VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Magyar túlnépesedés/
Az ember ősidők óta kulturális lény, második természete a kultúra. Azt is mondhatjuk, hogy csak az egyedfejlődés szempontjából, időrendben második, jelentőségét tekintve inkább az első. (A kultúra általánosabb fogalmáról van szó: mindarról, ami nem természeti, hanem társadalmi örökségünk része. Mindarról, amire tanulással, utánzással tettünk szert, nyelvünktől, gesztusainktól kezdve szokásainkon, tárgyainkon, élelemszerzési módjainkon át társadalmi berendezkedésünkig, művészetünkig. Ebben az értelemben a „kultúrálatlan” ember éppannyira kulturális lény, mint a legműveltebb.)
Az ember alighanem a legtanulékonyabb faj a Földön, vagyis magatartását, egyéni lényegét más állatokhoz képest sokkal kevésbé határozzák meg öröklött tulajdonságai, jóval nagyobb szerepet kapnak fejlődésében a tanult elemek. Magatehetetlen, tudatlan lényként születik, nagyon csekély öröklött tudással, épp azért, hogy későbbi tudását tanulással szerezhesse meg, és így szinte bármilyen körülményekhez képes legyen alkalmazkodni, azt a helyhez és korhoz illő tudást sajátítva el, amit elődei és társai kultúrájukban felhalmoztak.
Ebből a tényből nagyon fontos következtetést vonhatunk le szaporodásunkra nézve. Mondhatjuk ugyanis, hogy az ember bizonyos értelemben kulturálisan szaporodik. Vagyis nem egyszerűen az által hozzuk létre az új emberi lényt, hogy megszüljük, sokkal inkább az által, hogy felneveljük, tanítjuk. Ha egy kőkori kultúrában élő, pl. dél-amerikai indián törzsben született gyermeket nagyvárosaink egyikében nevelünk fel, ugyanolyan tőrőlmetszett városlakó lesz, mint a helyi lakosok gyerekei, és fordítva: a nagyvárosban született gyermek tökéletesen otthon érezheti magát az esőerdőben, és tudását, a helyzethez illő képességeit tekintve egyenrangú tagja lehet egy kőkori életmódú törzsnek, ha ott nevelkedik. Sőt mint az ún. vad gyerekek esetei mutatják, pl. a farkasok által felnevelteké, olykor vadállatok közösségében is megállják a helyüket. Maugli története annyiban nem mese, hogy valóban találtak nem egy gyereket, akiket farkasok, más esetben medvék neveltek fel, és életben maradtak a vadonban. A mi fogalmaink szerint azonban emberinek nemigen voltak nevezhetők, testalkatukat leszámítva. Még a két lábon járást sem mindegyikük tanulta meg, miután emberek közé került, s a beszédet végképp nem.
Mi, emberek, a faj alkalmazkodásában már kevéssé szorulunk arra a természeti módszerre, amely a szaporodással minél nagyobb genetikai változatosságot igyekszik teremteni a fajon belül, hogy a külső, élő és élettelen természeti tényezők kiválogathassák a körülményeknek megfelelő egyedeket. Egy ember fennmaradásában sokkal fontosabb szerepet kap mindaz, amit tanult. Természetesen a biológiai örökség sem lényegtelen, például a betegségekkel szembeni ellenállóképesség szempontjából, de egészében mégis jóval csekélyebb a jelentősége, mint állattársainknál.
Ennek a megfontolásnak hallatlanul nagy a jelentősége ma, mikor túlszaporodásunk következményei létünkben fenyegetnek minket, a földi élővilág jelentős részével együtt. Teljes joggal vonhatjuk le a következtetést, hogy már semmi okunk ilyen ütemben szaporodni. Hiszen a szaporodás a faj fenntartására szolgáló „találmány”, márpedig rég nyilvánvaló, hogy a mi sajátos esetünkben a szaporodás fennmaradásunk akadálya lett.
Azt hozzuk fel mentségünkre, hogy ez biológiai kényszer, szükségszerűség, a természet parancsa. De hiszen természetességről a választható lehetőségek egyikében sem beszélhetünk. A nagycsalád, amit ma értünk alatta (három-négy gyereket a családban), éppolyan természetellenes az egy nő által „természetes körülmények közt” szülhető 14-18 gyerekhez képest, mint az egykeszülés. Gyermeknevelési késztetésünknek pedig többféleképp is engedhetünk. Mindig találunk örökbe fogadható gyermeket, másrészt folytonosan nehezedő életünkben egyre nagyobb kincs egy-egy nagynéni, nagybácsi, keresztszülő vagy jó barát, aki segít a gyermek felnevelésében. Annak sincs elvi akadálya, hogy a gyermekeket együtt nevelő közösségekben éljünk, akár ismert törzsi kultúrák mintájára, akár új családszerkezetben, vagy egyszerűen csak baráti családok társulásaiban, s akkor gyermekünk a testvéreket sem fogja nélkülözni. Ez nem jelenti a szaporodásról való lemondást. Minden ember szülhet vagy nemzhet gyereket: ha mindenki beérné eggyel, az népességünket 20-25 évente felezné.
Szükségét érezzük, hogy „továbbadjuk magunkat” – de ha magunkra gondolunk, nem egy géncsomag jelenik meg előttünk, nem ez az, amit elsősorban szeretnénk átadni utódainknak. Sokkal inkább szemléletünkre, ízlésünkre, rokon- és ellenszenveinkre, tudásunkra gondolunk, vagyis kultúránkra, ahogyan bennünk öltött testet egyénien, ahogyan mi képviseljük. S a mai szülők többsége épp attól szenved, hogy ezt egyáltalán nem sikerül átadnia: gyermeke másként gondolkodik, más normák szerint él, más dolgok iránt érdeklődik, másokhoz vonzódik, s így elidegenednek egymástól. Egyáltalán nem vigasztalja, hogy a génjeit viszont sikeresen átadta neki.
Miért szeretnénk gyereket ezen kívül? Például azért az érzésért, amit egy hozzánk simuló csecsemő jelent. Azért, hogy láthassuk fejlődését, első mosolyától a gügyögésen át a járásig és tovább; hogy végig vele legyünk, legyen, akire vigyázhatunk, akiről gondoskodhatunk. S ezt mind megkaphatjuk akkor is, ha az a gyermek nem személyesen a mi génjeinket hordozza.
Szeretnénk, hogy ha felnő is, hozzá tartozzunk, ő pedig hozzánk. Szeressen, s ha majd szükségünk lesz rá, segítsen, gyámolítson minket. Ebben azonban mindig csak a jó nevelőnek, jó társnak van része, nem a szülőnek. A szülőnek csak akkor, ha jó nevelő, jó társ. A gyermek azt fogja szeretni, aki szeretettel felnevelte, nem azt, aki nemzette vagy szülte. S ha szereti a szüleit, nem azért szereti, mert ők nemzették vagy szülték.
Aki embert szeretne nevelni, annak nem egy további emberi élőlényt kell létrehoznia a meglévő hétmilliárdhoz: azt kell átadnia utódjának, ami az embert emberré teszi. A kultúrát. És e tekintetben mellékes, hogy elégedettek vagyunk-e kultúránkkal. Lázadásunk, forradalmi vagy reformtörekvésünk szintén kultúránk része. A kultúra nem egységes; belső ellentmondásai mozgatják fejlődését. Aki nem ezt a kultúrát szeretné továbbadni gyermekének, annak a kultúra átformálására kell törekednie, s ha embert akar teremteni, kultúránkon kell dolgoznia.
/Folytatásnak ajánlott: Melegek vagyunk/
__________________________________________________________________________________
Tökjó cikk lett:)
VIszont a természetes körülmények közötti 15 gyerek eléggé csúsztatás: természeti népeknél végzett kutatások alapján az átlagos gyerekek közötti korkülönbség kb. 4 év , szal mondjuk húsz-huszonöt év év termékenységgel számolva ez kb. 5-6 gyerek. Itt egy ábra, egy statisztikával vgy nőkről: [http://www.unl.edu/rhames/courses/bcan1.gif]
(Vsz amúgy földművelés miatti kalóriadús táplálkozás a felelős a kisebb korkülönbségekért (a szoptatás-terméketlenség összefüggés felülírásával) és brutálisan magas gyerekszámért, ami egyrészről a nők gyerek-túlterhelését másrészről meg a túlnépesedésünket okozta.)
Szal a “közepesennagy” család speciel pont természetes, ettől függetlenül csak ökológiai értelemben vett békeidőkben működik, de asszem nem véletlen, hogy jelenleg a legtöbb ember nem is szeretne ekkorát:)
Szövegpragmatikai belekötés: Amúgy az a baj, hogy nem azok az emberek okozzák az itteni túlnépesedést, akinek mondjuk kettő helyett hűűűű három gyerekük van (a rengeteg ember mellett, akinek egy sincs vagy nem is lehet), hanem azok a szegény emberek, akik “biológiai” v gazdasági kényszerből szaporodnak, aztán se erejük, se javaik (anyagi és kulturális értelemben egyaránt értem) értelmesen felnevelni őket. Őket meg ritkán vezérlik ilyen fennköltségességes célok….
Szóval oké, hogy szeretsz bűntudatot kelteni már épp eléggé frusztrált rétegekben (:P) és hogy az önelégült családcentrikus nyárspolgári nénikbácsik nagyon vérlázítóak tudnak lenni, amikor tízmillió magyar már nem is elég nekik (bakker, négyezer éve a világ legnépesebb civilizációja [óegyiptomi] volt összevissza talán egymillió fő…), de szerintem ezzel az írással eléggé üres kapuba lősz, néhány elborult mamamit leszámítva szinte senkinek nincs három gyereke, aki megengedheti magának, hogy ne legyen:)
A vadász-gyűjtögető népek mind a saját, e téren is változatos kultúrájukban éltek, nem pedig “természetes körülmények között”, biológiai lényként. Minden nép ismerte legalább az utólagos családtervezést, a csecsemőgyilkosságot (főleg a lányokat ölték), de soknál találunk mesterséges módszereket a terhesség megelőzésére vagy megszakítására is. Voltak, pl. a mbaják, akik minden gyereküket megölték (s a kaduveóktól fogadtak örökbe helyettük). És mondanom sem kell, hogy ahol megtartottak is hat gyereket, kettőnél több nemigen érte meg a szaporodó kort, másként a törzs elborította volna a Földet. A mezőgazdaságnak lehetett némi szerepe a szaporulatban, de a súlyos túlnépesedésünkkel tudtunk várni a kezdetei után jópár évezredet.
Az ábrádon nem tudom elolvasni, mit számoltak bele az 5,9-be, de ha minden fogamzást, akkor nekem nagyon kevés. Az érvemet egyébként nem érinti, hány gyerekes gyűjtögetőkkel számolunk. A lényeg, hogy akik képtelen gondolatnak tartják az egykeszülést, éppúgy tervezik a családjukat, csak nagyobbra.
A “szövegpragmatikád” nekem érthetetlen. Hiszen azoknak sem írhatok mást a könyv túlnépesedés fejezetében, akik olvasnak, hiába nem rajtuk múlik elsősorban a túlszaporodás. De a legkevésbé sem látom a kaput üresnek. Sőt.
“szinte senkinek nincs három gyereke, aki megengedheti magának, hogy ne legyen”: ezek szerint túl kevés rétegre van rálátásod, s még a gk-s ismerőseidet se vetted számba (legalább öt háromgyerekes embert te is ismersz a nem túl nagy társaságból, nem “elborult mamamik”), nemhogy az egyházak útmutatását követőket. Amúgy az a rengeteg ember, aki a különféle fórumokon rám támadt eddig ez ügyben, internethasználó lévén az ország javasabb feléhez tartozik. Eléggé tömve van az a kapu.
Azt végképp nem értem, hogy a bűntudat hogy jön a családtervezéshez.
á nincs kedvem most ehhez a bejegyzéshez, mert bármit írnék, túl hosszú lenne. bocsánat. majd talán egyszer irl. viszont ez a milyen nap van ma tök zavarbaejtő, mert nem szoktam tudni így kapásból… lehet azért van pont ez a kérdés, hogy ne csak a spambotokat, hanem a spamkommentelőket is elriaszza?
D
na mindegy. az adatnak amúgy kicsit jobban utánanéztem, egy a női rákok gyakoriságát vizsgáló tanulmányból származik, tehát valószínűleg ilyen összesített kultúrantropológiai adat, gyűjtögető kultúrákra vonatkoztatva, és a total family size, vagyis az élveszületett gyerekek száma (gyanítom, hogy a közvetlen születéskörüli halálozás nincs benne ebben, de az a vetélésekkel együtt is max. plusz egy-két gyerek fejenként. Ebből mondjuk huszonöt százalék gyerekhalandóságot levonva is marad három-négy gyerek, ami kb. egy stabil népességhez szükséges). Természetesen nem vitattam, hogy az egyes kultúrák nagyon eltérően állnak hozzá a dolgokhoz, és másfajta környezetben eltérő gyerekszám éri meg. A természetes körülmények alatt nem valami absztrakt “ősemberi” életformára gondoltam, hanem a természetes körülmények között élő [értsd közvetlenül abból élő, annak visszacsatolási rendszereibent részt vevő – tehát a többi lényhez hasonló törvényeknek engedelmeskedő népességű] emberi népek jelentős részét jellemző dolgokra, amit azért az ember biológiája eléggé meghatároz.
Lehet, hogy a te ismeretségi körödben általános a három gyerek, viszont amennyire látom így az embereket az utcán, olvasok fórumokat, hogy kinek mennyi, ez szerintem eléggé a szerencsés kisebbség kategória, már persze azok között, akik megválogathatják hogy hány gyerekük legyen.
A mostani korosztályban amennyire látom, mindenképp ez a helyzet, a legtöbb embernek, aki egyáltalán eljut odáig, maximum kettő fog beleférni, későiek, túl közel egymáshoz, hogy „beleférjen a gyesbe” (ha még van/lesz egyáltalán) de inkább annyi se, és az eggyel fölöttem levőkön is ezt látom csomószor. Ami annyiban rossz, hogy amennyire megfigyeltem, minél későbbi egy kevéske gyerek, annál nagyobb a túlféltés veszélye, és annál pazarlóbb külsőségekben próbálja meg kiélni a gondoskodóösztönét az ember, szal nettó annál több fogyasztást jelent egy gyerek (ami belejátszik abba, hogy később annak a felnőtt életformája mennyire tudatos/pazarló). Még olyanokon is megfigyeltem ezt, akik nevetségesnek tartották az ilyet és tudatosan próbáltak ellene küzdeni.
Szal nemtom. Igazából szerintem is vérlázító, amikor a nagymagyarok verik a mellüket hogy ők megnemzették az iksz gyereküket a hazáért (persze nem ezekkel a szavakkal de lényegében), de én egyelőre kielégítőnek látom a csökkenésünket, és nem látom sok értelmét baszogatni azt a pár embert, aki ténylegesen érzelmi okokból több gyereket vállal, mint „az ideális mennyiség”. Az, hogy felejtsük el végre ezt a buta elfogyamagyar-eszmét, és inkább a minőségi gyerekek „ideálját” tegyük szalonképessé, abban teljesen egyetértünk, meg úgy általában a cikked mondanivalójában.
Jaj.
Hm. Ismételjem? „Természetes körülmények közt” nem él ember, csakis kultúrában. Az ember mint (csak) természeti lény egy elméleti kép, mint az abszolút nulla fok stb. Megfigyelésekből lehet következtetni a szülési potenciáljára, de nem az átlagot, hanem a kulturálisan nem csökkentett maximumot keresve. Az adatod itt teljesen használhatatlan, mert nyilván átlagszám, amúgy fogalmunk sincs róla, minek az átlaga. Ha, mint írtam, a mbaják és a kaduveók szaporulatából átlagot vonsz, épp feleannyi gyerekhez jutsz, mint ahányat a kaduveo asszonyok átlagosan szülnek – és persze az is csak átlag, nem a természeti lehetőség. S mivel a gyűjtögető törzsek közt is igen sokan élnek a magzatelhajtás eszközeivel, az élve születettek számolása nem mond semmit a kérdésről.
Ne csináld már! És hogy mi elég egy stabil népességhez, azt csak konkrét helyzetben lehet megadni. A mi helyzetünkben pl. ezt 2,1 gyerekre teszik anyánként.
A számításod, amivel kiegészítetted, elég mulatságos. Kb.: “Gyanítom, hogy a jaguár elvisz 2,4-et (esetleg az Északi-sarkon), maláriában meghal x-1, marad tehát ennyi és ennyi, és ez pont elég egy stabil népességhez.”
Nem általános a három gyerek az ismeretségi körömben, de sokkal gyakoribb az elhanyagolhatónál. Egyébként nem a saját ismeretségi körömről beszéltem, hanem a tiédről. Számomra nem vérlázító a “nagymagyarok” vagy bárki más melldöngetése, nem foglalkozom ilyesmivel, egyszerűen csak a túlszaporodás problémájáról írok itt és a fejezet többi írásában. Továbbra sem értem, hogy erről miért kellene mást írnom.
Azt pedig végképp nem tudom, miért kéne elégedettnek lennünk a hazai helyzettel. Nem holmi bonyolult szempontkészletből válogatok, ami vég nélkül vitatható lehetne a szerint, hogy kinek mi a fontos, egyszerűen csak az ökológiai lábnyomot veszem alapul. A mai, hazai életszínvonalunk mellett vagy majdnem két Földre lenne szükségünk, vagy kétszerte szegényebben élnünk, vagy szinte félennyien lennünk. (Nekünk, magyaroknak.) S a felsorolt lehetőségek egyikében sem jut a jelenleginél nagyobb terület a természetnek. Mitől vagy ennyire elégedett?
Lól, nos, az hogy én meg te kit ismerünk az ilyen szempontból eléggé mellékes szerintem:D [mondjuk ha a tényleges ismeretségi körömet nézem, ott majdnem senkinek sincs gyereke, és kilátása se nagyon van rá, max egyszer soksok év múlva egyet nagynehezen] legjobb tudásom szerint (jobb forrást így hirtelen nem találtam de ez valszeg nem sokat téved: http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9pess%C3%A9gfogy%C3%A1s_Magyarorsz%C3%A1gon) ma Mo.-n 1,3 gyerek jut egy családra, és kb. minden évvel csökken egy kicsit. Sztem ez eléggé jó arány ilyen szempontból nézve.
Viszont ez sokkal inkább betudható a folyamatos szegényedésünknek, mint bármiféle ideológiának vagy egyes emberek vágyainak: egyszerűen egyre több energiába (tanulás, munka) kerül csak magunkat fenntartani és egyre kevesebb marad utódokra.
A kulturálisan nem csökkentett maximum (ha jól értem a kifejezést), akkor vsz pont annyira értelmetlen fogalom, mint amennyire nincsen ember kultúra/társadalmi közeg és adott környzetei feltételek nélkül [amúgy a cikkben te hoztad fel a természetes körülményeket, szóval ne varrd a nyakamba a saját általánosításodat]. Persze elméletileg, ha csak a termékenységet vesszük tényezőként, nekem lehet modnjuk harminc gyerekem, neked meg több száz (ezer? mittomén). Semmilyen kulturiális meg környezeti feltétel által nem csökkentve, mondhatni steril körülmények között. Csak éppen a gyakorlatban ez így nem túl valószínű, mert pont a steril körülmények hiánya miatt nullára csökkenne a tényleges életben maradási esélyük:DD
Na mindegy, vagy én vagyok vén troll ahhoz, hogy érthetően fogalmazzak, vagy te nem szeretnéd érteni, amit mondok, bármelyik esetben is szomorú az ilyen beszélgetés úgyhogy off is asszem.
Úgy látom, nem ahhoz vagy vén troll, hogy érthetően fogalmazz, hanem ahhoz, hogy érthetően olvass. Semmi homályosat nem írtál, tökéletesen értelek. Örülök, hogy a végkövetkeztetésben (majdnem) egyetértünk, nem is azon vitatkozunk, hanem hogy /1/ hogyan alkothatunk jobb képet az ember természetéről szülésszám tekintetében, /2/ van-e értelme magyar olvasóknak írni a túlnépesedés problémájáról. Te viszont a jelek szerint nem látod, hogy a mondatom, amibe beleakadtál, azzal az állítással vitatkozik, miszerint az egykeszülés “a természet parancsával” ellenkezik. Az én állításom, hogy a 3-4 gyerekes család éppúgy nem “természetes”, mindkettő egyformán családtervezést kíván. Vagy ezzel nem értesz egyet?
Azt meg hol olvastad, hogy a nyakadba varrom a “természetes körülményeket”? (Amúgy, ha észrevetted, az eredeti mondatomban is idézőjelben áll, jelezve a feltételességét.) Attól még, hogy nem létezik ténylegesen, egyáltalán nem találom értelmetlen fogalomnak az embert mint természeti lényt. Nem értelmetlennek neveztem, hanem elméletinek. Mint az abszolút nulla fokot, a pontot stb. De ha a természetünket meg akarjuk ismerni, nem jó módszer megnézni egy “természeti embert” egy gyűjtögető társadalomban, mert ott sincs olyan; csak következtetés útján ismerhetjük meg. Még rosszabb módszer a népek adatait átlagolni. Ha meg akarjuk tudni, egy nő hány gyereket szülne pusztán “a természet parancsára”, kulturális szempontok és eszközök által nem csökkentett számban, azt kell megnéznünk, mennyi kb. a legtöbb, amit nő eddig szült. Az általam említett szám (14-18) nemrég az európai parasztcsaládokban sem számított rekordernek. És mivel gyűjtögető népeknél is ismerek hasonlókat, nyilván nem helytálló feltevés, hogy a földművelés miatti kalóriadús táplálkozás lenne a több szülés oka. (Az sem ide tartozik, hogy a szült gyerekek közül hány marad életben.)
Hogy ki kinek az ismerőse, tényleg mellékes, csak csodálkoztam, hogy nem veszed számba az általad ismert embereket.
A magyar népességfogyást a statisztikákban is megnézhetjük. E téren semmilyen ütem nem tekinthető túl gyorsnak, hiszen már MOST kéne félennyien lennünk egy fenntartható helyzethez, nem 50-100 év múlva. (A linkeden egy meg nem írt Wiki-cikket találtam.)
Amit (más) ismerőseidről írsz, nyilván gyakori eset ma. Kétségtelen, hogy a nehéz gazdasági helyzet a népesedést visszafogja. És az összes többi “zöld” gondról is mondhatjuk, hogy mindet meg fogja oldani a rohamos, világméretű szegényedés. De hatalmas különbség, hogy ez külső kényszer, összeomlások hatására történik, vagy a helyzettel szembenézve, önként rendezzük át az életünket, lehetőleg időben. Ha ez a különbség nem számít, akkor bármilyen problémával felesleges foglalkozni, hiszen a katasztrófák megoldják.
Az a bizonyos kapu, amire lövök, még akkor sem lenne üres, ha kizárólag autómentes embereknek írnék az autózás kárairól: segíthetne nekik abban, hogy ne megvetendő nyomorultnak érezzék magukat, amiért még autóra (vagy még egy gyerekre) sem telik nekik, hanem értelmes, közhasznú döntésnek lássák, s ha a soruk jobbra fordul, ne az autóvásárlás legyen az első dolguk.