(Az Unia c. webkönyv részlete; annak összefüggéseiben könnyebben értelmezhető)
Még mindig magától értetődőnek tekintjük, hogy „a legfőbb érték az ember”, „az emberi életnél semmi sem drágább”, holott életünk gyakorlatába már nem illik bele ez az eszme. Túl azon, hogy ez nem mindig és nem mindenütt számított ennyire természetesnek, abba a korábban sosemvolt helyzetbe jutottunk, amikor az emberi élet lekerül értékrendünk csúcsáról, s ezzel alighanem megváltozik a mindenkori (vagy inkább eddigi) erkölcs lényege is. Kiderül, hogy az ember(társ) életének értéke nem feltétel nélküli, hanem feltételekhez kötött.
Érték csak akkor létezik, ha van, aki értékeljen. Az értékeket magunk határozzuk meg. Nem egyénenként, hanem történelmi-kulturális közösségben, folyamatban. Az ember életének embertársai adnak értéket – ha adnak. Tehát valaki életének értéke végső soron nem mást jelent, mint hogy az illető értékes tagja a közösségnek. Ez a csapatban élő állatok esetében is természetes állapot, de bonyolult munkamegosztásunkkal mi sokszorosra növeltük egymástól való függőségünket, s ezzel még jóval fontosabbá, értékesebbé váltunk egymás számára. Ebből, nem másból következik az emberi élet értéke. Általánossá, vagyis a nemzeti és egyéb közösségi határokon túlnyúlóvá pedig a párszáz éve folyó gazdasági globalizáció révén vált, mióta szükségleti cikkeink egyre nagyobb hányadát a látóhatárunkon túl állítják elő, teljesen ismeretlen emberek.
Túlszaporodásunkkal és az élőmunka minimalizálására törekvő gazdaságunkkal ez a helyzet szűnőben van, illetve jórészt már meg is szűnt. Ahogy egyre több embernek kell osztozkodnia a fogyatkozó javakon, úgy válik mindinkább teherré számunkra a másik ember léte. Ugyanakkor munkamegosztásunk továbbra is bonyolult ugyan, csakhogy egyre kevesebb emberre van szükség a termelés gépezetének működtetéséhez, mind többen szorulnak ki a munkamegosztásból (munkából), így más szempontból is tehertétellé válnak a közösségben.
Az új helyzet felismerését torz gazdasági berendezkedésünk lassítja. Ebben a rendszerben közérdeknek számít, hogy minél több legyen a fogyasztó, így a termelésből kiszorult emberek is képviselnek bizonyos értéket fogyasztóként, lassítva a gazdaság hanyatlását. Azonban a rendszer tűrése nem végtelen, hiszen igen rossz és egyre romló „üzlet”, ha a termelők tartják el (központi segélyekkel vagy egyéb módokon) a csak fogyasztókat, hogy az általuk biztosított csekélyke vásárlóerő révén segítsenek az olcsó tömegtermelés lehetőségének fenntartásában.
Az emberi élet szükségképpen leértékelődik. Nemcsak értékrendünk csúcsáról kerül le, sokkal mélyebbre is süllyedhet értékeink skáláján. A vetélkedés erősödésével embertársunk életének értéke akár negatív értékké, jóból rosszá is válhat.
A fordulat nemcsak az erkölcsöket változtatja meg, de az általában vett erkölcsiség „örök” lényegét is érintheti. Ha elfogadjuk az erkölcsiségnek azt a meghatározását, miszerint nem más, mint a minél hosszabb távú és minél tágabb közösség érdekeinek előtérbe helyezése az egyéni és a rövid távú érdekkel szemben, láthatjuk, hogy az embertárs életének elértéktelenedése az erkölcsiség lényegét is kikezdi. (Az elvont formula érvényben maradhat azon az áron, hogy egyre több embert zárunk ki a közösségből.) Ahogy a keserű tréfának hangzó, de valójában szó szerint komolyan vehető szólás tartja, a prédaállat csapatában senkinek nem kell gyorsabban futnia a ragadozónál, elég, ha gyorsabban fut, mint a csapatban a leglassabb. Nos, ez a túlélés legegyszerűbb képlete, de nem az erkölcsé. Az erkölcs (amely a maga módján szintén a túlélést szolgálja) nem tűri, hogy a leglassabb tagja a ragadozó zsákmányává váljon, a közösség tagjai együtt lépnek fel a veszély ellen. Nem mintha az erkölcs érdekmentes lenne, hanem azért, mert bonyolultabb szerkezetű csapattal, közösséggel számol, ahol az egyedek sokféle képessége lehet értékes a közösség számára, nem csupán az egészsége, gyorsasága. Ezért ez az új helyzet, amelyben az emberek értéküket veszítik s csupán táplálékkonkurenciát jelentenek egymás számára, az emberi közösséget szétzúzza. Nincs miért csodálkoznunk, hogy egyre többen panaszolják fel (okkal) az erkölcs, az emberi szolidaritás hanyatlását: ami még maradt belőle, az a neveltetésünk tehetetlenségi erejének köszönhető, és maradványai aligha tartják magukat sokáig a helyzet nyomása ellenében.
Nem hiszem, hogy széplelkűséggel segíthetnénk a gondon. Nem elég keményen eltökélnünk, hogy e téren nem engedünk kultúránk hagyományaiból, számunkra ezután is értékes marad az emberi élet. Nagyon súlyos fennmaradási érdekek állnak szemben vele, s elsősorban ezek formálják bennünk az eszméket. Ha ragaszkodunk az emberi élet értékes voltához, nem elméletben, hanem az emberi élet gyakorlatában kell olyan helyzetet teremtenünk, hogy életünk valóban értéket jelentsen másoknak. Csak akkor érhetjük el, ha sikerül szaporodásunkat megfékeznünk, sőt radikálisan lecsökkentenünk; ha sikerül fogyasztásunkat (és igényeinket) globálisan az 1,00 ökológiai lábnyom szintjére visszaszorítanunk, hogy ne csupán a táplálékkonkurenst jelentsük egymás számára; és ha fel tudjuk számolni a munkanélküliséget, akár a termelés „hatékonyságának” rovására is. Amíg ez nem megy, bele kell törődnünk, hogy az emberi élet nem a legfőbb érték többé.
(Vissza: Unia)
___________________________________________________________________________________
Üdv.
Szerintem ide vág egy dolog, melyre érdekelne a válaszod. (Az eltérő körülmények miatt a mondandómat értsük csak Magyarországra.) Van egy olyan dolog a világon, hogy abortusz. Sejtésem szerint (és javíts ki, ha tévedek) a te véleményed az, hogy az abortusz egészen addig inkább legyen, mint nem, amíg a túlnépesedési problémánk meg nem oldódik. Ezt megértem, mégis van ellenérvem.
Mégpedig az, hogy az abortusz az emberi élet iránti tiszteletlenségből fakad. Ha az abortuszt betiltanák, (hozzá természetesen támogatnák a felvilágosító propagandát, a védekezést, stb.) és elmagyaráznák, hogy az élet nem egy olyan játék, ahol csak úgy rendelkezhetünk mások életével, ezzel nőne az élet tisztelete. Evvel együtt járna egy lépéssel magasabb önértékelés, ezzel az életlehetőségeink mélyebb megfontolása – nyilván a túlnépesedés terén is. Így, elméletileg megvan a lehetősége, hogy az abortusz betiltásával egyetemben mégsem növekedne meg a születések száma számottevően.
Az abortusz-vita eldöntéséhez elsőként azt kéne tisztáznunk, mitől ember az ember. Ha pusztán mint biológiai lényt tiszteljük embernek, kétségkívül az már fogantatásától kezdve. Ha azonban kulturális lényként határozzuk meg, akkor az embrió csak lehetősége az embernek, éppúgy, mint pl. a petesejt, és ha lehetőségként is tisztelni akarjuk, betilthatnánk a menstruációt is.
A másik kérdés, hogy voltaképp miért is tiszteljük az embert? A puszta létéért, akár hasznos a többiek számára, akár káros? Van-e szükség az “egy lépéssel magasabb önértékelés”-re, a közösségi (társadalmi) értékeléstől függetlenül? Jó-e az, ha egy szerintünk felettébb kártékony személy az eddiginél magasabbra értékeli magát? Nem kéne tennünk is valamit ahhoz, hogy értékesnek tudhassuk magunkat?
Az életet tisztelni számomra azt jelentette, hogy vigyázunk rá, tehát ez szerintem kb. egyenlő a problémák megoldásának megpróbálásával. A születendő gyerek egy újabb lehetőség, hogy kreativitásával és tudásával – amiket nyilván kulturális úton tanul meg – hozzájáruljon a problémák megoldásához.
A petesejt és az embrió kb, annyira ugyanaz a kategória szerintem, mintha atombomba helyett/mellett utálná valaki az atomokat.
Ha magasabbra értékeljük (közösségileg) magunkat, az alatt olyasmit értettem, hogy a születendő gyerekre nem egy újabb fogyasztógépre gondolunk, hanem leendő segítőtársként/tanuló-tanítótársként.
Hát ez egy elég optimista nézet, az tuti. De inkább az optimizmus, szerintem.
Vigyázzunk az (emberi) életre – természetesen. De látnunk kell, hogy ma az (emberi) életet fenyegető talán legsúlyosabb veszély az (emberi) élet.
Petesejt és embrió: merőben más valamelyik szempontból, de ugyanaz egy másik szempontból. Pl. ezek bármelyike az atombombával is azonos, ha a “dolog” fogalmával mérjük. Dolog mindkettő. Petesejt és embrió: egyaránt egy új emberi élet lehetőségei.
Hogy az ember segítőtárs lehessen (nyilván problémáink megoldásában, mi másban), ahhoz először olyanná kéne tudnunk alakítani a világot, ahol egy születendő ember nem magát a problémát jelenti.
Az optimizmussal nincs semmi gond, az a kérdés, hogy milyen tettekre késztet. Ha elengedett kormánnyal hajtunk, merthogy “optimisták vagyunk”, bízunk a szerencsés kimenetelben – hát ahhoz nincs jogunk. Remélem, nemcsak ezt nevezhetjük optimizmusnak.