VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Húsevés/
Sokan nemcsak a húsevést, de az állati eredetű, így a bőrből készült tárgyak használatát is erkölcstelennek találják. Ez az elv éppoly tiszteletreméltó állatvédelmi érzületből fakad, mint a növényevés követelménye, de a gond is hasonló vele. Hiszen a bőr helyettesítésére valamelyest is alkalmas, ipari célra tartott növények termesztése ugyanannyi állati (és persze növényi) áldozatot kíván, mint a növényi táplálékunk termelése. (Lásd a Húsevés című írást.)
A két eset abban is párhuzamos, amit a jelek szerint kevesen tudnak: hogy a bőrükért vagy szőrméjükért tartott állatokat jobbára szintén mi hozzuk a világra, vagyis tenyésztjük őket; a „kedvünkért” születtek meg egyáltalán. Legalább léteznek még – mert vadon élő rokonaik sorra halnak ki folytonos terjeszkedésünk következtében.
Nem tudom, szándékos demagógia vagy tudatlanság nyilvánul-e meg azon a felettébb hatásos állatvédő plakáton, amelyről egy erdei avarban szerencsétlenkedő, gyámoltalannak, elhagyatottnak ható kisróka néz ránk, s így szól hozzánk: „A te anyukádnak van szőrmebundája? Az enyém az életét adta érte…”
Hát ez nem így működik, és ezzel a tájékozottabb állatvédők is tisztában vannak. Olyannyira nem, hogy a vadászok közül, akiket gyakran köteleznek a rókaállomány gyérítésére, az óvatosabbak a veszettség, rühösség veszélye miatt csak gumikesztyűben nyúlnak az elejtett rókához, s ezt sem tennék, ha nem kéne a tetemekkel igazolniuk, hogy teljesítették a kiszabott kvótát. Ezekből a rókákból gyakorlatilag sosem lesz bunda, azt általában rókafarmokon tenyésztett állatok bőréből készítik. Egyébként a kisrókák születésének idején szüleik szőrméje használhatatlan, így végképp kizárt, hogy rókakölykünk anyukája egy bundáért adta volna az életét.
Ha a képtől és szövegtől eltekintünk, a plakát elvi mondandója megállja a helyét, mivel a szőrmefarmok többségén az állatok sorsa nagyon kegyetlen, az étkezési célú nagyüzemi állattartáshoz hasonlóan. Humánusabb lenne (mit is jelent vajon ez a szó?), ha valóban a plakátbeli kisróka elejtett anyukájából készült volna az a bunda. Így a plakát hibájául „csak” azt róhatjuk fel, hogy közkeletű téveszméket terjeszt vagy erősít meg, illetve hogy a várt hatás ellenkezőjét váltja ki azokból, akik a kérdést vagy az állatokat valamelyest is ismerik.
A plakát tehát vérbeli reklám módjára hazudik, de legalább jó szándékból teszi. Mit tehetnénk az általa felvetett probléma megoldásáért?
Úgy tűnik, semmi mást, mint hogy egyre távolabbra toljuk magunktól a kérdést.
Mi magunk nem ölünk állatot – egy lépéssel távolabb kerültünk.
Nem eszünk húst, nem használunk leölt állatok bőréből, testrészeiből készült tárgyakat – még egy lépéssel távolabb kerültünk.
Innét aztán nincs tovább, eljutottunk az önáltatás végső peremére. Ha minden bőrholminkat növényi anyagból készült textíliára cseréljük, az állattenyésztés kegyetlensége helyett az ültetvények éppoly pusztító kegyetlenségét támogatjuk. És fagyban, sárban nem is megyünk sokra a textil lábbelivel.
Ha növényi anyagok helyett a kőolajból előállított műbőráruk mellett döntünk, még rosszabbul választunk: a felfoghatatlanul sok élőlényt elpusztító olajkatasztrófákat támogatjuk, és az elhasznált holmik olyan, a mi mértékünkkel mérve örökéletű hegyeit (vagy az óceánokban növekvő kontinenseit) hagyjuk magunk után, amelyek szintén több állatot pusztítanak el, cseppet sem könnyebb halállal, mint az egész szőrme- és bőripar együttvéve. Ennek a megoldásnak az egyetlen előnye, hogy olyan messzire már nem látunk el – ha nem akarunk.
Nem hiszem, hogy helyes kegyetlenül bánnunk haszonállatainkkal, s érdemes minden tehetőt megtenni ellene. Nem hiszem, hogy helyes luxusigényeinknek, a divatnak, kedvteléseinknek állatokat (vagy bármit) feláldoznunk. Viszonylag enyhe éghajlaton szőrmebundában, krokodilbőr cipőben páváskodnunk, a változékony divat szerint cserélgetnünk, és így tovább. De ugyanez a szőrmebunda a sarkvidéken egészen más megítélés alá esik.
A bőr csodálatos és pótolhatatlan anyag. Jól kikészítve nagyon tartós, más anyagból készült tárgyak sok nemzedékét teheti, tehetné feleslegessé, és ami a fő, természetes. Ha végképp tönkremegy, lebomlik, visszakerül az élet körforgásába, ahelyett, hogy a többi lényt mérgezné, életüket nyomorítaná.
Nem lenne szabad ennyire irtóznunk az öléstől. Ez voltaképpen a természettől való irtózás, mert az ölés valóban az élő természet törvényei közé tartozik. Sokkal tisztábban látja saját helyzetét, felelősségét a világban, aki felneveli az állatot, leöli, a bőrét kikészíti, mint az a nemes indulattól hajtott mozgalmár, aki festékszóróval fújja le a bűnbakká avatott bundákat az utcán, s a kiürült flakont eldobja, hiszen mi mást tehetne vele.
__________
/Kapcsolódó írások: Húsevés, Vadászat/
________________________________________________________________________________
