VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Birtokolj!/
Talán az egykori totemizmus kivételével kultúráink történetében az ember mindig nagy súlyt helyezett rá, hogy megkülönböztesse magát az állatoktól. Valakit állatnak nevezni máig a legsúlyosabb sértések közé számít. Ugyanakkor egyre inkább közvetlen érdekeink és vágyaink, természeti meghatározottságaink által irányított ösztönlényként kezeljük magunkat, s kutatások sorával igazoljuk, hogy valóban azok is vagyunk. Egyfelől állatnak tartjuk az embert, másfelől mindent megteszünk, hogy megkülönböztessük az állatoktól.
A két álláspont nem feltétlenül zárja ki egymást, nem biztos, hogy választanunk kell közülük. Talán nem tévedés, ha ezt a kettősséget nembeli lényegünkhöz tartozónak gondoljuk. De meg kell tanulnunk bánni vele; aligha jó megoldás, ha mindig azt a nézetet vesszük elő közülük, amelyik az adott helyzetben kényelmesebb: amelyik jobban hízeleg önbecsülésünknek, ill. amelyik felment bennünket a felelősség alól.
Sokan vallják, hogy öntudatunkra nem lehet működőképes társadalmat építeni, csakis intézményes szabályozásra. Vagyis, hogy csak akkor fogjuk óvni világunkat, létfeltételeinket, csak akkor fogunk helyesen cselekedni, ha a megfelelő szabályozás érdekeltté tesz minket ebben.
Mit is jelent ez? Nem mást, mint hogy miközben mélyen hiszünk a szabadságban, emberi méltóságban, személyes önállóságunkban, és sérelmesnek tartjuk ezek bármi módon való csorbítását, mégis azt várjuk el, hogy amit mi magunk tartanánk helyesnek, azt felülről, hatalmi eszközökkel kényszerítsék ránk. Vezetőinktől lényegében megköveteljük, hogy olyan társadalmi-politikai rendszerrel szolgáljanak nekünk, amelyben a „láthatatlan kéz” elve érvényesül, vagyis amelyben nekünk elegendő egyéni és rövid távú érdekeinket követnünk ahhoz, hogy egyúttal a közjó is megvalósuljon. Öntudatunkkal emberi kiváltságként büszkélkedünk, de amint tettekre kerül a sor, Pavlov kutyájának valljuk magunkat.
Újabban szaporodnak az olyan humánetológiai kutatások, amelyek kimutatják viselkedésünkben, döntéseinkben azokat az irracionális mozzanatokat, amelyek természetünkből fakadnak, s hasonlóan működnek bennünk, mint állati rokonainkban. Pl. magasan képzett értelmiségiek, a Massachusetts Institute of Technology munkatársai közt végzett felmérésben egy meccsjegy árverésén kétszer annyit voltak hajlandók fizetni azok az emberek, akik bankkártyával fizethettek, mint azok, akik készpénzzel. Egyetlen lépés az elvontság irányában ennyivel csökkenti tetteink súlyának érzetét! S ne higgyük, hogy más eredményt kapnánk, ha mi lennénk a kísérleti alanyok, bármily büszkék vagyunk tudatosságunkra. Azt se feledjük, hogy az ilyen kísérletek, amelyeken rossz szájízzel mosolygunk, éppen azt mutatják be, amit másfelől olyan ékesszólóan hirdetünk: természeti lény voltunkat.
Ha igaz, hogy nem sajátosan emberi aberrációknak, hanem alapvetően állati, természeti létünknek (szaporodási késztetésünknek és kényelemvágyunknak) köszönhetjük civilizációnk végveszélyét, akkor nem marad más reménységünk, csak az a hit, hogy az ember mégsem állat, nem teljesen az. Meglehet, egyes állatok agya nagyobb a miénknél, mások hozzánk hasonlóan eszközöket használnak, sőt készítenek, s bizonyos fajoknál a tanulással átörökíthető kultúra kezdetei is megjelentek. Ennek ellenére joggal mondhatjuk, hogy az emberi kultúra bonyolultságával s a tudatosság magas fokával az evolúció új szintre lépett, új minőséget hozott létre. Menekvésünket csak attól remélhetjük, ami pusztulásunk rémét felidézte: embervoltunktól. Ha oly büszkék vagyunk erre évezredek óta, hát most eljött a bizonyítás, az emberré válás ideje. Meg kell mutatnunk, hogy a természeti lényektől eltérően valóban képesek vagyunk önmagunk önkéntes szabályozására, külső hatalomra nem várva. S ha nem vagyunk rá büszkék, akkor sincs más választásunk. A felelősség a hatalommal szükségképpen egyenesen arányos. Olyan fokú felelősséget kell kifejlesztenünk magunkban, ami megfelel a természet rendszerébe való beavatkozásban mutatkozó hatalmunknak. Elérkezett az idő a legszebbre – vagy a legszörnyűbbre.
Alig képzelhető ma veszélyesebb nézet, mint az ember lebecsülése vagy megvetése, hiszen attól az egyetlen lehetőségtől fordulunk el vele, amitől még valóban remélhetünk megoldást. Az ember, ha nem állatként, hanem új minőségként nézzük, társadalmi és kulturális lény. Nemcsak abban az értelemben, hogy egyénileg nem maradhat fenn, hanem abban a mélyebb értelemben, hogy a társadalom és a kultúra teremti meg, ez adja lényegét. Ezért éppily veszélyes a társadalom és a kultúra lebecsülése, hiszen tökéletesen egyet jelent az ember lebecsülésével.
Ennél csak az adott kultúra kritikátlan elfogadása veszélyesebb. Kultúránk mélységes, magunkévá tett megértésére van szükségünk, mert csak ez teszi lehetővé a valóban értelmes belső kritikát, a változtatás tényleges lehetőségeinek felismerését. Az emberben hinnünk kell, nem vakon, hanem józan, a realitásokat mérlegelő és délibáboktól mentes, építő hittel. Az ember rejtett és kibontható képességeit kell keresnünk, főként pedig a már ismert képességeit kell a legfontosabb célok szolgálatába állítanunk. Csak arra építhetünk, ami az embert, ősi hitének megfelelően, valóban megkülönböztetheti állattársaitól, lehetőleg értelmetlen gőg nélkül.
Nem foglalkozom itt azzal, hogy az ember-kritériumok közül melyik segítségével különböztethetjük meg legtalálóbban az embert az állatoktól. Azt választom közülük, amelyikre ma a legnagyobb gyakorlati szükségünk van, hogy felnőhessünk hatalmas felelősségünkhöz: a tudatosságot. Nem pusztán a biológiai értelemben vett tudatról van szó, hanem a kultúra termékéről, közös tudatunkról – amelynek elsajátításában és továbbfejlesztésében nagy szerepe van a személyes tudatnak is.
Az említett fajta (pl. az MIT-ben végzett) humánetológiai kísérletek nagyon tanulságosak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy csak az állati, természeti oldalunkat vizsgálják. Az ilyen kísérletekben az alanyokat sosem világosítják fel arról, mire megy ki a játék, mi a kísérlet lényege, ezzel szándékosan kiiktatják a tudatosságot. (Ez persze nem hibája a kísérleteknek, hanem szükséges eszköze, hiszen épp azt vizsgálják, hogyan viselkedünk tudatosságunk mozgósítása nélkül.)
Csakhogy élethelyzeteink többsége nem ilyen, s a tudatosságnak döntően nagy a jelentősége. Ha a résztvevőknek elmondanánk a kísérlet eredményeit, tanulságát, s utána megismételnénk, nyilván egészen más eredményt kapnánk. Sokan át is esnének a ló túlsó oldalára, nehogy elkövessék a már felismert hibát. Bizonyos, hogy sokféle irracionális viselkedés fakad a természetünkből, de az is bizonyos, hogy képesek vagyunk az ésszerű cselekvésre, a belső természeti késztetés ellenében is. Ezek a kísérletek elsősorban csak azt bizonyítják, milyen ésszerűtlenül vagyunk képesek viselkedni olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket még nem gondoltunk át. Ha a fontos szempontokat tudatosítjuk magunkban és egymásban, s levonjuk elkövetett hibáink tanulságait, megelőzhetjük ismétlődésüket.
„Természetünk” van ugyan, de nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva az abból fakadó vágyaknak, késztetéseknek. Kultúránk történetéből számtalan példát hozhatnánk fel erre. Érjük itt be kettővel.
Kétségtelen, hogy természetünktől fogva hajlamosak vagyunk közvetlen érdekeinket a hosszú távúak elé helyezni, ennek ellenére létrejöhetett és helyenként máig fennmaradhatott az a protestáns erkölcsiség, amely a jelenben a puritán életmódot, ugyanakkor a jövőt biztosító javak felhalmozását eszményítette és gyakorolta. (Mellékes, hogy ennek mai helyzetünkben mi hasznát vehetjük; csak arra említem példának, hogy képesek vagyunk „természetünk ellenében” cselekedni, s az ilyen cselekvést nemzedékek hosszú során át fennmaradó szokássá tenni.)
Hasonló a helyzet az egyéni és a közösségi érdek esetében. Bár kimutatták, hogy a szolidaritás is természetünk része, de kétségkívül az felel meg inkább természetünknek, hogy egyéni érdekeinket tartsuk fontosabbnak. A társadalomalkotó rovarokat nem számítva nagyon kevés állati példát ismerünk, ahol az egyén hajlandó meghalni a közösségért, vagy akár saját utódjáért. Ennek ellenére hány, s milyen hosszan virágzó kultúráról tudunk, ahol az emberek életüket is hajlandók voltak áldozni közösségükért, vagy eszményeikért! A kultúrákban tehát igen hosszú időn át jellemzőek lehetnek olyan magatartásmódok, amelyeket természetünkből nem következőnek, vagy azzal ellentétben állónak tartunk.
Az ember természetét nem szabad kényszerítő, ellenállhatatlan erőnek tekinteni. Ha annak látnánk, felhagyhatnánk minden reménnyel. Ma már nem bízhatunk semmi másban, mint hogy képesek vagyunk tovább járni az emberré válás útját, s tudatosságunkkal felnőhetünk a hatalmunkból következő felelősséghez.
/Folytatásnak ajánlott: Kudarc vagy siker?/
___________________________________________________________________________________
