Természeti harmónia

UNIA

(Az Unia c. webkönyv részlete; annak összefüggéseiben könnyebben értelmezhető)

Ősidők óta főként két dolgot vetünk a létezés, az isteni hatalmak, később a természet szemére: a szenvedést és a halált. Ezt a két „hibát” próbáljuk minden erőnkkel kiküszöbölni a világból, fájdalomcsillapítókkal, antidepresszánsokkal, kábítószerekkel, genetikai kutatással, etikai elméletekkel, eszmékkel, társadalmi reformtervekkel, s ha nem megy, legalább álmodozunk róla. Gyermekeinket óvjuk a halálnak és szenvedésnek még a látványától is. Kétségkívül létezik értelmetlen szenvedés, amit indokolt lehet enyhíteni, de mindenképp érdemes tudatában lennünk a szenvedés és a halál természeti jelentőségének.

Darwin után a természetet hosszú ideig csatatérként képzeltük el, a folytonos vérengzés színhelyeként. Sokak fejében ma is a könyörtelen, gonosz természet képe él, de mióta nem érezzük közvetlenül fenyegetve tőle magunkat, megjelent és gyorsan terjed egy új, általában „zöldnek” tartott természetkép, amely az eddig vérvörösre festett természetet gyengéd rózsaszínné édesíti. Egyre gyakrabban emlegetjük a természeti harmóniát, s mint harmónián általában, ezen is valamilyen idilli helyzetet értünk. A természetben ma az élőlények békés együttműködését hangsúlyozzuk. Arról írunk és beszélünk, hogyan értik meg egymást titkos utakon az erdő fái, hogyan táplálják a bogyós termésű növények az állatokat, s azok hogyan terjesztik cserébe a magvaikat. Naponta találunk egy-egy újabb tudományos cikket két vagy több faj együttműködéséről, az ökoszisztémák tagjainak kölcsönös függőségéről, egymást segítő életviteléről. Nagyon fontosak ezek az ismeretek, kutatások, a tudásunkon tátongó, süllyedéssel fenyegető lékeket segítenek betömni, és ha mást nem, legalább a természettől védett városi embert az ártalmatlanná tett természet pártjára állítják. Ám mi a ló másik oldalára esve ismét csak torz, egyoldalú természetképet alkotunk belőlük. Az élettelen természet könyörtelenségét nehéz szőnyeg alá söpörnünk, mióta egyre vadabb hurrikánok, árvizek zúdulnak ránk, de az élő természetet nyugodtan idealizálhatjuk. A nagyvárosokban nem kell tudomást vennünk róla, hogyan sikoltozik semmihez sem hasonlítható hangon a feketerigó, miközben a karvaly élve tépi, hogyan szortyog, hörög legelés közben az őz, akinek az orrát-torkát a garatbagócs lárvái rágják szét; a harmónia híveit iszonnyal eltöltő példákat vég nélkül sorolhatnánk.

A küzdelem, szenvedés és halál nem hiba a természetben (s az emberi világban), hanem fennmaradásának fontos tényezője, s ha megszüntetésükre törekszünk, a természet felszámolásán dolgozunk. A rendszerek fennmaradását, dinamikus egyensúlyát korántsem csak a részeinek békés együttműködése biztosítja: a bioszféra rendszerében ez jelentős részben az alrendszerek, pl. fajok harcából fakad. A természeti harmónia egyáltalán nem rózsaszínű.

A halál a faj szempontjából a fennmaradás eszköze, a szaporodás nélkülözhetetlen kiegészítője. A kettő együtt biztosítja a fajon belüli változatosságot, ami a fajt alkalmazkodóképessé, felettes rendszerének működő részévé teszi. Ha pedig a felsőbb rendszer, pl. egy ökoszisztéma szempontjából nézzük, az egyedek halála az anyag és energia körforgásának legfontosabb mozzanata. Mi, élőlények (s főként a fotoszintézisre képtelen állatok), egymásból táplálkozunk. Más lények halála hoz létre, tart fenn és táplál minket.

A szenvedés pedig nem más, mint az alsóbb vagy a felsőbb szintű rendszerek által küldött figyelmeztetés, hogy nem működünk megfelelően. A belülről, a testünkből kiinduló szenvedés valamelyik alrendszerünk, szervünk hibájára figyelmeztet, illetve arra, hogy nem biztosítjuk számára a jó működés feltételeit. A kívülről érkező szenvedés (éhezés, ellenségeskedés vagy egyéb nyomorúság) pedig arra, hogy a felettes rendszerünkben nem jól töltjük be feladatunkat, illetve hogy az általunk betöltött szerepre nincs szükség. Ez éppúgy áll a természet, mint a társadalom rendjére. Gondolhatnánk, hogy ez a figyelmeztetés fölöslegesen durva; szelídebben is meg lehetett volna oldani. De épp a harmónia, a jó működés érdekében fontos, hogy ez ne pusztán valamiféle értesítés legyen, amit vagy tudomásul veszünk, vagy sem, hanem halálos fenyegetés, egyben többé-kevésbé kényszerítő erejű parancs, aminek nehéz ellenállni.

A természetben folyó harc, versengés általában a ragadozó és zsákmánya közti kapcsolatot juttatja az eszünkbe. Természetesen ez is sok szenvedéssel és halállal jár, mégis ez a harcok leginkább együttműködő fajtája, mivel kölcsönösen egymásra utalt lények közt folyik. Egy eszkimó magyarázat szerint a farkas és a rénszarvas testvérek: a rénszarvas táplálja a farkast, s a farkas gondoskodik a rénszarvas egészségéről. (Mivelhogy szinte kizárólag a beteg vagy gyenge szarvasok esnek a farkasok zsákmányául, általában fiatalon, s így nem örökíthetik tovább betegségüket.)

A legkeményebb harc azok közt folyik, akiket hajlamosak lennénk együttműködő társaknak tekinteni, például a fajtársak között. A rendszerek ugyanis egymás közt is versengenek, mégpedig a nagyobb rendszerben betöltött feladat ellátásáért. Feladat alatt persze nem valamilyen utasítást vagy önként vállalt kötelezettséget kell értenünk, hanem életlehetőséget. Ami a rendszer oldaláról nézve feladat, pl. hogy el kell távolítani és a körforgásba visszajuttatni az elpusztult növények, állatok maradványait, az az érdekelt alrendszerek, példánkban a dögevők és a lebontó szervezetek oldaláról nézve életlehetőség, amiért meg kell küzdeni a táplálékkonkurensekkel: más fajokkal és a fajtársakkal is. Ez a harc általában kevésbé véres, kevésbé látványos (megtévesztve azokat, akik szívesen tulajdonítanak az embernek az állatok közt elő nem forduló bűnöket), de nem kevésbé kegyetlen. A madárra vagy emlősre, miután szülei felnevelték és területükről elüldözték, ha gyenge, s nem tud magának kellően táplálékgazdag saját területet kiverekedni, lassú, szenvedésteljes halál vár. A fészekből testvérei által kiszorított gyenge madárfióka sorsa is szörnyűbb, mint egy ragadozó zsákmányáé. Az élőlények pusztulásának leggyakoribb oka a fajtársak vetélkedése az élet lehetőségéért, mivel a szaporodás sosem puszta reprodukciót, hanem mindig „túlszaporodást” jelent – illetve jelentene, ha a rendszer nem gondoskodna a fölös egyedek elpusztításáról. (Erről másutt, környezeti nyomás címen még lesz szó.)

Egy állatcsapat is rendszernek számít, amin belül egy adott szerep betöltéséért versengenek az alrendszerek (az egyedek). Néha a csapat vezetőjének helyéért folyik a verseny, de sokkal gyakrabban, azaz szinte mindig azért, hogy ki szaporodjék. Ez a szerep korántsem jut ki minden állatnak olyan magától értetődően, mint az emberi társadalmak többségében: a szarvascsapatban a hímek közül csak a legerősebb bika tölti be, a madárfajok jó részénél ez a legjobb költőhelyek vagy a revírek megszerzéséhez kötődik, ami nem a luxuslakás megfelelője, hanem a szaporodás sikerének feltétele. Nem elég párosodni, a szaporodásnak legalább ennyire fontos része az utódok felnevelése is, ami megfelelő hely híján nem sikerül.

A természeti harmónia tehát korántsem békés; a halál és a szenvedés fontos részei és eszközei a harmóniának. A küzdelem, versengés éppoly alapvető törvény, mint az együttműködés.

Hogy mi következik ebből az emberre nézve, nem könnyű megmondani, mivel, mint később látni fogjuk, az ember már nem közvetlen alrendszere a természetnek. Csúf hiba lenne mindenfajta kegyetlenséget a természet törvényeként igazolni. De veszélyes a természet eltorzított eszményítése is: akadályozza kultúránk történetének megértését, és használhatatlanná teszi a természettel való kapcsolatunk hibáinak kijavítására szőtt terveinket.

(Vissza: Unia)

___________________________________________________________________________________