VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Húsevés/
Az állatbarát közvélemény a vadászokat marasztalja el a szegény állatok kegyetlen elpusztításának bűnében, de a tényleges helyzet az, hogy a vadászat már jó ideje inkább védi a vadon élő állatokat, mint irtja.
Persze szó sem lehet a vadászat megdicsőüléséről, hiszen pl. az egykor általunk elképzelhetetlen tömegben vonuló vándorgalambot a vadászat irtotta ki az utolsó szálig, és jó néhány faj, így a tigrisek és orrszarvúk, a (ma már illegális) vadászat következtében jutott a talán elkerülhetetlen kihalás szélére. A mediterráneum számos országának gasztronómiai ízlését kiszolgáló vadászat is nagy kárt tesz a védett énekesmadarak állományában.
Ugyanakkor a vadászható állatfajok ma éppúgy a vadászatnak köszönhetik fennmaradásukat, ahogy pl. a tyúkot, birkát az állattenyésztés tartja fenn. S ez közvetve számos, vadászati szempontból közömbös fajnak is hasznos, mivel a vadak élőhelyei, pl. az erdők, nagyon sok más állatnak is otthont adnak. A vadászok nemcsak ölik a számukra fontos állatokat, hanem gondoskodnak az állományuk és élőhelyük megőrzéséről, fizetik az igen komoly összegű vadkárt, amit az állatok a szomszédos mezőgazdasági területeken okoznak. S még valamit nyugodt lélekkel írhatunk a vadászok javára: az állatok (és az erdő, mező) ismeretében senki nem veszi fel velük a versenyt. A városi „természetrajongó” semmiképp, de gyakran még a természetvédők sem. Ez persze nem az alkalmi sportvadászokra vonatkozik.
Bármily meglepő lehet a városiak számára, de tény, hogy nem a vadászok, hanem a „békés gazdálkodók” azok, akik a vadakat ellenségként irtják, ahol csak érik. A gazdaság (vagyis a mi megélhetésünk) a legnagyobb és legkönyörtelenebb hatalom, vesznie kell világunkból mindennek, ami nem hajt hasznot. Vadjainkból mára valószínűleg mutatóba sem maradt volna, ha a vadászat nem lenne egy jómódú réteg kedvelt sportja, olyan embereké, akik komoly bevételhez juttatják a vadgazdaságokat.
Amilyen igazságtalanok sok szempontból a vadászatot érő vádak, éppolyan alaptalan a köztudatban élő vadászromantika is. A valóság prózaibb. Maguk a helyszínek is egyre kiábrándítóbbak. Hiszen a vadgazdaságok egyúttal erdőgazdaságok, és persze e téren is a „fejlett” ipari technológia jelenti a korszerűséget. Az erdők mind nagyobb része géppel ültetett; azonos korú és fajú fák állnak bennük mértani sorokban, amíg a szem ellát. A vadak szabadsága nagyrészt már a múlté: a területeket, ha csak lehet, bekerítik, a kerítetlen részeket pedig beépített vagy művelt területek jelentik, amelyeket életveszélyes forgalmú országutak, autópályák szabdalnak fel. (Mielőtt szörnyülködni kezdenénk, jusson eszünkbe, hogy nekünk termelik az olcsó papírt a faültetvényeken, az élelmet a kultúrterületeken, mi lakunk a beépített részeken, és mi robogunk az autópályákon. Most már szörnyülködhetünk.)
Mivel a vadakat és a vadászatot az ágazat jövedelmező volta tartja fenn, jellegét is a gazdasági szempont formálja. A vadászat mindinkább az állattenyésztés egy sajátos válfaja. A fácánt, foglyot, vadkacsát sok helyütt géppel keltetik, volierekben nevelik, s csak bizonyos idővel a vadászat előtt engedik szabadon. A nagyvadállományt általában túltartják a terület eltartóképességéhez mérten, nyáron is etetik, s nemcsak természetes anyagokkal. Az eledelt szállító teherkocsi oldalát csak meg kell kongatni hangosan a lapáttal, már gyülekeznek is a „vadak”, akár a háziállatok.
A trófeás vadakat néhol kertben tartják, hormonkészítményekkel ösztönzik képtelenül nagy agancs nevelésére, és elkábítva terelik őket a gazdag vendégvadász elé. Már ha meg tudja fizetni. Üzlet ez is; mindennek szabott ára van. A vevő megmondja, milyen értékű trófeát szeretne, s a helyi hivatásos vadász ahhoz az általa jól ismert őzbakhoz vagy szarvasbikához kíséri, akinek az agancsa a kívánt árkategóriának megfelel.
Ha azonban túlestünk az illúzióink elvesztésével járó megrázkódtatáson, s immár annak látjuk a vadászatot, ami az általunk vastagon betakart, megnyomorított világban lett belőle: az állattenyésztés egyik módjának, akár meg is enyhülhetünk iránta. Merthogy az állattartásnak alighanem még mindig ez a legemberségesebb módja. Állataink közül így is a vadak élnek a legszabadabban (a szabadság minden szenvedésével együtt, mert ne higgyük, hogy ez felhőtlen boldogságot jelent), és általánosságban véve a haláluk sem keservesebb a háziállatokénál. A megsebzett és fel nem kutatott vad olykor lassan és szörnyű kínok közt múlik ki, de ez szerencsére nem túl gyakori eset, s egy jól irányzott puskagolyónál magamnak sem kívánnék jobb halálnemet. Még a legszebben, vagyis kis háztáji gazdaságokban tartott háziállatainknak sem, az iszonytató nagyüzemekben nevelt állatokról nem is szólva. És ettől függetlenül talán abban is egyetérthetünk, hogy – akár állatokról, akár emberekről legyen szó – halálunk módjánál fontosabb, hogy miként élhetjük le életünket.
__________
/Kapcsolódó írások: Húsevés, Bőráruk és állatvédelem/
________________________________________________________________________________
