ÉLET-TAN
Érzelem és értelem
Az utóbbi évtizedekben érzelempártiak lettünk. Vagy inkább értelemellenesek. Hideg rációról, száraz, számító értelemről beszélünk, bajaink jó részét egyenesen a felvilágosodás nyakába varrjuk, s úgy véljük, a szív, a lélek szavára kéne hallgatnunk, ha ki akarunk mászni az ész kavarta pácból, ha szabadulni akarunk a „megromlott kultúra” ártó hatásától. Érzéseinket irányíthatatlannak tekintjük, saját legbelső lényegünknek, tetteink legmagasabb ítélőszékének, a „belső hangot” gyakran isteni útmutatásnak, a világunkból olyannyira hiányzó spiritualitás forrásának, s őszinteségként magasztaljuk, ha érzelmeink szerint beszélünk és cselekszünk.
Nem hiszem, hogy jól tesszük.
Az érzelem nem ellenfele a kultúrának, hanem az alapja. A kultúra fogalmát itt a legtágabb értelemben használom, beleértve az állati kultúrát is, vagyis minden tudást, amire az élőlény nem saját tapasztalata útján tesz szert, nem is öröklött ösztönként, hanem elődei felhalmozott tapasztalatának elsajátításával. És az érzelemgazdagság persze egyáltalán nem az ember kiváltsága, világosan felismerhetjük a bonyolultabb idegrendszerű állatoknál is.
Az élővilág fejlődésében az érzelmek a tanulás első lépcsőjét jelentik. Azt a pontot, ahol már nemcsak minden ízükben kidolgozott, merev ösztönök határozzák meg a lények viselkedését, hanem a sokkal rugalmasabb, a változó helyzethez egy nemzedékváltás alatt alkalmazkodó, a következő generációnak azonnal átadható tudás is. Mert az érzelmek képessége velünk születik ugyan, de a tárgya nem. Velünk születik a szeretet, az undor, a félelem képessége, de pár ösztön-szintű fóbiától eltekintve semmi nem születik velünk abból, hogy mit szeretünk, mitől undorodunk, viszolygunk, mitől félünk. Ezeket tanuljuk, empátiával, ami szintén jóval régebbi fejlemény az ember megjelenésénél. Az állatkölyök látja, mitől félnek vagy undorodnak, mit szeretnek a szülei, nevelői, s ez nyomban és tartósan átragad rá anélkül, hogy saját, esetleg életveszélyes tapasztalatokat kellene szereznie ezekkel kapcsolatban. Így teszi magáévá a saját tapasztalatból szerzett tudáson kívül a szüleiét is. (Hogy az érzelmeim lennék „én”, az egyéniség, a mindenki mástól különböző lény, ebben a hitben több a tévedés, mint az igazság. Az érzelmek lényege, hogy felettébb ragadósak, így alapvetően közösségi jellegűek, közösek.)
Az érzelem tehát sokkal rugalmasabb az ösztönnél, de még így is merev, konzervatív. Az érzelmek nagyon korán és mélyen határozzák meg viszonyunkat a környező világ dolgaihoz. Tartósan, akár egész életünkre szólóan, és nehezen változtathatóan. Az értelem megjelenése egy további lépés a rugalmasság útján. Értelmi belátással olyan tudáshoz juthatunk, ami érzelmi úton hozzáférhetetlen, s a belátással szerzett tudás könnyen tovább alakítható újabb belátással. Értelmünk segítségével képesek vagyunk alkalmazkodni világunk gyorsabb változásaihoz is, saját élettartamunkon belül.
(A gondolati konstrukciókat, nézeteket gyakran találjuk túl merevnek, legalábbis másokban. Mindnyájan ismerünk embereket, akik mereven ragaszkodnak nézeteikhez. Csakhogy ez a ragaszkodás nem az értelem műve, éppen hogy az érzelmeké. Úgy kötődünk otthonos nézeteinkhez, mint a tulajdonunkhoz, szokásainkhoz. Az ismeretlentől vagy a presztízsveszteségtől, esetleg az önbecsülésünk elvesztésétől való félelem dolgozik bennünk. Az értelem semmiképp, hiszen annak csak akkor támad dolga a kialakult nézetekkel, amikor meg akarja változtatni őket.)
Egy nagyjából állandó és jól működő világban az érzelmek konzervativizmusa érték lehet, de létveszélyes egy túl gyorsan változó, vagy eleve rosszul működő, rossz irányba tartó világban. Márpedig a mi világunk igen kevéssé természeti, sokkal inkább emberi, emberalkotta világ, és már jó ideje nagyon rossz irányba tart. Nekünk azonban csak ahhoz kapcsolódhatnak az érzelmeink, a szeretetünk is, ami körülöttünk van. Egy eltorzult, életveszélyes világ része mindaz, amit szeretünk. Így ha érzelmeinket követjük, óhatatlanul konzerváljuk azt, amitől mielőbb szabadulnunk kellene. Az öreg, aki gyerekkorának Alföldjét szerette s visszavágyja, a pusztát vágyja vissza, amit ismert, nem a vadvízországot, amit nem ismert, s nem az erdő borította Alföldet. Aki most születik, csak azt szeretheti meg, ami most veszi körül, az autópályákkal felszabdalt, végeláthatatlan monokultúrákkal borított Alföldet, csak ezt vágyhatja vissza majd. Nem a saját készítésű csutkababát és a bújócskát, hanem a műanyag Legót és az elektronikus játékok magányát. Így lesz szükségképpen egyre rosszabb, amit szeretünk.
Még nagyobb baj az érzelmek ellentmondásossága, ami folytán az sem tesz az Alföld egykori állapotának visszaállításáért semmit, aki ismerte és szerette. Az érzelmek egyenként, külön-külön kapcsolódnak a dolgokhoz, a köztük lévő összefüggésre tekintet nélkül, ezért a gyakorlatban lépten-nyomon összeütköznek. S az egymásnak ellentmondók közül mindig az kerül ki győztesen, amelyik tárgya konkrétabb, kézzelfoghatóbb, életünk gyakorlatát közvetlenebbül érinti, tényleges súlyától függetlenül. Szeretnénk beláthatatlan ideig sugárzó hulladékot termelő és magukban is veszélyes atomerőművek, a folyóinkat tönkretevő vízlépcsők, a hegyeinket elbontó szénbányák nélkül élni. A legnyomósabb okkal. De ugyanakkor szeretjük az elektromos hangszereken előadott zenét, a nagy hangerőt, a hűtőgépet, televíziót, számítógépes játékokat, légkondicionálót, szeretünk mosó- és mosogatógépet használni a kézi mosás, mosogatás helyett, vagyis szeretjük mindazt, ami az atomerőműveket és a többit szükségessé teszi. Szeretjük a tiszta, legalábbis kevésbé mérgező levegőt, de szeretünk utazni is, szeretjük a sebességet, szeretünk nyáron síelni, szeretjük a messziről szállított gyümölcsökkel változatosabbá tett étrendet, szeretjük a tűzijátékot, légiparádét, vagyis mindazt, ami levegőnket szennyezi. Szeretjük a tiszta, csillagos eget, de szeretjük városunk és lakásunk kivilágítását, a fényszennyezés okát is. Joggal félünk a rovarirtó szerektől, de szeretjük az olcsó és ép zöldséget, gyümölcsöt, utáljuk a szúnyogokat. És sosem kérdés, hogy az egymást kizáró dolgok közül melyeket szeretjük jobban, ehhez elég megnéznünk életünk gyakorlatát.
Lelkünket főként érzelmeink alkotják: amit szeretünk, amit gyűlölünk, amitől félünk, amire vágyunk, ami vonz, ami taszít minket. És könyveket tölthetnénk meg mindannak számbavételével, amit szeretünk, holott nem lenne szabad szeretnünk, amire vágyunk, holott pusztító, s amit utálunk, pedig el kellene fogadnunk, vagy épp megszeretnünk. Az a helyzet, hogy nem jó a lelkünk. A „belső hang” nem jó felé vezet minket, nem jó tanácsokat ad nekünk. Nem isteni hang, csupán a nagyon korán belénk ivódott érzések hangja, amelyek közt a legotthonosabban érezzük magunkat.
Veszélyes tévedés az értelmet hibáztatni világunk romlásáért. Az értelemnek ugyan nagyon is sok köze van szerkentyűink, vegyszereink elkészítéséhez, minden cselekedetünkhöz, de valójában sosem tett mást, mint kiszolgálta vágyainkat, érzelmeinket.
Meg kell tanulnunk szembeszállnunk érzelmeinkkel, más tárgyakat keresni számukra, és ebben épp az értelemre számíthatunk. Érzelemmentes lenne ettől az életünk? Dehogy. Az érzelmek értelmi felügyelete, irányítása a legkevésbé sem jelenti az érzelmek megszüntetését. Azért sem, mert az lehetetlen. Az értelem szülte gondolatokhoz is nyomban érzelmek kötődnek, s korábbi érzelmeink gyakran elődeink értelmének tudatos értékválasztásaira épülnek.
Lehetetlen az érzelmek irányítása? Dehogy. Könnyebb a szívhez szólni az értelmen keresztül, mint gondolnánk. S mindenképpen könnyebb, mint érdemben szólni az értelemhez a szíven keresztül. Bár a vallásokat ma épp az értelemmel szokás szembeállítani, valójában a vallások mutatták fel eddig a legjobb eredményt érzelmeink tudatos irányításában, bizonyítva, hogy ez igenis lehetséges.
Féltenünk kell az erkölcsiséget az értelemtől? Dehogy. Ellenkezőleg: addig nem is igen beszélhetünk erkölcsiségről, amíg cselekedeteinket csakis az érzelmeink irányítják, nem pedig a helyes belátása. Kant nem hiába nevezte az erkölcsöt gyakorlati észnek.
Értelem és érzelem ennél a képnél természetesen jóval bonyolultabb, szervesebb kapcsolatban állnak egymással és ösztönvilágunkkal, de a téma szempontjából elegendőnek és helyénvalónak látom ezt az egyszerűsítést. A lényeg: nem azt kell helyesnek tartanunk, amit szeretünk, hanem azt kell szeretnünk, amit helyesnek tartunk. És mindenképp azt kell tennünk, amit helyesnek tartunk, függetlenül attól, hogy sikerült-e megszeretnünk. Ha ez sem mindig sikerül, legalább meg kell őriznünk annak világos tudatát, hogy nem az a helyes, amit épp teszünk. Kevés dologgal okozhatunk nagyobb kárt értelmünknek és erkölcsi érzékünknek, mint ha ragaszkodunk hozzá, hogy magunk és mások előtt helyesnek tüntessük fel, amire körülményeink vagy érzéseink kényszerítenek minket.
___________________________________________________________________________________
Értem amit mondani szeretnél és egyet is értek vele, ám ezt az egy bekezdést mégis kiemelném és reagálnék rá:
“Aki most születik, csak azt szeretheti meg, ami most veszi körül, az autópályákkal felszabdalt, végeláthatatlan monokultúrákkal borított Alföldet, csak ezt vágyhatja vissza majd. Nem a saját készítésű csutkababát és a bújócskát, hanem a műanyag Legót és az elektronikus játékok magányát. Így lesz szükségképpen egyre rosszabb, amit szeretünk.”
Én panellakásban nőttem fel, a város kellős közepén. Legókkal és videojátékokkal játszottam és egész nap TV-t néztem. Mai fejjel még sem ezt szeretem és nem ezt szeretném a gyerekeimnek megadni. Volt néhány nyár, amit a nagyszüleimnél tölthettem, ahol nem volt vezetékes víz (kútról hoztuk vödörrel), és csatorna sem, csak pottyantós WC. Nem volt kád és melegvíz sem, de a nagypapám készített egy zuhanyfülkét, aminek a tetején állt egy feketére festett hordó, amit megtöltöttünk a vödörben hozott vízzel. És lett meleg zuhany. Szerettem. Nem a városi bűzre vágyom most sem “vissza”, pedig akkor az volt a “természetes” számomra, abban szocializálódtam. És már nem vágyom az akkori vidéki létre sem (vagy csak részben), mert tudom, hogy mennyi minden nem volt már akkor sem fenntarható benne. És észrevettem, itt már az értelem hat az érzelmekre.
Mégsem arra vágyom, amiben felnőttem. Sokkal jobban vágyom a vadvízországra, az árterekre, a vadságra, az érintetlen természetre, olyan dolgokra, amikben nem volt részem. Nem gondolom, hogy “szükségképpen egyre rosszabb, amit szeretünk.”, bár a népesség összességét véve, nagy általánosságban lehet, hogy neked van igazad.
Nálunk a budi volt a hétköznap, és az ünnepi nyaralás dédnagybátyáméknál, ahol budi sem volt
A korosztályodból már keveseknek jutottak ilyen nyaralások, a mostani gyerekeknek végképp nem.
) És persze ha nem hinném ill. tudnám, hogy a tudatunkkal befolyásolhatjuk az érzelmeinket – mint az esetedben is -, akkor nyilván mást írok. Jó példa vagy a szöveg alátámasztására.
A vadvízországra vágyik néhány városi – elméletben, képzeletben. De mivel nem ebben nőttek fel, ha sikerül ilyen helyre eljutniuk, elveik ellenére flakonszám használják el a szúnyogirtót, egy piócától vagy az acsalárva marásától sikítófrászt kapnak, és másnap megszöknek. Veszélyes olyasmit “szeretni”, amit sosem tapasztaltunk, szagoltunk, csak szépeket képzeltünk róla.
Remélem, nem értesz félre, semmi személyes nincs ebben. Alig ismerlek, és éppen hogy másnak képzellek, hiszen nem ír mindenki Wétikót
Annyit tennék hozzá, hogy a helyes belátásakor nem tudok elszakadni legtágabb értelemben vett emberi mivoltomtól. Azt, hogy mit látok helyesnek, meghatározza:
1. az, hogy élőlény vagyok: csak a természeti környezet viszonylagos egyensúlya esetén vagyok képes létezni; fajtársaim céltalan megölését zsigerből helytelennek tartom; nem tudhatom, hogy önmagában mi a jó az élettelen dolgoknak (kövek, víz, asztal stb…)
2. az, hogy ember vagyok: szeretem az egységes hiedelemrendszereket, a másik megértésén alapuló kooperációt
(3. az, hogy a XXI. századi Magyarországon élek)
Nagyon jónak tartom, ha túllépünk zsigeri vágyainkon segítségül hívjuk az észt annak belátásában, hogy mit kell tennünk. De hübrisz vétkébe esünk, ha azt gondoljuk, hogy létezik lényünktől teljesen függetlenül a JÓ fogalma, és azt képesek vagyunk megtalálni.
Emlékszel, amikor a gondolkodókörben fölvetettem, hogy az erkölcs csak önérdeken alapulhat? Körülbelül erre gondoltam, amit most leírtam, csak azóta finomodtak a gondolataim. Sajnos mostanában nem tudok jönni, majd talán tavasszal
Még folytatnám. Most egy kicsit átállok a másik oldalra:
“A természet egyáltalán nincs ma veszélyben! Csökken a biodiverzitás, na és? Romlik a levegő, na és? Ezek folyamatok, amik se nem jók, se nem rosszak. A te aggodalmaid esztétikai kérdések csupán. A világ változik.”
Milyen igaza van! Az ilyen nézetek hangoztatója csak azt felejti el, hogy ő is ember, aki szeretne létezni. És emberi voltából fakadólag képes, sőt köteles együttérezni a kivágott fákkal, a lakhely nélkül maradt madarakkal. (Aki nem érez együtt a környezetével, az általában – így vagy úgy – lelkibeteg lesz.)
Az erkölcsi gondolkodást én két részre osztom.
1. Mi a jó? Mi az igaz? Mi az elérendő?
2. Hogyan érjem el azt, amiről beláttam, hogy jó?
Az első kérdés megválaszolásakor nem tudok elszakadni emberi mivoltomtól, bár hasznos, ha vágyaimat és a társadalom normáit az ész kritikájának vetem alá. (Micsoda freudi gondolatok ezek! Az id és a szuperegó közt őrlődő egó!)
A második kérdésnél viszont tényleg az észé a főszerep.
Inkább nem hozzászólás formájában reagálnék, hanem feltettem egy rövidke írásomat, ami – úgy tűnik – épp ezekről a dolgokról szól.
http://dolgaink.tk/2011/11/14/erkolcs-es-erdek/
Ebből nyilván kiderül, hogy a JÓ fogalmát én sem tartom a lényünktől függetlennek – ettől függetlenül meghatározásában fontos az ész szerepe. Kant nem véletlenül nevezte az erkölcsöt (a jó és rossz meghatározásának “tudományát”) gyakorlati észnek.
A cikket olvasva a belső hang kapcsán kaptam fel a fejemet, másként gondolkodunk róla. Létezik egyfajta “hang a fejünkben,” aki állandóan kategorizál, ítélkezik, mindenféle címkéket gyárt, és akar ezt meg azt. Ez az ego hangja. Az ego a túlélésért küzd, saját fontosságát bizonygatja, és közben halálosan fél, hogy megsemmisül. Nagyon is lehet, hogy az ő keze nyomát látjuk ebben a világban, ahol körbevesszük magunkat pótlékokkal, és abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy el tudunk menekülni a valóság elől, de továbbra is űzött vadak maradunk.
A belső hang, már amit spirituális megközelítésből annak mondunk (pontosabban: én akként definiálok) akkor jelentkezik, amikor nem kergetik fejünkben egymást a gondolatok, és nem dúlnak bennünk ádáz harcot az érzelmek. Amikor az ember olyan, mint egy üres edény, amikor tényleg jelen vagyunk az életünkben, nem töltjük magunkat tele múltbéli fájdalmakkal, a jövőtől való szorongással, hanem az edénybe belefér az, ami tényleg van, itt és most. Ekkor tudjuk meghallani azt a bizonyos belső hangot.
A különbség a kettő hang között az, hogy amíg az egó hangja mintegy parancsoló, azonnali cselekvésre késztet, követel, akar, addig a belső hang kapcsán van egy bizonyosság, hogy ez a helyes, és belső nyugalommal jár. Tanulni kell, hogy felismerjük, mert az egó trükkös.
Ha körülnézek, azt látom, hogy az emberek egyfajta hiányállapotban léteznek, és kompenzálnak, félnek. Nem tudom, mi ennek a gyökere, de ez szinte zsigerileg bennünk van, és nagyrészt automatikusan dolgozik bennünk. Valamiért elszakadtunk az anyatermészettől (ott is rettegésben éltünk, hogy felfalnak minket?), megszületésükkor gyakorlatilag megerőszakoljuk gyerekeinket, és elszakítjuk az édesanyjuktól (holott evolúciósan belénk van programozva, hogy anya=túlélés), bár ebben némiképp mintha javulna a helyzet, és sokan folyamatosan a kontrollt keressük olyan dolgok felett, amire nincs ráhatásunk. Ez a – nevezzük így – stresszállapot aztán egy önmagával kompatibilis világot épít maga köré.
Nem érzem az érzelem és az értelem között a fontossági sorrendet. Veszélyesnek látom, ha bármelyik átveszi a másik felett a hatalmat. Nagyon veszélyesnek látom, ha szétkapcsoljuk az érzelmet és az értelmet, mert egyoldalasak leszünk, és fontos dolgok felett lehet így elsiklani.
A választ arra, hogy mi a helyes, és mi nem egy adott pillanatban, szituációban, annál nagyobb mértékben tudjuk megtalálni, minél közelebb vagyunk VALÓDI önmagunkhoz. Emocionálisan és mentálisan egyaránt. Ha le tudunk csillapodni érzelmileg, és el tudjuk engedni hihetetlen okos egónkat annyira, hogy meghalljuk a saját hangunkat, az igazit, aki tényleg mi vagyunk, és nem az az őrült, akinek az életét éljük. És ez baromi nehéz! Az önismeret fárasztó, kemény munka! De ha megtalálom magamat, azt a lényt, aki tényleg-tényleg vagyok, akkor nem akarok feldíszített haldokló élőlényt nézegetni a szeretet ünnepén, nem akarok műanyaghegyeket hagyni magam után, és nem akarok fellegvárakba menekülni, és a fejemet a homokba dugni. De ez ott van a félelmek és szorongások kemény rétege alatt, és kevesen veszik a fáradságot, hogy oda letekintsenek. Talán ezért ilyen a világunk.
“És mindenképp azt kell tennünk, amit helyesnek tartunk, függetlenül attól, hogy sikerült-e megszeretnünk.” Mennyiben különbözik ez attól, amikor a nácik gázkamrába küldték emberek millióit? Sokan közülük tényleg hittek abban, hogy ez szükséges rossz, amit meg kell tenniük, hogy a világ (az ő értékrendjük szerint) jobb legyen. Elnézést Attila a szélsőséges párhuzamért, de annyira adja nekem ez a példa magát… El kéne indulni végre befelé, megismernünk és megszeretnünk magunkat, hogy ne legyen szükségünk kapaszkodókra, mindenféle ideákra arról, mi a helyes. Eckhart Tollét ismered? Javaslom, olvass bele az Új föld című könyvébe. Fogadd el és éld át, ami tényleg vagy, és ami tényleg van, mert az az őrület, amiben élsz, nem a valóság. És ne erőltesd magadra azt, ami nem te vagy. Nagyon dióhéjban erről szól Tolle.
Jók a témák, amiket felhozol, köszönöm Neked!
Szép napot!
Ildikó
Amit a belső hangról írsz, az egy tanítás, kulturális termék. Tanuljuk, pl. Tollétól és másoktól, s amit tanulunk, általában meg is tapasztaljuk, valósággá tesszük. Nem is könnyű megtanulni, mint magad is írod. (“És ez baromi nehéz!”) Az, hogy a természet(ünk)ről szól, nem jelent semmit, hiszen a természet(ünk)ről szóló elképzeléseink mindig is kulturális termékek voltak (amiből nem következik, hogy mindegy, melyiket választjuk). Szóval nem tudom, helyes-e a “belső hangot” épp két részre bontani, és épp erre a kettőre, s végképp nem hiszem, hogy ha az ember a “spirituális” belső hangra hallgat, ha eljutott “VALÓDI” önmagához, nem akar többé feldíszített haldokló élőlényt nézegetni a szeretet ünnepén. Ahhoz túl sok olyan ember életét ismerem, akik erre a hangra hallgatnak, sőt tanítják is másoknak. Nem hiszem, hogy van “valódi” (nem tanult) önmagunk, ha lenne, alighanem a vad gyerekeken láthatnánk leghitelesebben, milyen lenne, és az nem valami lelkesítő.
Nem hiszem, hogy a stressz mint életforma az anyatermészettől való elszakadásunk következménye. Fordítva már inkább. Bármelyik vadon élő állat sokkal hosszabb életű fogságban (ha kielégítik a legfontosabb létszükségleteit), mint szabadon, a rendkívül stresszgazdag természeti világban. Ez még a csúcsragadozókra is érvényes, akiknek alig van mitől félniük.
A gázkamra ügyében cseppet sem vagyok meggyőződve róla, hogy nagyobb szerepe volt benne az értelemnek, mint az érzelmeknek. Sőt. Szerintem inkább arra lehetne jó példa, amikor az értelmet az érzelmek irányítják.
Jó, akkor közelítsük meg más irányból a kérdést…
Ez az állapot nem zárja ki, hogy értelmünkkel gondolkodjunk! Igazat kell adnom abban, hogy ettől még nem leszünk tökéletesek, és érdemes folyamatokban gondolkodnunk… Értelemmel nem tudom megmagyarázni, de azt gondolom, segíthet a “helyes” tendencia megtalálásában. Én a magam részéről ezért ágáltam az ellen, hogy a belső hangra húzzuk rá a vizes lepedőt, mármint arra, amit spirituális értelemben annak veszünk, de most inkább maradjunk az állapot vagy lelkiállapot megközelítésnél. Én nem érzem olyan nagynak a szakadékot eközött, meg az általad leírt ideális állapot között! Más dolog, hogy ki mit csomagolt már ezidáig ebbe a bizonyos belső hang témába…
Ha jól értelmezem, a cél az, hogy képessé váljunk arra, hogy helyes döntéseket hozzunk, és helyes döntéseink szerint cselekedjünk. Érzelmeink képesek arra, hogy valamilyen irányba befolyásoljanak, és beleszóljanak ebbe a döntési folyamatba, és máris egy más irányba lavírozunk. Arra úgyszintén, hogy annak ellenére, hogy tudjuk, mi a helyes, nem aképpen cselekszünk, és ez környezetünkre, földünkre nincs jó hatással. Ha jól vettem le a mondanivalót, akkor ebben teljes mértékben egyetértünk.
Amit igyekeztem leírni, az egy állapot, nevezhetjük lelkiállapotnak, vagy akár biokémiai állapotnak is tekinthetjük, ahol az ember eljut oda, hogy nem dobálják ide-oda az érzelmek, és nem pörög-kattog az agya, nem éri egyik gondolat a másikat, és itt főként olyan jellegűekre gondolok, amik megoldandó feladatainkból, problémáinkból fakadnak, mert azok szeretnek zakatolni a fejünkben. Ez az állapot lehetővé teszi azt, hogy belső erőforrásainkat ne szórjuk szét, az energiánk ne arra menjen el, hogy egy érzelmileg túlfűtött állapotban leleddzünk, se arra, hogy gondolatok sora kergesse egymást a fejünkben, hogy egyikre sem tudunk koncentrálni érdemben. Hogy aztán ilyenkor hallunk-e belső hangot vagy sem, (mármint azt, amit spirituális értelemben általában annak mondunk) misztikusnak éljük-e meg vagy teljesen természetesnek, nem érzem elsődleges kérdésnek. Adott egy állapot tehát (lelkiállapot, az agy és a szervezet egy bizonyos állapota), ahol kevés a “sallang,” mód nyílik arra, hogy azt is észrevegyük, amit jóval kevéssé hatékony “erőforráskezelés” során nem. Megkockáztatom, hogy az a képességünk is jobban működik ilyenkor, ami a kevéssé nyilvánvaló jeleket értelmezi, és ezt hajlamosak vagyunk túlmisztifikálni, megérzésekről beszélünk, meg isteni sugallatról, a kettő persze nem zárja ki egymást, attól függ, hogy definiáljuk e két utóbbi jelenséget.
Nem vitatkozom azzal, hogy a stresszben gazdag környezet indukálta azt, hogy elszakadjunk az anyatermészettől. Más jellegűek lettek a stresszforrásaink, és a stressz sokak életében kisebb-nagyobb mértékben állandósult, sokunk nem tudja kezelni, legalábbis tartósan nem. Ez egy beszűkült állapot, ami a rövidtávú megoldási módozatokat részesíti előnyben. Hisz erre fejlesztettük ki evolúciósan, harcolj vagy szaladj el, kit érdekel az emésztésed, itt és most csata van, éld túl ezt a pillanatot, ez a tét, és majd vége lesz, kifújod magad, elmúlik a stesszállapot, foglalkozhatsz a többi dolgoddal. Egy másfajta környezetre adott helyes válaszokat, nem mesterséges világunkra lett kitalálva. Arra szerettem volna rámutatni, hogy nem kevés ember van, aki idejének jó részét ebben az állapotban rekedve tölti, igen, ez is ő, ennek is megvan a maga funkciója, de megvannak a korlátai. Én látok némi párhuzamot eközött, meg ahogy a világunkat felépítettük. Önismeret kéne ahhoz, hogy ezen egy kicsit túllássunk. Nem gondolkodom tanult-nem tanult analógiában, csak azt látom, hogy ebből kilépni nem egyszerű.
Van számomra abban valami szimpatikus, hogy az érzelmeimre úgy tekintsek, mint valamiféle jelzőrendszerre. Számomra egész jó eszköz ebből a szempontból, sokat segítettek abban, hogy tisztázzak magamban sokmindent. Hasznosnak tartom, ha nem lovallja bele magát az ember még jobban egy-egy érzésbe. De ha szembeszálltam velük, az később mindig visszaütött.Ezidáig az segített legtöbbet, ha elfogadtam, hogy az érzelmeim jönnek és mennek, felélednek és elmúlnak, és bár jeleznek számomra valamit, túlzott jelentőségük mégsincs, egyfajta reakciók a részemről a világra. Szóval nagyon érdekelne, hogy konkrétan mi az az út, ami szerinted követendő lenne az érzelmeink kezelése ügyében.
Igen, azt hiszem, már jobban értelek. Kétségtelen, hogy a sikeres (vagy milyen) gondolkodáshoz is szükséges egy(vagy több-?)fajta lelkiállapot. Ha jól értem, erről beszélsz. Talán rosszul teszem, de engem ez nemigen foglalkoztat. (Most, hogy felhívtad rá a figyelmem, jobban érdekel, mint eddig.) Eleve a “normális” lelkiállapoton belül vizsgáltam az érzelmekről és értelemről vallott nézeteinket. Normális alatt egyszerűen csak annyit értek, mikor az embert nem hányják-vetik kedvükre túl gyorsan változó hangulatai, érzelmei, indulatai, és nem is olyan zaklatott, hogy ne lenne képes tiszta fejjel gondolkodni, ugyanakkor valamilyen “magasabb tudatállapotot” sem kíván. “Normális” érzelmeket vetettem össze “normális” értelemmel.
“érdekelne, hogy konkrétan mi az az út, ami szerinted követendő lenne az érzelmeink kezelése ügyében.”
A magam részéről az önismeretben való elmélyülés helyett (mellett?), aminek sokféle buktatóját látom (alkalomadtán talán majd sikerül erről is feltennem egy írást) inkább a világ dolgain való minél átfogóbb gondolkodást ajánlom. A tárgy szinte kizárja az érzelmek uralmát, mivel érzelmeink inkább konkrét, közvetlen, érzéki dolgokhoz kötődnek általában, nem a nagyobb összefüggésekhez. Másfelől pedig ha belátjuk valaminek a helyes vagy helytelen voltát, az többnyire a hozzá fűződő érzelmeinket is módosítja. Minél inkább tágítjuk érdeklődésünk határait, minél több szempontból nézzük egyszerre a dolgokat, annál ritkábban fog előfordulni (legalábbis tapasztalatom szerint), hogy értelmünkkel erőszakot kelljen tennünk érzelmeinken, mert érzelmeink a sokoldalú vizsgálódás közben csillapodnak, s ami fontosabb: észrevétlenül át is alakulnak.
Nekem az a tapasztalatom, hogy az emberek egy jó része nem így “működik”, ahogy írod, hogy szerinted optimális lenne. Nem kevesen vannak a környezetemben, akiket nehéz rávenni arra, hogy akár racionális (pl. pénzügyi) döntéseiket jórészt értelmi alapon hozzák meg. Egyszerűen nem lehet őket rávezetni, pedig amúgy értelmes emberek. Sokan vannak, akiket pusztán az értelmen keresztül nem lehet megszólítani, hatni rájuk. Olyat is ismerek, nagyon közelről is, aki meg olyan, mint amit te írsz, szóval erre is van példám, meg arra is.
A második fele annak, amit írsz: jómagam úgy indultam, hogy világéletemben igyekeztem használni az eszemet, és arra haladni, amerre számomra az értelem diktálta. Aztán kiderült, hogy ez nekem így mégsem megy, hiába szeretném. Megtanultam a másik felemet is használni, – persze az élet folyamatos tanulás -, és sokkal teljesebb életet élek így, sokkal inkább vagyok önmagam. És most (remélem) kisebb mértékben torzítanak az érzelmeim, mint anno.
Így nyilvánosan nem szeretnék ezekbe konkrétabban belefolyni, de más keretek között folytathatjuk, ha gondolod….
Azt hiszem, bármit tartsunk a “működés” optimális módjának, ugyanúgy el fogjuk tudni mondani, hogy az emberek egy jó része nem így működik. Ez a szempont tehát aligha segít a döntésben az optimális módot illetően. Az írásom (és gondolom, a hozzá kapcsolódó beszélgetésünk) nem arról szól, hogy az emberek mit és hogyan gondolnak-tesznek ma, hanem arról, hogyan lenne jobb, mint ma. Vonatkozik ez a 2-4. mondatodban írtakra is, amit egyébként — mint mai, jellemző tapasztalatot — eszemben sincs vitatni.
(Mellesleg pénzügyekben nem is tartom olyan rossznak az érzelmi döntést. Mármint ha jól sejtem, hogy azt nevezed értelmi döntésnek, ha az ember a legnagyobb anyagi biztonságra ill. haszonra törekszik. Ha lenne befektetni való pénzem, nem az lenne a szempontom, hogy hol fial többet, hanem hogy mennyire rokonszenves számomra az ügy, amit pénzemmel, ha szerény mértékben is, támogatok. Valójában persze ez nem az érzelem és értelem közti választás. Dönthetek értelemmel arról, hogy milyen ügyeket szeretnék támogatni, akár pénzügyi veszteség árán is, másfelől pedig a hagyományosan “racionálisnak” tekintett [= profitmaximalizáló] pénzügyi döntés mélyén a pénzemhez való érzelmi kötődésem húzódik meg.)
Az érzelmek és az értelem határvonalát nem könnyű meghúzni. Sőt, mint ez a pénzügyi példa is mutatja, akár értelemnek is nézhetjük az érzelmeket, vagy fordítva. Így látatlanban még azt a gyanút is fenntarthatjuk, hogy esetleg nem is az értelem vezetett, amikor úgy gondoltad, hogy igen. (Persze eszemben sincs az ellenkezőjét sem állítani, hiszen semmit nem tudok a dologról.)
Isten vagyok, ha mindent tudni akarok és közben élem a saját életemet. Tehát boldognak érzem magamat. Minden más kívülálló-beavatkozást jelent az egészbe és végeredményben boldogtalanná válok, ha ilyet teszek, mint például én most. Mégis csak ember vagyok. Az egésznek nincsen értelme, csak ha én is egész lehetnék.