UNIA

UNIA

[E készülő könyv számára új formát választottam. Az átláthatóság kedvéért amennyire csak lehet, egyetlen írásba tömörítettem a lényegét, s a részleteket külön írásokban fejtem ki, amelyeket hivatkozásokkal illesztek az összefoglalóba. A szögletes zárójelbe tett hivatkozások tehát teljes fejezetekre utalnak. Annak ütemében válnak élővé, ahogyan az egyes témákat olvasható formába öntöm. Azért tettem őket már most is láthatóvá, hogy jelezzem, milyen kérdéseket készülök bővebben kifejteni. A „fejezetek” nem egy összefüggő szövegből kimetszett részek, amiket végül összerakhatnánk egy hagyományos papírkönyvvé, inkább többé-kevésbé kerekségre törekvő írások, a téma részeihez kapcsolódva.]

Rendszerek rendje és a természet

A világ rendezett. A rend formája a rendszerek hierarchiája. Minden rendszer része egy nagyobb rendszernek, egyúttal maga is számtalan alrendszerből áll, ezek további alrendszerekből – és így tovább, kifelé és befelé haladva. Tehát minden rendszer főrendszer és alrendszer is egyszerre.

A rendszer környezetét, egyben létfeltételét az a nagyobb rendszer jelenti, amelynek része. A rendszerek saját fennmaradásukra törekszenek, ehhez azonban feladatot kell ellátniuk a felettük álló rendszerben, azaz megfelelően alkalmazkodniuk az abban érvényesülő szabályokhoz. [Rendszerek rendszere]

A rendszerek egészségét korántsem csak az alrendszerek békés együttműködése biztosítja: a bioszféra rendszerében ez jelentős részben a nagyjából azonos erejű alrendszerek, pl. fajok és egyedek harcából fakad. A természeti harmónia egyáltalán nem valami rózsaszínű dolog. A küzdelem, szenvedés és halál nem hiba a természetben (és az emberi világban), hanem fennmaradásának fontos tényezője. A növényeket állatok fogyasztják, azokat más állatok, kórokozók, tetemüket pedig lebontó szervezetek, amelyek ismét növényi fogyasztásra teszik alkalmassá őket. Az élő természet rendszerében a fajok egymást tartják kordában, főként a negatív visszacsatolás elvén. Ha sok a pocok, elszaporodnak a belőlük élő rókák. Ha túl sok lett a róka, terjednek köztük az élősködők, megfogyatkoznak a pockok, az éhségtől és az élősködőktől legyengült rókákat betegségek tizedelik, s a pocokállomány újra szaporodhat. Az egyensúly nem egyenletességet jelent, hanem hullámok sorát. [Természeti harmónia]

Az embernek sokféle bűnt szokás tulajdonítani, amellyel a többi fajtól eltérően pusztítja természeti környezetét, de valójában e „bűnök” mindegyikét megtaláljuk a többi élőlénynél is. Az ember igazi „bűne” sikeressége, és az, hogy (a természetellenesség vádjával ellentétben) továbbra is természeti lényként viselkedik, külső természeti erőktől várja önnön korlátoztatását, holott ezek többsége felett rég úrrá lett, s így szabályozó erejükre már nem számíthat. [Az ember bűne]

Az emberi élet azonban továbbra is kettős feladat, amelyet egy nagyobb rendszer, a természet rendszerének részeként kell megoldanunk. (Egyelőre tekintsük a természetet felettes rendszerünknek.) Egyfelől saját szervezetünk fennmaradására törekszünk, mint minden rendszer, másfelől meg kell őriznünk létfeltételeinket, ami a minket magába foglaló nagyobb rendszer, a természet rendjében betöltendő feladatunk ellátását jelenti. Egyes „mélyzöld” irányzatok vagy a civilizáció-kritikai szemlélet képviselői szerint az ősi embernek, legalábbis az újkőkor ill. a földművelés kezdetéig, megvolt az ehhez szükséges bölcsessége, amiben talán tévedhetnek. [A nemes vadember mítosza] Abban azonban alighanem igazuk van, hogy a civilizációk, s különösen korunk technikai civilizációja, halálos fenyegetést jelent mind önmagára, mind a természet jelentős részére nézve.

Természet és társadalom

A természeti rendszert, amelynek részei vagyunk, azért nem látjuk, mert eltakarja, sok szempontból el is zárja előlünk egy hozzánk jóval közelebb álló rendszer, amelynek szintén részei vagyunk: a társadalom. Társadalom alatt a teljes társadalmi-gazdasági szervezetünket értem.

Az emberi élet feladatát a természetben már nem az egyén, hanem a társadalom végzi. Minél bonyolultabb, szervesebb lesz a társadalom, minél összetettebb munkamegosztásba s következésképp függőségbe kerülnek egymással a részei, annál inkább egyetlen lényt alkot. Olyan lényt, amely más, kisebb élőlények sokaságából (az egyes emberekből és a szintén élőlénynek tekinthető csoportokból) áll össze, de ezek az élőlények egyre kevésbé önállóak, akárcsak az ő szervezetük sejtjei. Folyamatosan specializálódnak, és bár megtartják alapvető életfunkcióikat, az anyagcserét, szaporodást, regenerálódást, halált, ezeket a funkciókat már nem képesek önállóan látni el. [A munkamegosztás] Az önfenntartó képességüket vesztett lények éppúgy nincsenek tudatában annak, hogy ők csupán egy nagyobb szervezet specializált részecskéi, ahogyan feltehetően testünk sejtjei sem gyanítják ezt. Működnek saját érdekeiket követve, azon a módon, amire képesek, s amire helyzetük szorítja őket, a számukra külvilágot jelentő szervezettől kapott ingerek, táplálékbőség vagy -ínség és egyéb szabályozó tényezők irányításával. A külvilágot pedig, amelyben fennmaradniuk, érvényesülniük kell, immár nem a természet, hanem a társadalom jelenti számukra. [A biológiai analógia]

A munka fokozottabb megosztását, a szervezet (bármely szervezet) összetettebbé válását nevezzük fejlődésnek. Használjuk egyelőre értékítélet nélkül ezt a fogalmat, és fogadjuk el, hogy ebben az értelemben a társadalmi fejlődés igenis létezik, akár jó ez, akár rossz. Ez a fejlődés teremtette meg az ember valóban csodálatos képességeit és bizonyos értelemben „természetfeletti”, a természet feletti hatalmát.

A tudatos lényekből álló társadalom valamilyen értelemben maga is tudatos lény. Tudata a kultúra, ami sok lényeges szempontból magasan az egyéni tudat szintje felett áll. A társadalom jóval hosszabb életű lévén az egyénnél, nem érheti be az egyéni tapasztalat útján megszerezhető tudással. A kultúra a felhalmozott tudáskincs és a közös szemlélet. Egyúttal a személyes tudat legfőbb meghatározója. [Ellenkultúra]

A civilizált (azaz bonyolult munkamegosztásra épülő) társadalomban nem csoda az emberek személyes érzéketlensége a természetpusztítás iránt: nem érzékeljük tetteink természeti következményeit, mert azok nem hatnak vissza ránk közvetlenül. Csak a társadalmi következményeit érzékeljük. Egyéni érzékszerveink, ablakaink és ajtóink nem a természetre, hanem a társadalomra nyílnak. Az anyagcserét szolgáló testnyílásaink nem a természetet fogadják be és nem abba ürítik végtermékeinket, hanem egy szomszédos társadalmi szerv vezetékeire tapadnak. Olyasféle helyzetben vagyunk, mint egy szerv valamelyik belső sejtje, amely talán nem is gyanítja a testen kívüli természeti világ létét.

Persze egy testnek nemcsak belső sejtjei vannak, hanem külsők is. Talán legalább tőlük remélhetnénk, hogy szorosabb kapcsolatban állnak a természettel. Mégis azt látjuk, hogy akiket a munkamegosztás a természettel vívott harc frontvonalába helyezett, gyakran érzéketlenebbek a természet gondjai iránt, mint a „belső sejtek”, akik – védett helyzetükben –eszményített képet alkothatnak a természetről. Úgy tűnik, a kőfejtőt a legkevésbé sem zavarja, milyen szörnyű sebet vág a tájba. Egy természetvédelmi terület mellett gazdálkodó földműves a szabadon élő állatokat, növényeket tekinti legfőbb ellenségének, sokkal inkább, mint a városlakó, akinek semmi dolga velük, és elvontan rajonghat értük. Ez a jelenség azonban a biológiai analógiában is érthető. A külső sejtek olyan szerv részei, amelyek legfőbb hivatása a szervezetet megvédeni a külvilág hatásaitól. Minden élőlény testfelszínét erős védőréteg borítja, ahol a külső természettel érintkezik. A csupasz bőr is szinte páncél az érzékeny belsőségekhez képest, s a szőrzet, tollazat, a kitin- vagy mészváz egyenesen várfalnak számít. Még az egysejtű lények, ill. a szervezetek sejtjei is sejtfallal határolják el saját anyagukat, szervezetüket a külvilágétól. Ilyen réteg védi az emberi társadalmakat is a munkamegosztás egy bizonyos összetettségi szintje felett.

Unia

A társadalom fogalma árnyalásra szorul. A munkamegosztástól majdnem teljesen mentes törzsi társadalmak, a bonyolult munkamegosztásra épülő civilizációk, végül pedig mai helyzetünk három különböző, minőségileg egészen más társadalmi létformát jelentenek. Ezeket egyelőre az ősi társadalom, civilizált társadalom és globális társadalom kifejezésekkel igyekszem megkülönböztetni.

A civilizált társadalmak múltja több ezer éves. Korunk beláthatatlan jelentőségű fejleménye, hogy a régebben többé vagy kevésbé független civilizációk és ősi társadalmak, amelyeket technikával még át nem hidalt földrajzi és kulturális tér választott el egymástól, immár összeértek. Az emberiség belakott minden lakható és lakhatatlan helyet.

A társadalmak, akárcsak az azonos fajú vagy életmódú élőlények, egymás táplálékkonkurensei. Ha felélték, túlhasználták életterüket, nem marad más választásuk, csak egymás elüldözése (mint a népvándorlások, ill. a Föld benépesülése idején), kiirtása, vagy pedig bekebelezése. Egymás elüldözése már lehetetlen: nincs hová; a kiirthatók kiirtásán túlvagyunk, marad a bekebelezés, összeolvadás, vagyis munkamegosztás. Az összeszorult civilizációk munkamegosztásra kényszerítették egymást, ezáltal kölcsönös függőségbe kerültek. Ez pedig a fenti értelemben egyetlen lénnyé válást jelent. Nincsenek többé civilizációk, csak A civilizáció maradt, egy minden korábbinál hatalmasabb, mindenre kiterjedő birodalom formájában.

Ezt a globális társadalmat, amelyről már nem lehet többes számban beszélni, az eggyé vált, mondhatni nemrég született, s most formálódó lényt nevezem Uniának, a latin egység, egyesülés szóból képzett nőnemű tulajdonnévvel. Azért nem elegendő megnevezéséhez a globális társadalom kifejezés, mert a társadalom fogalma a szervesülés alacsonyabb szintjét és bizonyos fokig az alulról építkezését sugallja, holott a szervezettség jelen szintjén sokkal inkább a létrejött lény egésze határozza meg saját részeit, mintsem fordítva. Ezen kívül pedig a társadalom fogalmára továbbra is szükség lesz. Még fontosabb ok Unia sajátos, a korábbi társadalmakétól eltérő viszonya a természethez, amint később látni fogjuk. Unia nem azonos az emberi fajjal, különösen biológiai értelemben nem. Nem azonos az emberiséggel sem.

A globális társadalom tehát egyetlen lénnyé válik, és átveszi az egyéntől, társadalmaktól, civilizációktól az emberi lét feladatait. Az élethez szükséges képességek egyre kevésbé egyéni képességek. Míg a társadalom megfelelő szervei műholdakat, részecskegyorsítókat hoznak létre, addig az egyén képességei sorvadnak, s egyedül nemhogy egy villanykapcsolót elkészíteni, de az ehető növényeket felismerni sem vagyunk képesek.

Az energiahordozókat, nyersanyagokat és tápanyagokat mindinkább egy-egy erre szakosodott földrajzi területen állítják elő, mind nagyobb tömegben, és egyre nagyobb távolságokra, gyakran szó szerint a Föld legtávolabbi pontjaira szállítják. A specializált területek, helyzetük előnyös vagy hátrányos voltától függetlenül, nem képesek többé az önellátásra, egymásnak kiszolgáltatottak. Az önellátást lehetővé tevő anyagi és szellemi eszköztáruk elhal, s ami még fontosabb, természeti környezetüket olyanná alakítják, amelyben nem maradhatnak fönn többé önállóan. Az emberek megélhetését – kis részekre bontva – tőlük távol eső területek biztosítják, s e távoli területeken jelentkezik természetterhelésük legtöbb hatása is.

Ami az anyagcserét illeti, a világ által nyújtott anyagokból az emberi fogyasztásra alkalmasak kiválogatását, vagy inkább előállítását nem az ember végzi, hanem társadalmunk egyik szerve, a mezőgazdaság. Az emésztés első fázisa az élelmiszeripar dolga, az előemésztett tápanyag a sejtekhez (hozzánk) egy bonyolult keringési rendszerben, a kereskedelmen és a Földet sűrűn behálózó útvonalakon át jut el. A „hajszálerek” kiépült rendszere biztosítja, hogy távoli tájakról származó anyagok kerüljenek a helyiek helyett a legkisebb településekre is. Folyadékszükségletünk kielégítéséről vízvezeték-hálózatok, vízművek, valamint szintén az élelmiszeripar gondoskodik. Anyagcserénk végtermékeit csatornák és más szállítórendszerek juttatják vissza a természetbe. Legfőbb lerakóhelyei azok a területek, amelyek lakossága nem tudott kedvezőbb helyet harcolni ki magának a munkamegosztásban. A szellőzőrendszerek és légkondicionálók terjedésével a levegőhöz is egyre gyakrabban csak közvetett úton jutunk.

Az egészség megőrzését és a többi védelmi feladatot szintén erre szakosodott, bonyolult szervek látják el, akár az orvostudományra és a hozzá kapcsolódó egyéb szervekre (kutatás, táplálkozástudomány, műszergyártás, gyógyszeripar stb.), akár a rendfenntartás, jogalkotás és igazságszolgáltatás összetett szerveire gondolunk. Mivel érintkezési felületünk a természettel csekély, maguk a hatások is, amelyek ellen e szervek védenek minket, egyre jellemzőbben társadalmi eredetűek. A belső veszélyek mindinkább civilizációs betegségek, s a külső veszélyeket főként a többi ember jelenti.

Hasonló mértékben szervesült Unia idegrendszere, aminek egységesítése egy bonyolult szervezetű lény számára éppoly döntő jelentőségű, mint az anyagcserét szolgáló keringési hálózat. Mind a külső (természeti), mind a belső (társadalmi) eseményeket erre specializálódott szervek érzékelik, döntenek a megszerzett információ közérdekű, érdektelen vagy titkos voltáról, és idegpályákon, kommunikációs csatornákon át juttatják el hozzánk a nekünk szántakat. A tömegkommunikáció megjelenése és eluralkodása biztosítja a szervezet tájékoztatásának és reakcióinak egységesítését. [Tömeges vagy tömegkommunikáció?] Az elmúlt 150 év legfontosabb találmányai (távíró, telefon, rádió, tévé, internet, mobiltelefon, műholdas átjátszóállomások) mind arra szolgálnak, hogy az információt a lehető leggyorsabban szállítsák a legnagyobb távolságra. Ezek a hálózatok az egész bolygót beidegzik, az országok vagy egykori birodalmak, államok határaira tekintet nélkül. Az információ gyorsabb terjedését szolgálja a világnyelv kialakulása, s részben a képi kommunikáció jelentőségének növekedése a verbalitás rovására.

Egységesedik Unia tudata is. A korábbi társadalmak, civilizációk kultúrája ma már szétválaszthatatlanul keveredik egymással, bár nem egyenlően: a legerősebb, a „nyugati” kultúra napról napra jobban áthatja minden nép tudatát. (Nemcsak ereje folytán, hanem mert ennek szülötte a technika, amely Uniát létrehozta.) A mai utazó már mindenütt otthon érezheti magát; bárhol barátokra lelhet, akik hozzá hasonlóan vélekednek életünk fontos kérdéseiről. [Világtudat]

Unia kialakulásának kezdetei és további fejlődése inkább vallanak szükségszerű folyamatra, mint tudatos emberi szándék eredményére. Egyes „mélyzöld” álláspontok a civilizációk teremtését vagy épp elhagyását általunk választhatóként mutatják be, de túl súlyos érvek szólnak a mellett, hogy a civilizációk (s végül Unia) születése elkerülhetetlen, és globális méretű katasztrófa nélkül talán ki sem léphetünk belőle. [A legyek és a légypapír]

A harc a civilizációban éppúgy a harmónia része, a fennmaradás és a fejlődés eszköze, mint a természetben, s az alakulás fázisában nyilván még nagyobb szerepet kap, mint később, a kiforrott forma fenntartásában. [Verseny és háború] Az egy lényként való lét nem jelent a lényen belüli békét. Igazságosságot még kevésbé (az egyenlőség értelmében), még ha mai eszményeink nevében el is várjuk ezeket. [Eszmék kőolajból] Unián belül a harcok éppúgy folynak tovább, mint a bioszférában. E fegyveres, vagy mindinkább gazdasági harcoknak általában nem egy népesség megsemmisítése a céljuk, hanem a javak elosztása körül dúlnak, de nem csupán a jólét a tétjük, hanem egyúttal a hatalom (az irányító funkció) megszerzése is. A munkamegosztás még korántsem nyerte el végleges formáját. Hogy hol lesz Unia „agya”, irányító szerve, az jelentős részben gazdasági kérdés, ahogyan a fejlettebb élő szervezetekben is az agy messze a legnagyobb kalóriafogyasztó. A történelem nem azt mutatja, hogy a szellem teremt gazdagságot valahol, inkább azt, hogy a gazdagság teremti és vonzza a szellemet. Mivel az összetett kultúra bizonyos értelemben luxusnak számít, létrejöttének feltétele az energiafölösleg. Általában a jólét központjai váltak a civilizációk kulturális központjaivá. A szegényebb vidékekről is magukhoz vonzották az e téren tehetségeseket, mivel csak ezek a gazdasági központok tudták eltartani tevékenységüket. Így a gazdasági javakért folyó harc a szellemi javakért is folyik. (A közlekedés és a távközlés fejlődésével fogynak az okok a központok fizikai térbe helyezésére. Ma már a kultúra magasabb szintjein működő embereknek nem feltétlenül kell egymás közelében lakniuk, szétszóródhatnak a világban.)

A kultúra mint Unia tudata nem csupán luxus. A tudat, illetve annak szervi alapja, a központi idegrendszer, a legfontosabb szerepet kapja a tudatos lény irányításában. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a javakért, sőt a javak fölöslegéért folyó harc valójában az irányítás feladatáért folyik az alakuló munkamegosztásban. [Hatalom]

Unia és az ember

Minél bonyolultabbá és szervesebbé lesz a munkamegosztás, a benne kapott feladat annál személytelenebb. Unia szervei, sőt sejtjei egyre kevésbé az egyes emberek, nem is az országok, népek, társadalmak. Sokkal inkább a munkaterületek és foglalkozások, a termelő és kereskedelmi vállalatok, különböző szintű igazgatási szervek, amelyek egyre kevésbé kötöttek a bennük tevékenykedő emberekhez. Az egyének e szervekben könnyen cserélhetők, így a személyek nem szervet vagy sejtet, sokkal inkább őssejt-tartalékot, áramló anyagot jelentenek. Vagy ha tetszik, energiát, erőforrást. Erről árulkodnak az emberanyag, humán erőforrás viszonylag újkeletű fogalmai is. [Embertelen szervek] Ebbe az irányba hat az emberek leválása termelőeszközeikről: ma a gazdagok is proletárok. Az ember bármily elismert és jövedelmező állást betölthet, de amivel a javakat előállítja, nem az övé. Kapja bár a legfőbb vezető szerepét, a szervet nem irányíthatja belátása szerint. A vezérigazgatót is lecserélnék, ha saját felfogása alapján úgy döntene, hogy vállalata hagyjon fel eddigi értelmetlen vagy káros tevékenységével, s helyette tagjait – teszem azt – meditációra biztatná. Ha ez mégis sikerülne valamiképpen, a környezet, a nagyobb rendszer vetné ki magából, semmisítené meg az egész vállalatot. [Proletárok kora] Ugyanez történne a sokat emlegetett „háttérhatalom” részeseivel, szerveivel. Hiú remény lenne abban bízni, hogy ha sikerülne a hatalom jelenlegi képviselőitől megszabadulni, lényeges változás történhetne. A mindenkori legfőbb hatalom ugyanis nem a saját akarata szerint irányít, hanem a rendszer igényeinek megfelelően. (Persze részrehajlóan.) Sőt még a „rendszerváltás” sem segít, jól mutatja ezt a szocializmus kísérlete. Hiába történt meg a rendszerváltás a Föld egy igazán jelentős területén, s jött létre egy újabb, nagyon jelentős hatalomkoncentráció; hogy fennmaradhasson, ugyanarra kellett törekednie, mint ellenlábasának: minél gyorsabb gazdasági fejlődésre, minél több termelésre. Bár ezt nem a személyes érdekek mozgósítására támaszkodva igyekezett elérni, hanem elvileg az emberek „öntudatára”, gyakorlatilag pedig az elnyomására építve, ez részletkérdés ahhoz képest, hogy nem húzhatta ki magát a gazdasági fejlődés globális követelménye alól, s bukását is annak köszönheti, hogy e téren nem sikerült helytállnia.

Az egyén csereszabatossá sorvasztása megkönnyíti Unia működését, az anyag és energia gyors átcsoportosítását. Ez, akárcsak a többi szerveződési folyamat, nem csupán külső kényszerrel folyik: olyan eszmék támogatják, amelyeket az egyének magukévá, belsővé tesznek, lelkesen vallanak és követnek. Ilyen például a szabadság, vallási türelem vagy a társadalmi mobilitás eszméje. [Eszme és gyakorlat] [Kötött szabadság] [Modern magány]

Az „atomok” csereszabatosságának fokozásához és saját tudatának egységesítéséhez Unia igyekszik az egyes ember akaratát és önálló gondolkodását felszámolni. Az önállótlanságot hatalommal is kikényszeríti. A hivatalos rendszeren kívüli tanítást, a kötelező oktatás alóli kibújást jogilag bünteti. A kívánt mérvű önállótlanságot Unia elsősorban természetes úton, a legfőbb nevelőerővel éri el: azzal az élethelyzettel, amit az emberek számára teremt, másodsorban az immár mindenütt elterjesztett kötelező oktatási rendszerrel és a tömegkommunikációval.

Az iskolarendszer legfőbb rejtett tananyaga a fegyelmezés, az önálló akarat letörése. Nem tehetjük, amihez kedvünk van, helyette az iskolába kell mennünk, másként durván megbüntetnek minket. Ez a létforma már óvodás vagy bölcsődés korunkban vérünkké válik. Hasonlóan fontos eleme a rejtett tananyagnak a szakember-létre nevelés, ahogyan a tudást élesen elhatárolt, becsengetéstől kicsengetésig tartó területek halmazaként mutatja be nekünk. Természetessé válik bennünk a meggyőződés, hogy életünk minden problémájával más-más szakemberhez ill. szervhez kell fordulnunk, az pedig végképp nevetséges beképzeltség lenne, vagy az elmebaj tünete, ha az egész emberiség általános problémáit akarnánk megoldani. S ne feledjük, hogy ez nem valamilyen összeesküvés; a világ legnagyobb hatalmú döntéshozói is ugyanebben a rendszerben nevelkednek. [Elmesorvasztó iskola] Olyan buszon utazunk, ahol a vezetőnek sincs elképzelése arról, hogy merre menjünk, és miért arra. De sokkal inkább arról van szó, hogy a buszon – mondjuk, iskolabuszon – nincs is vezető. Akit vezetőnek nézünk, az a tanító néni, aki nem a busz irányításával, hanem a gyerekek fegyelmezésével foglalkozik. Valójában a busz létéről sincs igazán tudomása, ahogy a gyerekeknek sincs. És még a gyerekek tetteit sem ő irányítja elsősorban, hanem a tér formája, az ülések elrendezése, a belső környezet, ami nem mondja meg, mit szabad tennünk, mit nem, de azt igen, hogy mit lehetséges tenni, mit nem. A tanító néni uralmát megdönthetjük, mást állíthatunk a helyére, vagy kihirdethetjük az anarchiát, de ezzel még mindig nem vettük kézbe a busz irányítását, s továbbra sem látjuk a buszt az ülésektől, kerekektől, motortól, főként pedig az utasoktól.

Fontos megérteni, hogy a rendszer nem vezetéssel, irányítással szabályoz, hanem a puszta létével. Azzal, hogy környezetet, keretet ad az életünknek. Furcsán hangzik az állítás, hogy a rénszarvast, a zuzmót, a farkast Alaszka irányítja, pedig így van. Alaszka, amelynek sok egyéb dolog mellett fontos része a rénszarvas, a zuzmó és a farkas. A rendszer nem valami megnevezhető hatalom, amely felülről, erőszak alkalmazásával kényszerít bennünket közreműködésre. Nem is belső ellenség, amely a mérgezett kultúra révén suttyomban a lelkünkbe furakszik, és onnét fejti ki aknamunkáját. A rendszer egyszerűen a világ, amelyben élünk, s a létével, az általa nyújtott lehetőségekkel szabályoz bennünket. Éppúgy nem akar tőlünk semmit, nem is tud rólunk, ahogyan mi sem tudunk szerveink sejtjeiről, s éppúgy meghatároz minket, ahogy a mi szervezetünk is meghatározza sejtjeink létét és működését. Ha nem találjuk meg benne a helyünket, elpusztít minket anélkül, hogy sejtelme lenne róla. (Ez nem zárja ki a rendszeren belüli tudatos hatalmi törekvéseket, amelyeket leleplezhetünk, megbuktathatunk, ellenállhatunk nekik – de csodák csodájára alapvetően mégsem változik meg ettől semmi. Éppen, mivel tekintetünk megakad az elnyomón, nem látunk tovább a rendszerig, amelynek fontos eleme az elnyomás. A rendszer pedig ezen a szinten maga a világ; a rendszer megdöntése olyasfajta gondolat, mint a világ megdöntése. De ezzel nem azt állítom, hogy mit sem tehetünk a megváltoztatásáért.)

Amikor a rendszerben betöltendő feladatokra gondolunk, ne csak foglalkozások jussanak az eszünkbe, amire a rendszernek „szüksége van”. Sokkal inkább életlehetőségek, amiket a rendszer megenged. [Az ökológiai fülke] Az ingyenélésnek és a bűnözésnek az adott helyzetben megvalósítható formái éppúgy részei a rendszernek, ahogy a természet rendszerében is helyet kapnak az élősködők – de korlátozott számban. Annyi létezhet belőlük, amennyit a rendszer képes eltartani. A bolhák nem lehetnek többen, mint az emlősök fölös vérmennyisége, s ha számuk elérte ezt a határt, nagyon nehézzé válik bolhaként életben maradni. Áll ez „a társadalomból való kivonulásra” és az önellátó gazdálkodásra is: annyi ember választhatja ezt az utat, amennyi számára a rendszer képes helyet biztosítani, térbeli és szervezeti értelemben.

Unia létrejöttével az ember sajátos helyzetbe került. Az emberi lényt a természet szülte, minden szervét és képességét a természet rendszerében való egyéni fennmaradás feladata teremtette, formálta, s ehhez a feladathoz nagyon sokfajta szervre és képességre volt szükség. [Külső és belső] A munkamegosztás, az életfeladat elaprózása és szétosztása, nagyfokú gépesítése azzal a következménnyel jár, hogy az ember szervezetének és képességeinek legnagyobb része fölöslegessé lett. De mivel a biológiai változások nagyságrendekkel lassabbak a civilizáció, s főleg Unia fejlődési tempójánál, e szükségtelen szervek, képességek továbbra is léteznek, foglalkoztatni kell őket ahhoz, hogy az egyén el ne pusztuljon. Ezért Unia az általa felhasznált energia legnagyobb részét arra fordítja, hogy a fennmaradása szempontjából fölösleges illetve értelmetlen cselekvési lehetőségeket termeljen az egyének számára. Az emberek zöme azzal tölti munkaidejét, hogy megtermelje mások számára azokat az eszközöket, amelyekkel szabadidejükben működtethetik természetadta képességeiket, szerveiket, s munkájuk ellenértékéből maguk is e célra szolgáló, mások által előállított eszközöket, szolgáltatásokat szereznek. Így áll elő az a helyzet, hogy életünk szinte teljes egészében pótcselekvés. [Életprotézis] [Az emberi élet értéke]

Unia és a természet

Unia megszületésével a szabad természet gyakorlatilag megszűnt, már pusztán hely hiányában is. [Ketrecbe zárt természet] Ehhez járul a technikai civilizáció hatalmas ütemű fejlődése, amely lassanként az élő és élettelen természet szinte minden elemét képes felhasználni a saját céljaira, és ennek megfelelően szabályozni, átformálni, vagyis uralni.

Az élettelen természet anyagait átalakítjuk, sőt új anyagokat hozunk létre. Unia, elődeihez, a civilizációkhoz hasonlóan, de azokat messze túlszárnyalva, szervei jelentős részét élettelen anyagból építi: érzékszerveit (mikroszkóp, távcső, radar), keringési rendszerét (víz- és csatornahálózat, vasút, autópálya, repülők), idegrendszerét (telefon, rádió, internet), emlékezetét (könyvtárak, adattárak). Az ember élő szervezetében is szaporodnak a protézisek (szemüveg, vegyi rendszerfenntartók, hallókészülék, műfogsor, csípőprotézis, pacemaker, kerekesszék, és így tovább). Lelkünk, szellemünk is főként tárgyakból áll. [A szellem tárgyiassága]

Az élő természet fajai közül a hasznosíthatatlannak látszókat kiirtjuk, a többieket pedig művelés alá vesszük, mesterséges életkörülményeket teremtünk számukra, bevonjuk őket szakosított munkamegosztásunkba, egyoldalú teljesítményre kényszerítjük és ennek érdekében átalakítjuk, sőt újakat hozunk létre. A természetes kiválasztódás helyébe az emberi, vagy inkább uniális kiválasztódás lépett. Amíg korábban a fajok fennmaradásának feltétele az volt, hogy képesek legyenek megfelelni a természeti követelményeknek, addig ma az emberi követelményeknek kell megfelelniük, s az alkalmatlanok kihalásáról nem a természet, hanem Unia dönt. [Emberi kiválasztódás]

A természet törvényei érvényben maradnak ugyan, de egyre többet ismerünk fel belőlük, és tesszük őket ezzel saját céljaink szolgálójává. Így a természet és a civilizáció eddigi viszonya megfordul, a természet mindinkább Unia alrendszerévé lesz. [Ökokrácia] Ezért kényszerültem az Unia név illetve fogalom megalkotására, mivel civilizációnk átlépett egy újabb minőségbe, amire már nem illik a civilizáció korábbi fogalma. Olyan lény jött létre, amely az embert és a természetet egyaránt saját részeiként foglalja magába, emberi irányítás alatt. Ettől fogva a természet bizonyos értelemben megszűnt, s csak jobb szó híján nevezhetjük továbbra is természetnek. [A természet megszűnése]

(A természet beolvasztása nem jelenti, hogy az ember eltűnésével a természet ne lenne képes újra önszabályozó renddé szerveződni, de amíg Unia létezik, irányítja a természetet is.)

Ennek alapján át kéne fogalmaznunk az ember természetpusztító tevékenységének problémáját. Immár nem arról van szó, hogy tönkretesszük a külső, a létfeltételünket jelentő világot, inkább arról, hogy egy létfontosságú szervünket tesszük tönkre, ahogyan az alkoholista pusztítja el saját máját, s vele önmagát. A probléma súlyát, fenyegetését ez nem csökkenti, de más utakat nyit a remélhető megoldás felé.

Unia fogyatékai

Első pillantásra látszik, hogy Unia ma még (?) „anatómiailag” aránytalan. Az a része, amely a táplálékot, anyagot, energiát termeli számára, s ami pufferhatásával kiegyenlítheti az egyensúlyingadozásokat (vagyis a természet), túl kicsi a fogyasztó részhez képest. Ugyanennek a problémának az élettani megfelelője: e „fogyasztó” rész végtermékeinek újrahasznosításához nincsenek megfelelően működő, kifejlett szervek Uniában, csak kezdemények. (Hulladékipar.) Ezt a gyorsan növekvő feladatot még ma is szinte teljes egészében a sorvadó természet látja el, érthetően egyre rosszabbul.

Az új szervezet másik fő hiányossága a központi idegrendszer két legfontosabb funkciójában, a gondolkodásban és az irányításban mutatkozik. Unia a Földön létező legbonyolultabb szervezet. Fenntartásához, működtetéséhez általunk egyénenként nemcsak birtokolhatatlan, hanem egyenesen elképzelhetetlen tudás- és ismeretanyagra van szükség. Az ehhez kellő tudást emberek és tárgyak, szervek hatalmas tömegével tárolja és gyarapítja, szükségszerűen szakosított formában. A tudás tárolásának és kezelésének ilyen módja azonban nem teszi képessé olyasfajta értelmes gondolkodásra, amilyenre egy ember képes.

A világképalkotó és szándékteremtő gondolkodás lényegének azt nevezhetjük, hogy az ember a világról szerzett teljes ismeretkészletét együtt kezeli, az egymástól legtávolabbi területekről való ismereteit is összefüggésbe hozza egymással, szembesíti, ütközteti, s ezek ellentmondásait oldja fel gondolkodással. Így tesz szert világképre (a kulturális örökségétől most eltekintve), amelynek alapján legfőbb teendőit felismerheti közvetlen érdekein túl is. A tudás szakosodásával ezek a tudásrészek egyre távolabb kerülnek egymástól, lazul és szűnik köztük minden kapcsolat, s ebben az értelemben a gondolkodás lehetetlenné válik. A gondolkodás mint problémamegoldás egyre kisebb, szakirányú részproblémák megoldását jelenti. Unia erre szolgáló szervei közül ma a tudomány a legjelentősebb, azonban az interdiszciplinaritás sem ígéri a gond megoldását: minden jel arra mutat, hogy a korábban külön kezelt tudományterületek páronkénti összekapcsolása nem az átfogó gondolkodáshoz visz közelebb, hanem az egyre speciálisabb területek számát szaporítja tovább. Legalább ilyen súlyos baj a tudománnyal (s általában a szakember-léttel), hogy nincs értékrendje; nem a mit és a miért kérdésekre keresi a választ, hanem a hogyanra. A kultúra eddigi területei közül talán leginkább a filozófia látszik alkalmasnak Unia gondolkodási feladatának ellátására, de egyelőre úgy tűnik, hogy a filozófia válságban van. Művelői a tudományosság követelményének igyekeznek eleget tenni, távolodva az életközeli problémáktól, s azok érthető, hasznosítható tárgyalásától. A filozófia egyre inkább egy sajátos, öncélú tudományágnak látszik, amelynek eredményeit semmilyen technika vagy más gyakorlat nem hasznosítja.

A gondolkodáséhoz hasonló súlyú hiányosság az irányítás fogyatékossága. A teljes nemzetköziség, globális munkamegosztás, ami gyakorlatilag már kialakult, az értelmes cselekvéshez sok tekintetben egységes irányítást kíván, bármily riasztó ez a gondolat. Nem számíthatunk külső szabályozásra, minden a mi kezünkben van, ezért a fennmaradás érdekében a bioszféráéhoz hasonló, önálló és önszabályozó teljességet kell létrehoznunk. Ám az általános beidegzés kiépülésével és a tudat egységesedésével nem tart lépést az egységes irányítás fejlődése. Igaz, jól láthatóan alakul ez is. Az egységes szabályozás egyre nagyobb területekre terjed ki, a rendeletek, törvények egyre nagyobb távolságból érkeznek, s az államok, államszövetségek döntéshozó testületeinek önállósága is folyamatosan csökken: döntéseik egy nehezen körülhatárolható, de határozottan érzékelhető, növekvő világhatalom nyomása alatt születnek. [A demokrácia halála] Az irányítás rendszere tehát alakulni látszik ugyan, de értékelhető eredményt egyelőre nemigen hozott. Jobbára a munkamegosztás (hatalmi harcok) szervezésével és a természet még hatékonyabb kizsákmányolásával van elfoglalva, s az új lény legsúlyosabb gondjainak megoldása terén szinte semmi eredményt nem tud felmutatni. A központosuló szabályozás korántsem mindig azt szabályozza, aminek az irányításához valóban központi döntésekre van szükség. [Decentralizáció] A szabályozás növekvő bürokráciába fullad, az intézkedésekből pedig csak azok valósulhatnak meg egyáltalán, amelyek nem kereszteznek jelentős gazdasági érdekeket. A leghatékonyabb irányító maga a gazdaság, csakhogy jelen formájában nincs kellően átfogó és hosszú távú érdekeltsége, így hatékonysága a legveszélyesebb pusztító erő. [A gazdaság szép és csúf mítoszai]

Unia lehetséges jövői

Uniát teljes joggal tekinthetjük szörnyetegnek, amelynek további kifejlődését minden erőnkkel meg kell akadályoznunk, de éppígy tarthatjuk az ember legmagasztosabb hivatásának is. Talán nem nagy tévedés azt állítani, hogy ma valójában főként Unia létének vágya, illetve félelme osztja táborokra az embereket, bármit tűzzenek is zászlajukra. Unia fejlődéséért dolgoznak a nemzetköziség és globalizáció hívei, s ellene a hazafiak, a konzervatívok, a fundamentalisták. Unia hívei a gondok megoldását technológiai fejlesztéstől remélő technokraták, s Unia ellenségei a szerényebb, vagy akár egykori életmódok mai változatait pártoló zöldek – és így tovább. Bizonyára nem mellékes, hogy érte dolgozunk-e vagy ellene, de mivel úgy tűnik, létrejöttét és fejlődését eddig sem a mi szándékaink irányították elsősorban, érdemes keresnünk azokat a törvényszerűségeket, amelyeket eddigi történetében sikerül felfedeznünk.

Unia fejlődése, akárcsak a korábbi civilizációké vagy az élő, alakulóban lévő szervezeteké, a természet eltartóképességétől függ, akkor is, ha a természet időközben Unia egyik szerve lett. A nagyobb eltartóképesség, vagyis az adott szervezet szempontjából nézve a táplálék- avagy energiabőség, szaporodáshoz vezet. A szaporodással a táplálékkonkurensek száma növekszik. A táplálékkonkurensek a vetélkedés megszüntetésére vagy csökkentésére törekszenek, többek között specializálódással, a munkamegosztás fokozásával, ami egy szervezeten belül egyet jelent a szervezet bonyolultabbá válásával, fejlődésével. [Fejlődés] (Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy lény táplálékbősége nem csupán külső tényezőktől függ, hanem saját képességeitől is: attól, hogy mi mindent képes táplálékként, energiaként hasznosítani, vagy hasznosíthatóvá alakítani.) Uniát a (nyugati) civilizáció technikai fejlődése hozta létre, főként az a képessége, hogy képessé vált a fosszilis anyagokból számára hasznos energiát előállítani. Ezek azonban kifogyóban vannak, ami általános ínséggel fenyeget.

Kézenfekvő gondolat, hogy ha a táplálékbőség a fejlődés feltétele, akkor a táplálékhiány visszafejlődést eredményezzen. Azonban a szervesültség bizonyos szintje felett a visszafejlődés útja nem járható; a táplálékhiány a lény pusztulását jelenti. A szervezet szakosodott szervei már nem képesek szétválni önálló, magukban is életképes lényekké.

De a túl messzire vitt biológiai analógia megtévesztő lehet, s egyébként sem látjuk tisztán Unia szervesültségének mértékét. Tudjuk tapasztalatból, hogy korunk civilizációja képes bizonyos szerveit leépíteni. Szegényedés, gazdasági válság idején a „magas” kultúra egyes területei (művészet, könyvkiadás, oktatás, tudományos alapkutatások stb.) szinte azonnal elsorvadnak, számos, kevéssé fontos luxuscikk készítésével-használatával együtt, elvben tehát elképzelhető Unia visszafejlődése.

Vajon reménykeltő ez? Számomra nem hat annak. Mivel a már ma is érezhető táplálékhiány elsőként a kultúrát, Unia tudatát fenyegeti leépüléssel, ezért elsőként épp azt a szervünket veszíthetjük el, aminek a leggyorsabb fejlődése menthetne meg bennünket. Szinte bizonyosra vehetjük, hogy Unia szervei közül a leépülés azokat érinti majd a legkésőbb és legkevésbé, amelyek a természet beépítésére, kizsákmányolására, önszabályozó képességének felszámolására szolgálnak. S mivel ezek hihetetlen tempóban működnek, komoly a veszély, hogy mire Unia összeomlására, szétesésére sor kerülne, vele együtt bukik az önállótlanná tett bioszféra. Legalábbis olyan szinten, hogy nem lesz képes az Unia törmelékeként hátramaradt, újra önállósulni próbáló emberi lények maradékát ellátni. Szerintem van okunk attól tartani, hogy rendszerünk, életformánk nemcsak az emberi életet fenyegeti, hanem a természetet is. De ha ez alaptalan félelem lenne, és csak saját túlélésünkért kell aggódnunk, akkor is hasonló eredményre jutunk. S ha még az ember fennmaradásáért érzett aggodalmat is túlzottnak találnánk, akkor fontos lenne meggondolnunk, ki az, mi az az ember, akinek-aminek túlélése a szívügyünk, s valóban beérnénk-e azzal, ha válságainkat pusztán biológiai lényként sikerülne túlélnünk? [Mi az ember?]

(Egyébként számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy a fosszilis energiahordozók készleteinek kimerülése nem okoz energiaéhséget; áttérünk a minden eddiginél kockázatosabb atomenergia használatára. Ez az élelemválságot ugyan nem oldja meg magában, de Unia fennmaradását, s valószínűleg továbbfejlődését is lehetővé teheti.)

Nyilván döntő kérdés, hogy képesek vagyunk-e Unia fejlődését, vagy éppen visszafejlődését irányítani. Már-már metafizikai problémának tűnik, hogy egy szervezet parányi részeiként képesek lehetünk-e megismerni, ráadásul befolyásolni ezt a szervezetet. Ez elől most inkább kitérnék, tekintve, hogy úgysincs más választásunk, mint tenni, amit tehetünk, legjobb belátásunk szerint. S ha képesek voltunk a természet ilyen fokú leigázására, miért ne lehetnénk hatással a saját magunkból alakult, s részben tudatosan alakított szervezet működésére? Tudatos lényekből álló rendszerről van szó, egy új, korábban ismeretlen minőségről, és valószínűtlen, hogy e lények tudata ne lenne hatással a rendszer fejlődésére.

Nem biztos, hogy Unia csak egyetlen irányban képes fejlődni, egy előre meghatározott forma felé. Még kevésbé biztos, hogy fejlődése szükségképp méretnövekedést is jelent, sőt nagyon úgy fest, hogy ebben az irányban már nem is vezet út tovább.

Úgy hiszem, akik Unia léte ellen dolgoznak (a globalizációellenes mozgalmak, a kisebb egységek, pl. nemzetek önállóságáért harcolók, s a zöld mozgalmak egy része) hasznot hajthatnak Unia fejlődésének lassításával, s így időt nyerhetnénk a globális gondolkodás képességének kifejlesztéséhez. Akiket pedig helyzetünk lelkesít, az ember kibontakozásának lehetőségét látják benne, azoknak teljes erővel azon kéne dolgozniuk, hogy mielőbb éretté váljunk hozzá. A legtöbb hasznot azok hajtják, akik Unia elsőként említett fogyatékossága, a termelő természet és a fogyasztó emberi rész közti aránytalanság ellen igyekeznek tenni.

Annyi bizonyosnak tűnik, hogy nem gondolkodhatunk, cselekedhetünk többé kicsinyes, helyi indítékok szerint, és nem szabad csőlátó szakemberként csakis részproblémák megoldásával foglalkoznunk. Meg kell oldanunk a szakmai részproblémákat is, továbbra is törődnünk kell a helyi érdekekkel, de mindezt az egész Föld sorsát szem előtt tartva, annak kérdésébe ágyazva. Nincs méltóbb és égetőbb feladatunk, mint a Föld jövőjéről gondolkozni, vitatkozni, minden tettünkben, döntésünkben figyelembe venni, a legjelentéktelenebbekben is. És bármily égetően sürgős a cselekvés, ennél is fontosabb lehet a gondolkodás, mert a rosszul elgondolt tettek végzetesek lehetnek.

Az éghajlatváltozás vagy egy kozmikus esemény, pl. egy kisbolygó becsapódása, kiirthat bennünket írmagostul. Mégis teljes joggal mondhatjuk, hogy nincs a Földön az embernél hatalmasabb lény. S ha valamikor, hát legkésőbb most megérteti velünk helyzetünk, hogy ez nem ok a gőgre, sőt még alázatra sem jogosít fel. Hatalmunkról lemondani nincs mód, átadni nincs kinek. Semmi sem vezethet tragikusabb eredményre annál, ha „alázatból” nem veszünk tudomást hatalmunkról, s nem igyekszünk minden erőnkkel felnőni hozzá. Hatalmunk működik akkor is, ha nem veszünk tudomást róla, s az alázat gesztusával csak a lovak közé csapjuk a gyeplőt, a szakadék felé rohanva. A hatalom nem ön-kényeztető önkény, hanem kényszerű, elkerülhetetlen felelősség mindazért, akinek-aminek a sorsa a kezünkbe került, talán akaratunk ellenére is.

Évezredeken át büszkélkedtünk embervoltunkkal, s igyekeztünk magunkat minden módon megkülönböztetni az állatoktól. Most eljött az ideje, hogy valóban és sürgősen emberré váljunk, méltóak legyünk a magunknak adományozott ranghoz. Ki kell találnunk az embert. Ha ez nem sikerül időben, talán állatként sem létezhetünk tovább. [Emberré válni]

 

___________________________________________________________________________________