VILÁGÉLETTAN
Sokan térnek át a vegetáriánus étrendre, nemcsak egészségügyi, hanem erkölcsi megfontolásból. Az indiai eredetű ahimszá, a nem-ártás erkölcsi eszménye (vagy más, azzal szorosan rokon érzület) nevében tagadják a húsevés jogosultságát.
Az indíték szép: állat-rokonainkkal való együttérzés és bizonyos fokú közösségvállalás nyilvánul meg benne. Ugyanakkor a gondolat mai világunkban eléggé naiv, egyben kényelmes; a nem-ártás tiszta lelkiismeretét nagyon olcsón biztosítja.
A jó erkölcsi szabálynak segítenie kell bennünket a helyes életben, s ehhez világosan kell látnunk helyzetünket, helyünket a világban. Ahhoz is, hogy megtudjuk, kinek-minek és mivel, hogyan ártunk. Amíg az ártás fogalmát az öléssel, evéssel azonosítjuk, addig könnyen szem elől veszítjük az általunk okozott ártalmak sokszorosan nagyobb és fontosabb területeit. Ha az ölésben, evésben vízválasztót látunk, az meggátol bennünket abban is, hogy a növényekkel való szoros összetartozásunkat érzékeljük, hiszen valamit mégiscsak kell ennünk, s annak élőlénynek kell lennie. Így aztán az állatok és a növények közé falat emelünk, nem érezzük őket egyazon rendszer szervesen kapcsolódó és egyenrangú részeinek.
Fontos lenne látnunk, hogy nem azokat az állatokat pusztítjuk, akiket megeszünk, épp ellenkezőleg. Őket szaporítjuk. Az aránylag jelentéktelen húsvadászatot és a sokkal jelentősebb tengeri halászatot leszámítva a magunk nevelte állatokat esszük, tehát ezek az állatok nemcsak húsevő szokásaink miatt pusztulnak el, hanem ezért is születtek meg. Nemcsak halálukat, hanem életüket is húsevésünknek köszönhetik – ha van benne köszönet. Az irtózatosan túlnépesedett emberiség csak azokat az állat- és növényfajokat tűri meg a szűkké lett Földön, amelyeket fel tud használni, a többit kíméletlenül irtja. E tekintetben a húsevés nem különbözik a növényevéstől.
A növényevők lelki szemei előtt alighanem meghitt hangulatú gyümölcsöskertek, kis konyhakertek, erdőt-mezőt járó, a növényeket és jótékony hatásukat alaposan ismerő, gyűjtögető bölcs öregek lebegnek, miközben áruházban vásárolt, ártatlannak hitt növényi eledelüket eszik. De hol van már mindez? (S volt-e valaha is?)
Aki csak futó pillantást is vet mezőgazdaságunk gondjaira, jól tudja, hogy ilyen hatalmas embertömeget nem lehet idilli kertekből élelmezni mai életszínvonalunkon. Jóval kisebbet sem, a javak igazságos elosztásával sem. A valóság (az irreális realitás): a kőolajra épített, iparrá lett nagyüzemi mezőgazdaság, mindent beterítő monokultúráival, munkagépeivel, a termőföldet a végsőkig kizsaroló technológiáival, műtrágyáival, hatalmas méregtartályaival. Növényi élelmünk megtermelésekor állatok milliárdjait pusztítja el a növényvédelem szépen hangzó nevében, számtalan fajnak pedig az életterét szünteti meg, teszi tönkre. Nemcsak az állat-egyedek beláthatatlan tömegét öljük folytonosan kultúrnövényeink kedvéért, de teljes fajok elképesztő sokaságát. Naponta több száz állat- és növényfaj hal ki végleg, elsősorban mezőgazdaságunk kényszerű terjeszkedése folytán. (Mellesleg ez a pusztító folyamat nem a mai technológiával, hanem magával a mezőgazdasággal kezdődött, csak most váltott végzetes tempóra.) Azzal védekeznünk, hogy nem mi magunk öljük meg ezeket a lényeket, s bűnbakká tenni a szörnyű technológiát, amely életünket lehetővé teszi, olyan naiv lenne, mint ha a húsevő azzal bizonygatná ártatlanságát, hogy más vágta le számára a megevett állatot.
Csak más lények pusztulása árán tarthatjuk fenn magunkat, s ez – szerény lélekszám és szerény életmód mellett – nem is okoz gondot a természetben, akár állatokat, akár növényeket eszünk. A növényevés ezzel együtt valóban ártatlanabb a húsevésnél, mivel a növénytermesztés kártékony hatásai állataink takarmányának megtermelésekor is érvényesülnek. Ugyanakkora földdarabon több növényevő élhet meg, mint ahány húsevő, ezért helyes, ha minél kevesebb húst eszünk, vagy akár teljesen lemondunk róla. De ha a két erkölcsi norma azonosnak tűnik is a konklúzióját tekintve, megalapozásuk eltérése nagyon is komoly különbséget jelent. Ha a létrendi erkölcs nevében marasztaljuk el a húsevést, azzal nem emelünk falat az állat- és növényvilág közé, s egyúttal látóterünkbe kerül mindaz, amivel és ahogyan ártunk a természetnek, saját létfeltételeinknek. Akár az ahimszá parancsát is megőrizhetjük, mai helyzetünknek megfelelően újragondolva, kinek, minek ne ártsunk. Ekkor az elv így fog hangzani: a lehető legkevésbé árts a világ, a természet rendjének!
__________
/Kapcsolódó írások: Vadászat, Bőráruk és állatvédelem/
________________________________________________________________________________
