BLOG
Arról már esett elég sok szó, hogy milyen kártékony lett mára a karácsonyfa-állítás szokása, amikor ennyien lettünk ilyen kevés és ilyen sebesen fogyatkozó erdőre, amikor a termőtalajt már szinte teljesen tönkretettük, s nemcsak az élelmünket, de még a karácsonyi hangulatunk eszközeit is hatalmas, évente letarolt monokultúrákban termesztjük, komoly szállítási károkkal tetézve a bajt.
Van azonban a karácsonyfa-gondnak egy másik oldala is, amiről soha nem esik szó. Ez nem gazdálkodási, hanem érzelmi kérdés, nem szolgál értékelhető adatokkal, jól megvitatható szempontokkal, nem lehet tárgyilagosan kimutatni az eljárás helytelenségét vagy helyességét, csak a fájdalom és a közöny közt választhatunk.
Karácsonyfát állítani barbárság. És – szerintem – nem a barbárság büszkén vállalható fajtái közül való. Valóban ennyire képtelenek vagyunk azonosulni, együtt érezni a növényekkel? Tényleg cseppet sem zavar bennünket, sőt, csakis így tudunk szert tenni a kellően meghitt hangulatra, ha egy élőlényt, egy gyönyörű fácskát kivágunk, és nézzük, ahogyan lassan kihuny belőle az élet, halálos sebéből gyanta szivárog, a keringés maradéka lassan leáll benne, hullatni kezdi a leveleit, végül száraz, lúdbőrző csonkját kihajítjuk? Valóban ez kelt bennünk ünnepi hangulatot, a szeretet ünnepén?
Egy fát kivágok, ha bútorra, házra van szükségem, egy állatot megölök, ha éhes vagyok, vagy szükségem van a bőrére, de nem ünnepelnék vele. Talán rendezek ünnepséget is a jelentős esemény tiszteletére, de az állatot azért ölöm meg, mert ennem kell, nem egy más ünnep hangulati aláfestése kedvéért. Az állatokkal persze könnyebb együtt éreznünk, közelebbi rokonaink, de azért menne ez növényekkel is, akik sokkal fontosabbak az életünkhöz. Állatok nélkül létezhet élet, növények nélkül nem.
Nekem ma már olyan a karácsonyfa-állítás, mintha egy elvágott nyakú pulykát lógatnánk fel ünnepi díszként, körbeülnénk, és áhítattal néznénk, ahogy folyik, majd csak csöpög, illatozik a vére, ahogy egyre ritkábban vonaglik meg, ahogy fátyolos lesz, majd besüpped a szeme, ahogy később szaga támad, s addig tartanánk, amíg nem lesz annyira büdös, hogy nem tudunk tovább meglenni vele egy szobában. Aki egy kicsit is érti, figyeli, érzi a fákat, aki – talán csak egy szó hatására, váratlanul – a lénytárs szemével kezdi látni a növényeket, ugyanezt a folyamatot láthatja egy kivágott fát figyelve. „Karácsonyi hangulata” soha többé nem ettől jön meg, sőt nyomban szétfoszlik, amint karácsonyfát lát.
Azok kedvéért, akik nem érzéketlenek erre a problémára, essék szó arról is, hogy mivel helyettesíthetnénk a karácsonyfát. Nehéz kérdés. Persze a nehézsége csupán egyetlen dologból fakad: hogy ilyen mélyen a fejünkbe vették, miszerint nem igazi a karácsony fenyő nélkül. Lám, a lélek szokásaitól gyakran nehezebb szabadulni, mint a fizikai függőségektől.
Vehetünk műfenyőt – de aki figyelemmel kíséri, hogyan vastagszik alattunk s a tenger fenekén a Föld szemétkérge, hogyan nőnek az óceánok szemétkontinensei, ma már aligha ezt választja. A „visszaváltható” fenyők közül túl kevesen maradnak életben. Teljes fenyő helyett vehetünk ágakat, amiket a kivágott fák aljáról vágnak le formázás közben. Ez jó megoldás – de csak addig, amíg él a fenyőállítás szokása. Akinek van kertje, tökéletes lehetőséget kap vele: ültethet fenyőt, s karácsonykor feldíszítheti. (Lehetőleg ne villanyégők füzérével, de ez szinte már csak ízlés[telenség] kérdése.) Vagy helyettesíthetjük a fát szinte bármivel. Saját hímzésű karácsonyi faliszőnyeggel, ami csak ilyenkor kerül elő, megterített asztalkával, vagy egy szál gyertyával.
Akiket nem fog meg a kérdés, nem szorulnak tanácsra; jól tudják maguktól is, hogyan minősítsék hülyeségnek ezt az írást, ha elolvasták véletlenül.
Javaslom a fagyöngyöt…
Sajnos, felénk nem nő, az pedig nem hiányzik, hogy új iparág szülessen a fagyöngy termesztésére és forgalmazására. Még egy erdőszéli falu sem tudná fedezni a saját karácsonyi fagyöngyszükségletét az egy év alatt helyben növő fagyöngyből, legfeljebb addig, amíg csak minden huszadik család fogadja meg a javaslatod.
De ez a kis írásom kivételesen nem a világgal való gazdálkodásról, hanem az érzéketlenségünkről szól, és nem tudom, szebb-e egy olyan élőlény haldoklását nézve ünnepelni, amelyikről tudjuk, hogy élősködő. (De melyik lény nem élősködő?)
Az év 365 napból áll számunkra embereknek. Tudniillik mi számoljuk, az biztos. Élünk valahogyan az évünkből 364 napot fenyőfa kivágása nélkül, egyet pedig azzal. Évi mennyi karácsonyfának szánt fenyőfa kerül terítékre a földi ember számára? ~ 1-2 milliárd. Meg tudná valaki mondani, hogy ma hány darab fenyőfa él a Földön? Nem. Itt nem a fenyőfa az érdekes, hanem ez az “ünnep”: a fenyőfák úgy élnek -részben-, hogy tudják: van ez az emberi Karácsony. Biztosan annyival több fenyő él a bolygónkon, ami csupán kivágásra ítéltetett, Karácsonykor. Javaslom, ne sajnáljuk a fát, hanem sajnáljuk magunkat, hogy megint kitaláltunk magunk számára egy szimbólumot, ami magyarázkodik életünk értelméről.
De jó fejek vagyunk, hogy nem naponta vágunk ki egy fát! Egészen büszke lettem magunkra. Ilyen erkölcsi öntudat töltheti el a sorozatgyilkost, mikor arra gondol, hány alkalmat hagyott ki.
“Meg tudná valaki mondani, hogy ma hány darab fenyőfa él a Földön? Nem.” Mitől vagy ebben ilyen biztos?
Rég elmúlt az az idő, amikor annyi volt a fa az emberhez képest, hogy az ember nem tudta a számukat darabra. Amazóniában vannak ugyan lezárt területek itt-ott, ahol csak a koronaszintet számolják, műholdról. (Amúgy percenként közel ötvenezer fával fogynak a világ erdei. Évi 13 millió hektárnyi erdő.)
A karácsonyfa-fenyőket egyébként mi magunk termesztjük; a fenyőknek nem áll módjában a Karácsony tudatában élni vagy nem élni. És persze én sem a fenyőket sajnálom, hanem az embert, aki (többek közt a lénytársai iránti érzéketlenséggel is) ilyen buzgón dolgozik saját kihalásán.
Akkor is fogok állítani igazi fenyőből Karácsonyfát az aktuális időben, mert tisztában vagyok az élet körforgásával és nem hiszek a sterilizálásban, a védjünk bármit körmünk szakadtáig csak azért, mert valaki azt mondta, hogy úgy a helyes. Nem, semmi sem helyes önmagáért, minden az egészért van. Még a végén allergiássá válok arra, ami az általam megóvottnak az egyensúlyt hozta. Egyáltalán miért kéne védenem különös erővel bármit is? Ha kell, majd védünk együtt többen és nem többet egyedül!
Lelkesítő ez a forradalmi elvhűség! Dacolva a tömegek meg nem értésével, a börtönbüntetés veszélyével és a kiközösítéssel, juszt is állítunk karácsonyfát, az aktuális időben!
Legfeljebb közben “sajnáljuk magunkat, hogy megint kitaláltunk magunk számára egy szimbólumot, ami magyarázkodik életünk értelméről.”
Az életem az enyém.