A szemétdomb

Szülőházam kertjének végében volt található az akkori kertek elmaradhatatlan kelléke, a szemétdomb. Talán vagy két méter átmérőjű, változó magasságú, de fél méternél nemigen magasabb. Mindjárt a budi, a sufni és a tyúkól mellett. Ez így elég falusiasan hangzik, pedig a kert Budapesten volt, ha nem is a Belvárosban. És a leírás nagyjából ráillik minden akkori lakóhelyre a környéken. Az olvasó ebből nyilván rájött, hogy vízvezetékről, csatornázásról arrafelé szó sem lehetett, és nem volt szemétszállítás sem.

Nos, e kertvégi szemétdomb dicséretét szeretném zengeni. Gyorsan végzek vele. Mindössze ennyi: amíg ott éltem, tizenhárom éven át, ez a szemétdomb egyáltalán nem nőtt. Dicséret bezárva.

Belátom, magasztalásnak elég kurta. Első olvasásra talán érthetetlen is a mostani világban, mikor annak bevallása, hogy valami nem növekszik, a legkevésbé sem hat dicséretnek. Ebbe tehát jobban bele kell gondolni. Mit jelent ez? Nem kevesebbet, mint hogy egy négyfős családnak (négyen laktunk a házban) a szemete tizenhárom éven át egyáltalán nem szaporodott. Bizonyos értelemben nem is volt szemete. Mai szemmel eléggé elképesztő, nem? Most, ha nem vihetnénk ki többé a szemetet lakásunkból, kertünkből, mennyi ideig maradna benne hely nekünk? Aki szeret számolni, hamar kiszámolhatja; aki nem szeret, még annál is gyorsabban felbecsülheti.

Hogyan volt ez lehetséges ötven éve? Kukák, szemeteskosarak szegélyezték az utcákat, és abba hordtuk a szemetet? Szó sincs róla, efféléről nem is hallottunk. És az utcáink, bár nem borította őket aszfalt, tiszták voltak. Senkinek nem jutott volna eszébe bármit elhajítani az utcán. Ami nálunk volt, hazavittük, s amit hazavittünk, ott is maradt. A titok nyitja, hogy miben és mit vittünk haza, s utána mit kezdtünk vele. Vég nélkül részletezhetném, hiszen egy teljes, letűnt életformát kéne leírnom hozzá; jobb lesz beérnem néhány példával.

Bevásárolni kosárral jártunk. A vesszőkosarak tíz-húsz évig kitartottak, még tovább is. Rövid életű, vagy éppen eldobható szatyrokkal nem volt semmi dolgunk. Ha a kosarak foszladozni kezdtek, spárgával vagy egyébbel megjavítottuk; ha már nem segített, tárolásra használtuk, s mikor arra sem volt jó, eltüzeltük.

Nézzük először az ennivalót, amit a kosárban hazahoztunk. Egyáltalán nem volt becsomagolva a zöldség, gyümölcs, kenyér. A húsneműt a hentes zsírpapírba tette; begyújtani kiváló. (A zsírpapír, nem a hús.) A csontokat félretettük a szomszéd kutyájának. Ha olykor esetleg kekszet vagy más süteményt vettünk, a boltos kimérte dekára, papírzacskóba. A zacskót utána sok mindenre tudtuk használni, s ha kilyukadt, írtunk rá, vagy eltüzeltük. A tejet kannából mérték a saját üvegünkbe, a bor és sör üvegét pedig kivétel nélkül visszaváltották. Konzervet gyakorlatilag sosem ettünk, de ha olykor mégis került a házhoz, a kimosott dobozát kincsként gyűjtöttük az apró tárolnivaló számára. Nemigen volt az ennivalónak olyan része, amit nem tartottunk ehetőnek, s ami mégis, és a tyúkoknak sem kellett – hagyma- és krumplihéj, meggymag, miegymás –, az a szemétdomb egyik oldalára került, ahonnét idővel beástuk a zöldségágyások alá.

Ami a ruhaneműt illeti, először is tartós volt, és mennyisége a szükségesre korlátozódott. Sem mi nem vártuk el magunktól, hogy naponta vagy évente más-más, a divatnak megfelelő ruhát hordjunk, sem mások nem várták tőlünk, s egy cseppet sem éreztük emiatt szegénynek magunkat. Egy váltásnyi mindenből. Ami kopni, foszladozni kezdett, stoppoltuk, foltoztuk; ennek, és általában bárminemű javításnak, barkácsolásnak, nagy mesterei voltunk. Ezerféle dologhoz értettünk, s könnyen lehet, hogy az ezer nem is csak szóvirág. Ami végképp javíthatatlan lett, jó volt mosogató- vagy felmosórongynak, vagy eltettük foltnak, esetleg odaadtuk valakinek, aki tudott rongyszőnyeget szőni. A rongyról természetesen levágtunk minden gombot, patentot, cipzárt, s külön-külön dobozokban tartottuk őket. Kincskeresés volt ezekben turkálni, mikor épp szükség támadt valamire. A használhatatlanná lett kötött pulóvereket, sálakat lebontottuk, s újat kötöttünk a fonalból.

Úgy látom, még a kiragadott példák sora is túl hosszú lenne, nem folytatom. Annyit még, hogy a gazdátlan csavarok, sőt az elgörbült szögek sem kerültek szemétre: külön-külön konzervdobozokban gyűjtöttük őket, és amikor ráértünk, nagyszerű szórakozás volt a görbe szögek kikalapálása. Volt ez is olyan jó ügyességi játék, mint a marokkó (aminél kevés jobb játékot ismerek). S hogy ráértünk-e? Igen. Ezt ma már nehéz elképzelni. Azt hihetnénk, a szakadatlan toldozás-foldozás, főzés, mosás, vízhordás elvette minden időnket. Én magam is arra gyanakodnék, hogy csak az idő és a nosztalgia szépíti előttem a helyzetet, ha nem látnám azt a rengeteg kézimunkát, ami a család legkeményebben befogott tagjai, nagyanyám és anyám után maradt. Horgolt terítők (amiket gyűlöltem), hímzett falvédők, és még sok egyéb. Csupa szükségtelen holmi, amit saját kedvükre készítettek, s bár többségük nem vallott jó ízlésre, semmiben nem maradtak el azoktól a hasonlóan szükségtelen holmiktól, amiket most pénzért veszünk, és amik nem kívánnak tőlünk több ügyességet, mint amennyi a pénztárca kinyitásához kell.

Ma már hiába létesítene szemétdombot, akinek kertje van. Ha nem jelentenék fel és büntetnék meg, akkor sem húzná vele sokáig; egy év múltán a ház kéménye sem látszana ki alóla. Hiszen a szemét: életforma, mai életformánk. A szemét nem akkor születik, amikor kidobunk valamit, hanem új korában, amikor frissen, csillogva elkészül. Amikor kitaláljuk, hogy milyen anyagból és energiából, milyen technológiával készüljön, hogy ez a szépség, jóság elég olcsó legyen az egyre szegényedő vásárlók nagy tömege számára is, ne csak a kiváltságosak jussanak hozzá. Amikor megtervezzük, szétszerelhetetlenre és javíthatatlanra, rövid életűre, telve reménnyel, hogy jövőre még szebbet, még jobbat tervezünk és gyártunk majd, amin aztán elámul az egész világ. Amikor becsomagoljuk úgy, hogy jól bírja a hosszú szállítást, sokáig elálljon az üzletek polcain. Amikor szellemes reklámokkal hirdetjük, amelyek talán még több örömet és esztétikai élvezetet okoznak az embereknek, mint az, amit hirdetnek. Amikor megszervezzük a szemétszállítást a tisztaság, egészség és szépség nevében, eltüntetve volt gazdáik szeme elől mindazt, amit elhasználtak, s biztosítva számukra azt a boldog hitet, hogy ha nem látják, nincs többé. A szemét ihletett eltervezéséből, készítéséből, csomagolásából, szállításából, használatából, fogyasztásából élünk mindannyian, az emberek világméretű testvériségévé szerveződve. Ha vitatkozunk, nem máson, mint hogy melyikünk terve valósuljon meg, és hogyan lenne legigazságosabb a szemetet elosztani.

Kinek-kinek megvan a maga szép álma, eszménye. Van, aki szeretné beutazni a Földet. Van, aki egy új, nagyon menő kocsit szeretne. Van, aki a megvilágosodásra vágyik. Van, aki minden ember jólétére, boldogságára, szeretetére. Van, aki az elnyomottak felszabadítására, s van, aki arra, hogy művészet hassa át egész életünket. Az én nagy álmom a saját szemétdomb. Egy olyan szemétdomb, ami tizenhárom év alatt semmit nem nő.

__________________________________________________________________________________