Kreativitás-kultusz

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Újdonságkultusz/

_____________

Az alkotást nagyra becsüljük. Aki alkotó munkát végez, büszke magára, s mi felnézünk rá. De valóban megérdemli-e tiszteletünket?

Az alkotás köznapi fogalma tévképzeten alapul. Azt sugallja, hogy a semmi helyébe teremtünk valamit. Csakhogy ez a semmi: nincsen, s bűnös illúzió, hogy a valamit semminek nézzük. Ha házat építünk az „üres” telekre, számtalan semminek nézett élőlényt pusztítunk el, élőhelyükkel együtt, meg egy darabot városunk tüdejéből. Amikor felszántjuk és bevetjük a „puszta” földet, hogy „termővé tegyük”, egész világokat tüntetünk el, amelyeknek életünkben játszott fontos szerepéről még alig tudunk valamit.

Amíg bőven volt minden, amit semminek nézhettünk, talán megengedhettük magunknak ezt az illúziót. Azóta keserves tapasztalatok tanítottak rá minket, hogy ezek a semminek nézett dolgok valamik, s igen gyakran értékesebbek számunkra annál, amit alkottunk belőlük. A festékkel bekent vászon önmagában még nem értékesebb a lennél vagy gyapotnál, amiből készült, s a földnél, amit megműveltek, hogy lent vagy gyapotot termesszenek rajta.

Persze ez a „nem alkotó” típusú munkára is vonatkozik. Minden munka csak akkor tiszteletre méltó, ha nagyobb értéket teremt, mint amit elpusztít, s a változatos értékek rendjében azt kell feljebb állónak tekintenünk, amelyik jobban szolgálja világunk, létfeltételeink fennmaradását.

Az alkotás kultusza, összefogva az egyéni-ség és az újdonság kultuszával, gyakran nemcsak a természetet, hanem kultúránkat is rombolja. Egyre kevésbé az számít értéknek, ha valami jó, mindinkább az, ha más, ha egyéni. Az, hogy elmondhassuk: „ezt én alkottam”. Sok hagyományos használati tárgyunk formája évszázadok alatt forrt ki olyanná, amin a változtatás többé már nem javíthat, csak ronthat. Ha a formatervező alkotni szeretne (márpedig szeretne, hiszen létét is csak ezzel igazolhatja), nem tehet mást, mint hogy elrontsa a jót, s a fontos értékeket lényegtelen, de látványos külsőségekre cserélje. Az önálló művészetek terén sem sokkal jobb a helyzet: a művész egyre kevésbé azzal törődik, mit is akar létrehozni valójában, nem a szépet, jót keresi, hanem hogy miként készíthetne olyasmit, ami nem hasonlít mások munkájára, hogy egyéni voltát, eredetiségét bizonyíthassa.

Önmegvalósítás – ezt is gyakran emlegetjük az alkotás kapcsán. Valóban szép cél a bennünk rejlő lehetőségek kiteljesítése, de biztos-e, hogy az embernek olyan irányban kell képességeit kifejlesztenie, ami felé a kedve vonzza? És miért is olyan nagy dolog ez? Miért legyen értékesebb számunkra, ha valaki önmagát valósítja meg közös javaink felhasználásával, mint ha – tegyük fel – a természet rendjébe illeszkedő életformát segítene megvalósítani? Tartok tőle, hogy túl sokat alkotunk, kritikátlanul, s a köz számára érdektelen egyéniségünk hangsúlyozásával segítünk felélni Földünket, az alkotásból kiszorult emberek tömegének dicshimnuszától kísérve.

Félreértés ne essék: nem a kreativitást tartom veszélyesnek, hanem a kultuszát. Az elszabadult, öncéllá, főcéllá lett, bármi áron való alkotást, ami nincs többé más, magasabb értékeknek alávetve. Mert hiszen a kreativitásra szükségünk van az értelmes és fontos célok eléréséhez is. Többek között alkotókészség kell ahhoz is, hogy kitaláljuk, hogyan használhatunk egy eszközt minél többféleképpen, hogyan építhetnénk tovább kultúránkat a legkevesebb kárt okozva, és hogyan hozhatnánk helyre, amit már elrontottunk.

/Folytatásnak ajánlott: Magas ingerküszöb/
___________________________________________________________________________________