VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Újdonságkultusz/
_____________
Ingerküszöbünk egyre emelkedik. Ártatlanul hangzik, sőt szinte vonzónak hat a szakkifejezéssel. „Magas ingerküszöb” – kissé olyan, mintha magas életszínvonalról, vagy bármi más magas dologról beszélnénk, s mi szeretjük a magasságot. Holott valójában arról van szó, hogy süketülünk, vakulunk, elveszítjük a szaglásunkat, ízlelésünket, tapintásunkat, külső és belső érzékenységünket. Bizonyos értelemben az életet: a kellően magas ingerküszöbű lény, aki már semmilyen ingerre nem reagál, halott.
Az írott szöveget ma már szörnyen unalmasnak tartjuk egymagában, képeket kívánunk mellé, minél látványosabbakat. A képet unalmasnak tartjuk, ha nem elég nagy, ha nem elég harsányak a színei, ha nem mozog, a mozgó képet unalmasnak, ha nincs hangja, a hangosfilmet unalmasnak, ha nem elég eseménydús, az eseményt unalmasnak, ha nem elég véres vagy pornográf, a zenét unalmasnak, ha nem elég felrázó ritmusú, ha nem elég hangos, és így tovább. Nem mozdul már bennünk semmi magától, nem mozdul finom, rezzenésnyi külső hatásokra sem, s ha nem bombáznak minket egyre erőteljesebb ingerekkel, színes, villogó képekkel, üvöltő zenével, gyilkosságok és katasztrófák híreivel, magányosnak és sivárnak érezzük életünket. Nagyjából úgy járunk, mint az öregedő emberek, akik egyre hangosabbra állítják a tévét, rádiót, ahogy romlik a hallásuk. Érzékelésünk kérge folyvást vastagszik, egyre nehezebb átütni, s minél nagyobb kaliberű fegyvereket használunk hozzá, annál vastagabb lesz.
A valóság halk hangja nem ér el hozzánk, nem köt le bennünket. Amint hazaérünk, első dolgunk bekapcsolni a rádiót, ha meg kilépünk otthonról, gyorsan bedrótozzuk magunkat. A természet ingerei már régóta leperegnek rólunk: a finom, többnyire szürkés vagy zöldes természeti színárnyalatok végtelen sokaságát egyáltalán nem tudjuk megkülönböztetni, egyhangúnak találjuk, a valóságban éppúgy, mint a művészetben. A rovar- és madárhangok megtanulására legtöbbünknek esélye sincs (néhány érdeklődőt éveken át próbáltam megtanítani a barátka poszáta semmivel össze nem téveszthető hangjának felismerésére, eredménytelenül), a körülöttünk élő állatokat sem ismerhetjük már meg, mert az kibírhatatlanul unalmas, eseménytelen elfoglaltság. Több órányi csöndes üldögélés eredményeképp villanásnyi időre láthatunk egy farkat eltűnni egy lyukban, elröppenni egy madarat, mászni egy bogarat, valami mozgást a lomb sűrűjében – nem, ez már nem nekünk való. A mi korunk természetkedvelői fotelben ülve természetfilmeket néznek, amelyekben az állat kitölti a pompás színekben ragyogó képernyőt, élete legakciódúsabb jeleneteit negyedórába sűrítve láthatjuk, narrátor magyaráz el minden tudnivalót, és zene szól közben. Igaz, a bemutatott állatok általában távoli kontinensek lakói, de végül is mindegy, hiszen ha egyik legközelebbi állatszomszédunkról szólna a film, akkor sem ismernénk fel, amikor a valóságban találkozunk vele.
A magasodó ingerküszöbön a gondolatoknak is mind nehezebb átjutniuk. Nő a színes csomagolás, a retorika, a stílus szerepe. A gondolat csomagolása szónokias legyen, korunk stílusában: szabadszájú, fiatalos (divatos rétegszavak, nyelvi fordulatok, bizonyos extravagancia), humoros, ha jól megy, szellemes is, meghökkentő, lendületes, erős érzelmi töltésű, s lehetőleg támadó. Hogy kit-mit támad, kevésbé fontos, ahogy a pankrátorok küzdelmében sem keressük, kinek van igaza; minél keményebben esik neki, annál inkább élvezzük. Hatása nagyobb, ha valamilyen botrányos vagy tragikus aktualitáshoz is kapcsolódik, ami már előzőleg felrázta a kedélyeket, vékonyra marta érzéketlenségünk páncélját. Egyre erősebb érzelmi hatásokat várunk el, s voltaképp csak akkor engedünk be egy gondolatot, ha szövege olyan állapotba hozott minket, amiben már amúgy sem tudunk vagy akarunk gondolkodni.
Sajnos, a stílus nem külsődleges a gondolathoz képest, s ezek a stílusbeli követelmények az átadni kívánt nézeteket, szempontokat is hatásvadászatba, egyoldalúságba, felszínességbe hajszolják, a gyakorlatban felhasználhatatlanná teszik őket, vagy valamilyen torz gyakorlatot szülnek. A gondolat túl szorosan kötődik a beszédhez, hogysem másként gondolkodhatnánk, mint ahogyan beszélni akarunk. A gondolatot egyre kevésbé igazsága terjeszti, sokkal inkább, hogy mémként mennyire sikeres. (Talán az sem véletlen, hogy a mém fogalma korunkban született meg.) Egy hatásvadász sületlenség jóval több ember „igazságává” lesz, mint az alaposan megfontolt, kiérlelt, sok szempontból körüljárt gondolat.
Nemcsak megszerezni, megőrizni sem tudjuk az ingerek keltette érdeklődésünket. A tempó és pezsgés, amire folyton vágyunk, látszólag az elevenségünk jele, de valójában épp ellenkezőleg: a rajtunk elhatalmasodó tehetetlen, halálos unalomé. Újdonságkultuszunk egyik alapja ez az unalom. Nem elég nekünk, ha az inger erős: az is kell, hogy sűrűn változzon. A filmekben gyors, éles, pergő-villogó vágásokat várunk, s csodálkozunk az évtizedekkel ezelőtt készült filmek elképesztően unalmas voltán. Úgy érezzük, a filmgyártás sokat fejlődött azóta – pedig csak arról van szó, hogy az akkori néző figyelme jóval érzékenyebb és kitartóbb volt. A hosszú szöveget nem tudjuk végigolvasni, végighallgatni, hacsak nem különösen izgalmas, cselekményes; a mondandót olyan rövidre kell fogni, hogy túl ne nyúljon az olvasó vagy hallgató gyorsan kihunyó érdeklődésén. Ki tudja ma már átrágni magát Fielding Tom Jones-án? Tárgyainkat, ruháinkat, barátainkat hamar megunjuk, puszta unalomból is lecseréljük őket; alig várjuk a számítógépes programok újabb verziójának megjelenését, miközben a korábbiak lehetőségeinek is csak töredékét ismertük meg. Nemigen nevelkednek már hangyafigyelők, akik képesek lennének órákra belefeledkezni egy aprócska rovar életébe.
Veszélyesebb ez a folyamat, mint gondolnánk. Nagy világdaráló gépezetünk nemcsak odakint, bensőnkben is dolgozik, és nincs esélyünk kint lassítani, amíg magunkban gyorsítani vágyunk. Csendre lenne szükségünk – és a csend élvezetének, de legalábbis elviselésének képességére. Aki teheti, erre tanítson minket!
/Folytatásnak ajánlott: A lélek súlya/
___________________________________________________________________________________

Igen, még a Harmadik Part írt egyszer olyan – asszem – környezeti nevelési feladatokról, ahol a résztvevőnek egy órán át kellett figyelni egy réten egy négyzetméternyi területet, hogy ott mi történik. Nem gondolnánk, de egyébként elég sok akció van ott is, sokszor teljes csendben…
Nagyon jó “gyakorlat”! Kár, hogy csak egy órás (és sokaknak talán így is nehéz) – én ezzel töltöttem a fél gyerekkoromat. Az biztos, hogy rendkívül eseménydús.
Én is. Igaz, a darázspóktól, ami ritka volt és csak egyszer találkoztunk vele, nagyon megijedtünk.