlöli a szabályokat, s már az illem szó hallatán is kileli a hideg. Ez azonban nem változtat semmin. Az illem szót nem ejtjük ki a szánkon, fülünket becsukjuk előle – és követjük tovább korunk, világunk, rétegünk illemszabályait.
Az erkölcs szó kevésbé bántja a fülünket. Az etika, az erkölcs „tudománya” még kevésbé. Emelkedettebb hangzású, és általában kellően homályos ahhoz, hogy ne kötelezzen szinte semmire, ne érezzük a fenyegetését. Ha egy adott morál nem ad az illem konkrét szintjén megfogalmazott szabályokat, gyakorlatilag bárki erkölcsösnek érezheti magát bármilyen életmód mellett. S ami a fontosabb: az erkölcsi szabályok megszegése, legalábbis itteni, mostani világunkban, nem jár szinte semmilyen következménnyel. Sem jogi szankciókkal, sem az illemsértést követő azonnali, közvetlen visszajelzéssel.
Egyébként az erkölcs sem örvend túl nagy népszerűségnek: míg az illemet vaskalaposságban marasztaljuk el, az erkölcsöt fennköltségben, szépelgésben, álszenteskedésben. Egyiknek sem könnyű visszaszerezni a jogait, pedig sürgős szükségünk van rá. Az erkölcsöt nem lenne szabad megfoghatatlan, ködös fogalomként kezelnünk: nem más az, mint az értékek, célok meghatározásának, s ezzel összefüggésben a helyes és a helytelen megkülönböztetésének „tudománya”. Mi lenne ma ennél fontosabb?
Épp az illem gyakorlatiassága az, ami miatt fontosnak éreztem, hogy a létrendi erkölcstanok után mielőbb megalkossuk a létrendi illemtant, vállalva az első kísérlet szükségszerű fogyatékosságait. Ma már nem elég elméletben érteni egyet a létrendi elvekkel, erkölccsel. Fennmaradásunkhoz azonnali, tényleges életmódváltásra van szükség. Erre elméleti fejtegetésekkel, felfoghatatlan számadatokkal, elvont erkölcsi nézetek kinyilvánításával nem szoríthatjuk rá egymást, csakis a társas érintkezésben folyton működő, „rögtönítélő” illemmel. Azzal, ha a pazarlóra, természetkárosítóra, fölöslegesen autózóra stb. úgy nézünk, mint arra, aki társaságban szellent, padlóra köp, vagy az ujjai közt fújja ki az orrát.
Természetesen egy új illemtant nem könnyű gyorsan elterjeszteni. De ha már megszületett, joggal várhatjuk attól a rengeteg embertől, akik a létrendi szempontokkal elvben egyetértenek, hogy elveiket életmódjukban is érvényesítsék, és szégyenkezzenek mások előtt, ha nem teszik.
Úgy tűnik, a kezdeményezést sikeresnek mondhatjuk: az új illem valóban terjed. Ez persze nem a könyv érdeme, sokkal inkább a kor szava. De a kor szava is a mi szánkról hangzik el, s tartozunk vele, hogy kimondjuk, másként a kornak nem lesz szava.
____________________
* A kérdés A világvége illemtana c. könyvemre vonatkozik. Akit érdekel, bővebb anyagot talál róla a könyv honlapján, viszonylag sok részlettel, idézettel. A Dolgaink blogon található cikkek egy része a könyvből kiemelt és átdolgozott szemelvény, más része egyelőre csak itt olvasható.
________________________________________________________________________________
