Újabban gyakran emlegetik a Jevons-paradoxont. W. S. Jevons angol közgazdász 1865-ben a korábbinál gazdaságosabban működő Watt-féle gőzgép feltalálása kapcsán rámutatott, hogy a szén hatékonyabb felhasználása nem eredményez megtakarítást, ellenkezőleg. Ha az üzemanyagot hatékonyabban használhatjuk fel, az ára relatíve alacsonyabb lesz a belőle nyerhető teljesítményhez képest, tehát jobban megéri kitermelni, egyre több új területen fogják felhasználni, sőt, az új technológia magát a kitermelést is megkönnyíti.

(Érdemes még tudni, hogy Jevons a kereskedelem fenntartható szintre való visszafogását szorgalmazta. Előrejelzése szerint a szén gazdaságosabb felhasználása jelentős népességnövekedést eredményez majd, s mikor a szén elfogy, Anglia függővé válik a külső forrásoktól, más országoktól. Mint tudjuk, jóslata nemcsak a szénre és Angliára, hanem később a még nagyobb jelentőségű kőolajra és a nemzetközi gazdaságra vonatkoztatva is helytállónak bizonyult.)

A Jevons-paradoxonnal együtt szokták említeni a papírmentes iroda paradoxonát, vagyis hogy az informatikai eszközök megjelenésétől a papírfelhasználás (erdőirtás) jelentős csökkenését reméltük, ám mint kiderült, az új technológia az irodák papírfogyasztását a többszörösére emelte.

E két paradoxonra a „mélyebb zöldek” gyakran és joggal hivatkoznak a technicisták ellenében, akik az energia-és egyéb válságokat a fogyasztás mérséklése helyett hatékonyabb eszközök fejlesztésével remélik megoldani. De közülük többen azt a következtetést is levonják a Jevons-paradoxonból, hogy a mai berendezkedés mellett mindenfajta takarékosság értelmetlen, hiszen az anyagot és energiát, amit az egyik ember megtakarít, annál könnyebb lesz valaki másnak elhasználnia. Sőt, a takarékosság szerintük a társadalmi egyenlőtlenséget fokozza, mert a kisemberek megtakarításait a gazdagok élik fel.

Ennek nem sok értelmét látom. A szegények annak fogyasztásából szorulnak ki, ami drága. Az energiahatékony technológiák épp azzal gerjesztenek nagyobb fogyasztást, hogy az energiahordozók árának relatív csökkenésével a termelés olcsóbb lesz, következésképp a termékek is, ami lehetővé teszi új, szegényebb fogyasztói rétegek bevonását. Természetesen a mai termelési mód (is) egyenlőtlenséget szül, ezért a termelés kiterjesztése az egyenlőtlenséget valóban fokozza. Azt azonban semmiképp sem mondhatjuk, hogy a szegények megtakarításait felélik a gazdagok. (A naiv „gazdagok” szóval az egyszerűség kedvéért illetem a gazdasági-politikai rendszer vezető szereplőit és haszonélvezőit.) Ez teljesen ellenkezne a mai rendszer működésével. Mivel a kizsákmányolás főként gazdasági úton folyik, a gazdagok gazdagsága a szegények nagyobb fogyasztásából származik, s ha a szegények takarékossággal csökkentik a fogyasztásukat (tehát a keresletet, ezzel a termelést is), azzal a „felül lévők” további gazdagodásának forrásait zárják el. Ha egy szegény ember – pontosabban bárki – elkölt bizonyos összeget, annak a fele (vagy tetszés szerinti hányada) a gazdagoknál köt ki. Tehát minél többen költenek minél többet, annál inkább növekszik a gazdagok gazdagsága, és fordítva: ha az emberek egyre kevesebbet költenek, azzal a gazdagok bevétele is csökken. A gazdasági hatalmak legfőbb érdeke, hogy mindenki a lehető legtöbbet fogyassza, a szegények is, hiszen a saját jólétük és hatalmuk a termelés-fogyasztás minél kiterjedtebb és minél sebesebb körforgásából származik, s az is tartja fenn. Ezért buzdítanak bennünket folyton fogyasztásra, sohasem az ellenkezőjére, s a gazdagoknak semmiképp sem érdeke a szegények vásárlóerejének csökkenése. Szó sincs arról, hogy ha a szegények takarékoskodnának, azzal a hatalmasok malmára hajtanák a vizet.

A Jevons-paradoxon végső soron csak annyit mond, hogy az energiahatékony technológiák gazdasági növekedéshez, vagyis az erőforrások erőteljesebb kiaknázásához vezetnek, ahogy bármilyen gazdaságélénkítő tényező a természeti erőforrások gyorsabb felélésére vezet. A végfogyasztók takarékossága viszont a termelés-fogyasztás visszafogásával a Jevons-paradoxon működését is gátolja.

Fontos látnunk, hogy ez a paradoxon nem a megtakarításról szól, hanem az energia-hatékonyságról. Ennek növekedése nem eredményez energia-megtakarítást, de a megtakarítás igen. Hiszen a megtakarítás maga a megtakarítás. A jobban kihasznált energia nem azonos a fel nem használt energiával. Az első növekedéshez vezet, gazdasági és népességnövekedéshez, a második pedig szinten tartáshoz vagy csökkenéshez. A fogyasztói takarékosság keresletcsökkenést, s ebből fakadóan áresést eredményezhet, de ez nem csupán azt jelenti, hogy a megtakarított mennyiséget másnak könnyebb lesz elfogyasztania, hanem (ha a fogyasztók az alacsonyabb árak mellett is takarékosak maradnak) azt is, hogy kevésbé lesz gazdaságos az erőforrás kitermelése, tehát a paradoxonban leírt folyamat megfordul.

Egyébként az a gyanúm, hogy a Jevons-paradoxon nem érvényes gazdasági visszaesés idején, épp, mivel valójában nem az energiahatékonyságról, hanem annak gazdaságélénkítő hatásáról szól. Mai helyzetünkben az energiahatékony eljárások nem képesek annyival lenyomni az árakat, amennyivel az erőforrások fogyatkozása emeli őket. Pl. az energiatakarékos égők a szegényedés korszakában aligha eredményeznek a mainál nagyobb kivilágítást, mivel a fogyasztók ezzel együtt is egyre nehezebben tudják fizetni a villanyszámlájukat, s az egyre drágább égők megvásárlása is gondot okoz nekik.

Más szempontból pedig cseppet sem világos, mitől is féltjük a „kisembert” (aki alatt általában magunkat értjük, bármilyen helyzetben vagyunk is). Egy olyan életmódtól, amelyben nem fogyaszthat annyit, mint ma? Ez lenne a szenvedés, amitől meg akarjuk kímélni? A féltés mélyén az a meggyőződés rejlik, hogy minél többet fogyasztani jó dolog. Ha rossznak tartanánk, miféle igazságtalanságot látnánk abban, hogy a kisember kevésbé részesül ebből a rosszból?

Kétségkívül igazságtalan a javak mai elosztása. A szegényeknek nagyon kevés jut. Ugyanakkor az igazságtalanság súlya nem független az igényeinktől. A szegényeket az objektív társadalmi-gazdasági tényezőkön túl a takarékosság eszményének hiánya teszi végképp kiszolgáltatottá. Amíg mindenki az anyagi jómód általa elérhető legmagasabb szintjére törekszik, s kizárólag azért él szerényen, mert erre a rajta kívül álló körülmények kényszerítik, addig nyomorult, akkor is, ha a jóléti ranglétrának nem a legalján él. Ebben a helyzetben korlátlanul zsarolható. Bármit megtesz, hogy egy lépéssel feljebb jusson, vagy hogy legalább a jelenlegi „életszínvonalát” megőrizze. De ha igényeit önként szabja szűkebbre lehetőségeinél, máris mozgástere támad, döntési lehetőségekkel, viszonylagos függetlenséggel. Szabadsága megnő. Nem vehető rá bármire, több kérdésben lehetősége nyílik dönteni jóról, rosszról, helyesről, helytelenről, és bizonyos határokon belül választani közöttük.

Ha a takarékosság erény (márpedig helyzetünkben igencsak sarkalatos erénnyé lett), akkor még ha igaz lenne is, hiba azt mondani, hogy amit én megtakarítanék, úgyis elhasználnák mások. Vétség a jogi és erkölcsi érzékünk ellen. Ugyanaz, mint azt mondani, hogy ha nem én fosztom ki a gyámoltalan gyereket, megteszi más. Ma minden pazarlás és egyéb bűn ezzel az apológiával él, elbújva az arctalan tömegben, saját tetteinek értékét, önérzetét felfoghatatlan statisztikai mennyiségekbe oldva.

Az sem világos, mi értelme lebeszélni a takarékosságról azokat, akiknek eszében sincs takarékoskodni, csakis azért élnek szerényen, mert nincs módjuk másképp? A takarékosságra rábeszélni őket egészen más dolog. Látszólag szintén értelmetlen, ha úgy hisszük, nincs miből takarékoskodniuk. De ha mégis kiderülne, hogy képesek vagyunk a mainál is szerényebben élni – s ez könnyen kiderülhet azokban a világrészekben, ahol a szegények is géppel mosnak, takarítanak, hűtenek –, azzal mindenki jól járna. Az emberek nem kényszerből, hanem saját elhatározásukból formálhatnák életüket, hatalmasra duzzadt gazdaságunk szerényebb méretűvé lenne, s a benne élők az amúgy is elkerülhetetlen szegényedést lélekben és életvitelükben egyaránt felkészülten várhatnák.

És mit javaslunk az önkéntes takarékosság helyett? Olyan társadalmi-gazdasági berendezkedést, amely nem kíván önmérsékletet senkitől, önszabályozás helyett szabályozással oldja meg, hogy a mainál kevesebbet fogyasszunk? A kisember mindkét esetben jóval szerényebben fog élni a mainál. A két változat közti egyetlen lényeges különbség, hogy az első esetben ezt önként, szabadon, a vállalás értelme kedvéért tenné, míg a másodikban a jogi és gazdasági szabályozás kényszerítené rá.

Egy fontos erénye marad a második változatnak: hiszünk benne, hogy működik, míg az önkorlátozás működésében nem hiszünk. Ezt nem akarom vitatni, de felhívnám rá a figyelmet, hogy egyelőre mindkét vélemény igazsága hitkérdés, hiszen létrendi szempontokat előtérbe helyező szabályozást ma még éppúgy nem látunk, mint nagyobb népességre kiterjedő önkorlátozást. S azért vesszük bizonyosnak, hogy nem építhetünk az emberek öntudatára, mert a fogyasztói társadalom által formált embert tekintjük az ember örök mintájának. Ennek ellenére elfogadom, hogy az intézményes szabályozás hatékonyabb, sőt talán jóval hatékonyabb az önkorlátozásnál, mivel ma valóban a fogyasztói társadalom neveltjei körében kell eredményt elérnünk, így magam is a szabályozást sürgetem. De mitől mentjük meg ezzel a kisembert, magunkat? Csakis az önrendelkezés szabadságától és felelősségétől. Ha megszületik az általunk várt szabályozás, a kisember zúgolódni fog a megszorítások ellen, s mivel az intézményes szabályozás épp azt biztosítja számára, hogy továbbra is egyéni és rövid távú érekeit követhesse, természetesen a szabályozás minden módon való kijátszására fog törekedni. Nem lesz számára lelkiismereti kérdés az erőforrások bölcs, mértékletes használata. Voltaképp egy olyan helyzetet képzelünk el és idézünk fel, amelyben egy fogyasztói szellemiségű, infantilis tömegen „bölcs” kormányzat uralkodik. Mégpedig kemény kézzel, diktatórikusan: ha a nép dolga továbbra is az egyéni érdek hajszolása, sosem fog önként olyan kormányzatot választani, amely akadályozza ebben, így a szükségesnek tartott szabályozás megszületésével egyúttal a demokrácia kora is lezárul. A demokráciát semmi más nem mentheti meg, csakis az általános létrendi tudatosság. Sokan állítják, hogy ezt lehetetlen elérni. Nem vitatom, talán valóban az. Ez esetben készüljünk fel rá, hogy hamarosan diktatúrákban fogunk élni a világ minden részén.

Visszatérve a két paradoxonhoz: a hatékonyság valójában azért nem eredményez megtakarítást, mert mi nem takarékoskodunk. Azért nő az irodák papírfogyasztása, mert nem takarékoskodnak a papírral. A két paradoxonból épp azt a tanulságot szűrhetjük le, hogy takarékosság nélkül a hatékony technológiák semmit nem érnek. A technológia nem takarékoskodik az ember helyett. Azt hiszem, a „zöldek” számára hatalmas öngól a fenti, hibás következtetés népszerűsítése. Nincs az a reklám, amely hatékonyabban buzdítana fogyasztásra bennünket, mint ha elmondhatjuk, hogy lám, a zöldek is értelmetlennek, talán még károsnak is tartják a takarékosságot.

S hogy tehát végül is kinek takarékoskodunk? Egyértelmű, hogy az utódainknak, a jövő nemzedékeknek. Sőt, lehetőségeink szűkülésének tempójára tekintettel, már a jelenlegieknek is, magunknak. Ez akkor is igaz, ha mások esetleg elpazarolják megtakarításainkat – s ilyen esetben éppen takarékosságunk lehet az egyedüli jogalap e mások felelősségre vonására.

__________________________________________________________________________________

UNIA

(Az Unia c. webkönyv részlete; annak összefüggéseiben könnyebben értelmezhető)

Még mindig magától értetődőnek tekintjük, hogy „a legfőbb érték az ember”, „az emberi életnél semmi sem drágább”, holott életünk gyakorlatába már nem illik bele ez az eszme. Túl azon, hogy ez nem mindig és nem mindenütt számított ennyire természetesnek, abba a korábban sosemvolt helyzetbe jutottunk, amikor az emberi élet lekerül értékrendünk csúcsáról, s ezzel alighanem megváltozik a mindenkori (vagy inkább eddigi) erkölcs lényege is. Kiderül, hogy az ember(társ) életének értéke nem feltétel nélküli, hanem feltételekhez kötött.

Érték csak akkor létezik, ha van, aki értékeljen. Az értékeket magunk határozzuk meg. Nem egyénenként, hanem történelmi-kulturális közösségben, folyamatban. Az ember életének embertársai adnak értéket – ha adnak. Tehát valaki életének értéke végső soron nem mást jelent, mint hogy az illető értékes tagja a közösségnek. Ez a csapatban élő állatok esetében is természetes állapot, de bonyolult munkamegosztásunkkal mi sokszorosra növeltük egymástól való függőségünket, s ezzel még jóval fontosabbá, értékesebbé váltunk egymás számára. Ebből, nem másból következik az emberi élet értéke. Általánossá, vagyis a nemzeti és egyéb közösségi határokon túlnyúlóvá pedig a párszáz éve folyó gazdasági globalizáció révén vált, mióta szükségleti cikkeink egyre nagyobb hányadát a látóhatárunkon túl állítják elő, teljesen ismeretlen emberek.

Túlszaporodásunkkal és az élőmunka minimalizálására törekvő gazdaságunkkal ez a helyzet szűnőben van, illetve jórészt már meg is szűnt. Ahogy egyre több embernek kell osztozkodnia a fogyatkozó javakon, úgy válik mindinkább teherré számunkra a másik ember léte. Ugyanakkor munkamegosztásunk továbbra is bonyolult ugyan, csakhogy egyre kevesebb emberre van szükség a termelés gépezetének működtetéséhez, mind többen szorulnak ki a munkamegosztásból (munkából), így más szempontból is tehertétellé válnak a közösségben.

Az új helyzet felismerését torz gazdasági berendezkedésünk lassítja. Ebben a rendszerben közérdeknek számít, hogy minél több legyen a fogyasztó, így a termelésből kiszorult emberek is képviselnek bizonyos értéket fogyasztóként, lassítva a gazdaság hanyatlását. Azonban a rendszer tűrése nem végtelen, hiszen igen rossz és egyre romló „üzlet”, ha a termelők tartják el (központi segélyekkel vagy egyéb módokon) a csak fogyasztókat, hogy az általuk biztosított csekélyke vásárlóerő révén segítsenek az olcsó tömegtermelés lehetőségének fenntartásában.

Az emberi élet szükségképpen leértékelődik. Nemcsak értékrendünk csúcsáról kerül le, sokkal mélyebbre is süllyedhet értékeink skáláján. A vetélkedés erősödésével embertársunk életének értéke akár negatív értékké, jóból rosszá is válhat.

A fordulat nemcsak az erkölcsöket változtatja meg, de az általában vett erkölcsiség „örök” lényegét is érintheti. Ha elfogadjuk az erkölcsiségnek azt a meghatározását, miszerint nem más, mint a minél hosszabb távú és minél tágabb közösség érdekeinek előtérbe helyezése az egyéni és a rövid távú érdekkel szemben, láthatjuk, hogy az embertárs életének elértéktelenedése az erkölcsiség lényegét is kikezdi. (Az elvont formula érvényben maradhat azon az áron, hogy egyre több embert zárunk ki a közösségből.) Ahogy a keserű tréfának hangzó, de valójában szó szerint komolyan vehető szólás tartja, a prédaállat csapatában senkinek nem kell gyorsabban futnia a ragadozónál, elég, ha gyorsabban fut, mint a csapatban a leglassabb. Nos, ez a túlélés legegyszerűbb képlete, de nem az erkölcsé. Az erkölcs (amely a maga módján szintén a túlélést szolgálja) nem tűri, hogy a leglassabb tagja a ragadozó zsákmányává váljon, a közösség tagjai együtt lépnek fel a veszély ellen. Nem mintha az erkölcs érdekmentes lenne, hanem azért, mert bonyolultabb szerkezetű csapattal, közösséggel számol, ahol az egyedek sokféle képessége lehet értékes a közösség számára, nem csupán az egészsége, gyorsasága. Ezért ez az új helyzet, amelyben az emberek értéküket veszítik s csupán táplálékkonkurenciát jelentenek egymás számára, az emberi közösséget szétzúzza. Nincs miért csodálkoznunk, hogy egyre többen panaszolják fel (okkal) az erkölcs, az emberi szolidaritás hanyatlását: ami még maradt belőle, az a neveltetésünk tehetetlenségi erejének köszönhető, és maradványai aligha tartják magukat sokáig a helyzet nyomása ellenében.

Nem hiszem, hogy széplelkűséggel segíthetnénk a gondon. Nem elég keményen eltökélnünk, hogy e téren nem engedünk kultúránk hagyományaiból, számunkra ezután is értékes marad az emberi élet. Nagyon súlyos fennmaradási érdekek állnak szemben vele, s elsősorban ezek formálják bennünk az eszméket. Ha ragaszkodunk az emberi élet értékes voltához, nem elméletben, hanem az emberi élet gyakorlatában kell olyan helyzetet teremtenünk, hogy életünk valóban értéket jelentsen másoknak. Csak akkor érhetjük el, ha sikerül szaporodásunkat megfékeznünk, sőt radikálisan lecsökkentenünk; ha sikerül fogyasztásunkat (és igényeinket) globálisan az 1,00 ökológiai lábnyom szintjére visszaszorítanunk, hogy ne csupán a táplálékkonkurenst jelentsük egymás számára; és ha fel tudjuk számolni a munkanélküliséget, akár a termelés „hatékonyságának” rovására is. Amíg ez nem megy, bele kell törődnünk, hogy az emberi élet nem a legfőbb érték többé.

(Vissza: Unia)

___________________________________________________________________________________

Arról már esett elég sok szó, hogy milyen kártékony lett mára a karácsonyfa-állítás szokása, amikor ennyien lettünk ilyen kevés és ilyen sebesen fogyatkozó erdőre, amikor a termőtalajt már szinte teljesen tönkretettük, s nemcsak az élelmünket, de még a karácsonyi hangulatunk eszközeit is hatalmas, évente letarolt monokultúrákban termesztjük, komoly szállítási károkkal tetézve a bajt.

Van azonban a karácsonyfa-gondnak egy másik oldala is, amiről soha nem esik szó. Ez nem gazdálkodási, hanem érzelmi kérdés, nem szolgál értékelhető adatokkal, jól megvitatható szempontokkal, nem lehet tárgyilagosan kimutatni az eljárás helytelenségét vagy helyességét, csak a fájdalom és a közöny közt választhatunk.

Karácsonyfát állítani barbárság. És – szerintem – nem a barbárság büszkén vállalható fajtái közül való. Valóban ennyire képtelenek vagyunk azonosulni, együtt érezni a növényekkel? Tényleg cseppet sem zavar bennünket, sőt, csakis így tudunk szert tenni a kellően meghitt hangulatra, ha egy élőlényt, egy gyönyörű fácskát kivágunk, és nézzük, ahogyan lassan kihuny belőle az élet, halálos sebéből gyanta szivárog, a keringés maradéka lassan leáll benne, hullatni kezdi a leveleit, végül száraz, lúdbőrző csonkját kihajítjuk? Valóban ez kelt bennünk ünnepi hangulatot, a szeretet ünnepén?

Egy fát kivágok, ha bútorra, házra van szükségem, egy állatot megölök, ha éhes vagyok, vagy szükségem van a bőrére, de nem ünnepelnék vele. Talán rendezek ünnepséget is a jelentős esemény tiszteletére, de az állatot azért ölöm meg, mert ennem kell, nem egy más ünnep hangulati aláfestése kedvéért. Az állatokkal persze könnyebb együtt éreznünk, közelebbi rokonaink, de azért menne ez növényekkel is, akik sokkal fontosabbak az életünkhöz. Állatok nélkül létezhet élet, növények nélkül nem.

Nekem ma már olyan a karácsonyfa-állítás, mintha egy elvágott nyakú pulykát lógatnánk fel ünnepi díszként, körbeülnénk, és áhítattal néznénk, ahogy folyik, majd csak csöpög, illatozik a vére, ahogy egyre ritkábban vonaglik meg, ahogy fátyolos lesz, majd besüpped a szeme, ahogy később szaga támad, s addig tartanánk, amíg nem lesz annyira büdös, hogy nem tudunk tovább meglenni vele egy szobában. Aki egy kicsit is érti, figyeli, érzi a fákat, aki – talán csak egy szó hatására, váratlanul – a lénytárs szemével kezdi látni a növényeket, ugyanezt a folyamatot láthatja egy kivágott fát figyelve. „Karácsonyi hangulata” soha többé nem ettől jön meg, sőt nyomban szétfoszlik, amint karácsonyfát lát.

Azok kedvéért, akik nem érzéketlenek erre a problémára, essék szó arról is, hogy mivel helyettesíthetnénk a karácsonyfát. Nehéz kérdés. Persze a nehézsége csupán egyetlen dologból fakad: hogy ilyen mélyen a fejünkbe vették, miszerint nem igazi a karácsony fenyő nélkül. Lám, a lélek szokásaitól gyakran nehezebb szabadulni, mint a fizikai függőségektől.

Vehetünk műfenyőt – de aki figyelemmel kíséri, hogyan vastagszik alattunk s a tenger fenekén a Föld szemétkérge, hogyan nőnek az óceánok szemétkontinensei, ma már aligha ezt választja. A „visszaváltható” fenyők közül túl kevesen maradnak életben. Teljes fenyő helyett vehetünk ágakat, amiket a kivágott fák aljáról vágnak le formázás közben. Ez jó megoldás – de csak addig, amíg él a fenyőállítás szokása. Akinek van kertje, tökéletes lehetőséget kap vele: ültethet fenyőt, s karácsonykor feldíszítheti. (Lehetőleg ne villanyégők füzérével, de ez szinte már csak ízlés[telenség] kérdése.) Vagy helyettesíthetjük a fát szinte bármivel. Saját hímzésű karácsonyi faliszőnyeggel, ami csak ilyenkor kerül elő, megterített asztalkával, vagy egy szál gyertyával.

Akiket nem fog meg a kérdés, nem szorulnak tanácsra; jól tudják maguktól is, hogyan minősítsék hülyeségnek ezt az írást, ha elolvasták véletlenül.

Többen kérdezték már tőlem, hogyan képzelem a jövőt, milyen lenne a fenntartható életmód. Megpróbálok hát felelni.

A rövid válasz, elfoglalt olvasóknak: fogalmam sincs róla. Aki siet, ne is olvassa tovább, mert alább is ugyanezt írom, csak hosszabban.

Sokan vádolnak utópizmussal. És amit sokan mondanak, azt mindig komolyan veszem, bár egyáltalán nem hiszem, hogy a sokak véleménye szükségképp közelebb állna az igazsághoz, mint a keveseké, különben ma is laposnak hinnénk a Földet. Kiváltképp komolyan veszem a sokak véleményét, ha a kevesek alatt csupán engem kell érteni. Ilyenkor nagy az esélye, hogy én vagyok vak valamire. Mégis, bárhogy nézem, forgatom, nem sikerül magamban felfedeznem az utópista hajlamnak még csíráit sem. Néha kicsit szégyellem is, de mit tegyek: az az igazság, hogy a fantázia teljesen hiányzik belőlem. Épp ezért soktényezős helyzetekkel kapcsolatban képtelen vagyok olyasmin gondolkodni, hogy mi lenne majd, ha… Mit tudom én? Ha egy összetett folyamat elindul, minden egyes lépésnél új, részben előreláthatatlan választási lehetőségekkel, ráadásul nem is én vagyok, aki választ, s az érintett rengeteg ember sem tud egymás döntéseiről, pár lépés után már a változatlehetőségek gyakorlatilag végtelen számúak lesznek, ezért a szememben semmi értelme azon gondolkodni, hogyan fest majd akkor a helyzet. Egyszerűen nem áll rá a fejem, hogy egy nem létező dolog képét színezgessem, úgy sem, ha nem reális jövőképnek, csak saját vágyálmomnak nevezem. Még játékként sem találok benne élvezetet.

A kiszámíthatatlanság persze nem jelenti, hogy a jövőről semmit sem tudhatunk. Különben lehetetlenné válna minden tervezés, nemcsak társadalmi, hanem egyéni szinten is. Egy végtelen számú mezőből álló sakktáblán nem jósolhatjuk meg az előttünk ismeretlen játékosok játszmájának állását három-négy lépéssel előre, azt azonban biztosra vehetjük, hogy amennyiben a figurák anyagból készültek, tetszőleges számú lépés után is hatni fog rájuk a gravitáció. Biztosra vehetjük azt is, hogy a játékosok időnként enni, inni, aludni fognak. (Elnézést, ha talán suta a példám.)

Milyen lesz, milyen lenne a fenntartható társadalom? Csak egyet vehetünk biztosra: hogy fenntartható lesz, ha lesz, hiszen ez a megkötésünk. Következésképp eleget kell tennie a fenntarthatóság követelményének. Nem növekedhet végtelenül a véges bolygón, s nem használhatja fel gyorsabb ütemben az anyagot és energiát, mint ahogyan a természet újratermeli.

Ezen túlmenően azonban bármilyen lehet. A létrendi szempontok nem kívánnak meg semmi mást, csakis a létrendi elvek követését. A fenntarthatóság követelménye éppúgy megengedi, hogy világunk Isten királyságához, az általános szeretet birodalmához, vagy a kommunizmus szép jövőképéhez hasonlítson, mint azt, hogy az emberek egymásra vadásszanak, megélhetési kannibálok legyenek. Elképzelhető a természet teljes védelem alá helyezése, vagy szigorú tabukkal is szabályozott rituális tisztelete, de elképzelhető a (szabad) természet teljes megszüntetése, haszonnövényekből és -állatokból álló élővilággal, amit az ember irányít, a természetes körforgást általa szerkesztett (jól működő) mesterséges körforgással helyettesítve. Elképzelhető a fenntartható életmód természet nélkül, tízmilliárd nyomorgó lakossal, és elképzelhető a természetet megőrizve, félmilliárdnyi jólétben élővel. Elképzelhető fejlett magaskultúra, amit rabszolgák tartanak el, és elképzelhető a kultúra felszámolása, egyenlőség és önellátó gazdálkodás mellett. A létrendi szemlélet általános elterjesztésével a fenntartható életmód elképzelhető demokratikus formában, a nélkül pedig szigorú öko-diktatúrában. Helyi autonómiával, vagy kemény kezű világállammal.

Nem sok biztos pontot látok. Az egyik közülük, hogy a választható lehetőségek jó része nem fér össze. Vagy nagy népesség, vagy természet. Vagy magaskultúra, vagy önellátás.

Nem képzelhető el demokrácia a létrendi szemlélet általános elterjesztése nélkül.

Nem képzelhető el, hogy az ember ne pusztítson más élőlényeket.

Nem képzelhető el a fenntartható életmód születésszabályozás nélkül, vagyis a népesség (valamilyen) szinten tartása nélkül. Ezekből még fel lehetne sorolni párat, de talán fölösleges, mert a jövő képévé úgysem állhatnak össze.

Hogy a változatok végtelenjéből én magam milyet szeretnék? Teljesen mindegy. Egyébként nyilván olyat, mint bármelyikünk. Aki ezt a szöveget képes elolvasni, azzal egy kultúrkörbe tartozunk, és az esetleges vallási, politikai stb. nézetkülönbségeink felett nagyjából ugyanolyanok az elképzeléseink. Aligha választanánk jószántunkból a kannibalizmust, a diktatúrát, a nyomort, nem örülnénk a természet felszámolásának, és így tovább. De e szempontok bármelyikénél, vagy az összesnél együtt is fontosabb a fenntartható emberi életformához, hogy az ember legyen. Ezért hát nem akarok túl sokat, nem akarom még azt is, hogy ilyen, olyan, amolyan legyen, beérem azzal az egy céllal, hogy életünk legyen fenntartható. Úgy tűnik, ma ez egymagában sem számít szerény kívánságnak, és nagyon keményen kell dolgoznunk ahhoz, hogy valami látszatja legyen. A jövő nemzedékei felőlem bárhogyan berendezhetik az életüket; ahogyan ők szeretnék, vagy ahogyan sikerül nekik. Én csak annyit szeretnék, csak odáig kéne valahogy eljuttatnunk a helyzetet, hogy bármit választanak, legyen még rá lehetőségük.

__________________________________________________________________________________

(Az Unia c. webkönyv részlete; annak összefüggéseiben könnyebben értelmezhető)

Ősidők óta főként két dolgot vetünk a létezés, az isteni hatalmak, később a természet szemére: a szenvedést és a halált. Ezt a két „hibát” próbáljuk minden erőnkkel kiküszöbölni a világból, fájdalomcsillapítókkal, antidepresszánsokkal, kábítószerekkel, genetikai kutatással, etikai elméletekkel, eszmékkel, társadalmi reformtervekkel, s ha nem megy, legalább álmodozunk róla. Gyermekeinket óvjuk a halálnak és szenvedésnek még a látványától is. Kétségkívül létezik értelmetlen szenvedés, amit indokolt lehet enyhíteni, de mindenképp érdemes tudatában lennünk a szenvedés és a halál természeti jelentőségének.

Darwin után a természetet hosszú ideig csatatérként képzeltük el, a folytonos vérengzés színhelyeként. Sokak fejében ma is a könyörtelen, gonosz természet képe él, de mióta nem érezzük közvetlenül fenyegetve tőle magunkat, megjelent és gyorsan terjed egy új, általában „zöldnek” tartott természetkép, amely az eddig vérvörösre festett természetet gyengéd rózsaszínné édesíti. Egyre gyakrabban emlegetjük a természeti harmóniát, s mint harmónián általában, ezen is valamilyen idilli helyzetet értünk. A természetben ma az élőlények békés együttműködését hangsúlyozzuk. Arról írunk és beszélünk, hogyan értik meg egymást titkos utakon az erdő fái, hogyan táplálják a bogyós termésű növények az állatokat, s azok hogyan terjesztik cserébe a magvaikat. Naponta találunk egy-egy újabb tudományos cikket két vagy több faj együttműködéséről, az ökoszisztémák tagjainak kölcsönös függőségéről, egymást segítő életviteléről. Nagyon fontosak ezek az ismeretek, kutatások, a tudásunkon tátongó, süllyedéssel fenyegető lékeket segítenek betömni, és ha mást nem, legalább a természettől védett városi embert az ártalmatlanná tett természet pártjára állítják. Ám mi a ló másik oldalára esve ismét csak torz, egyoldalú természetképet alkotunk belőlük. Az élettelen természet könyörtelenségét nehéz szőnyeg alá söpörnünk, mióta egyre vadabb hurrikánok, árvizek zúdulnak ránk, de az élő természetet nyugodtan idealizálhatjuk. A nagyvárosokban nem kell tudomást vennünk róla, hogyan sikoltozik semmihez sem hasonlítható hangon a feketerigó, miközben a karvaly élve tépi, hogyan szortyog, hörög legelés közben az őz, akinek az orrát-torkát a garatbagócs lárvái rágják szét; a harmónia híveit iszonnyal eltöltő példákat vég nélkül sorolhatnánk.

A küzdelem, szenvedés és halál nem hiba a természetben (s az emberi világban), hanem fennmaradásának fontos tényezője, s ha megszüntetésükre törekszünk, a természet felszámolásán dolgozunk. A rendszerek fennmaradását, dinamikus egyensúlyát korántsem csak a részeinek békés együttműködése biztosítja: a bioszféra rendszerében ez jelentős részben az alrendszerek, pl. fajok harcából fakad. A természeti harmónia egyáltalán nem rózsaszínű.

A halál a faj szempontjából a fennmaradás eszköze, a szaporodás nélkülözhetetlen kiegészítője. A kettő együtt biztosítja a fajon belüli változatosságot, ami a fajt alkalmazkodóképessé, felettes rendszerének működő részévé teszi. Ha pedig a felsőbb rendszer, pl. egy ökoszisztéma szempontjából nézzük, az egyedek halála az anyag és energia körforgásának legfontosabb mozzanata. Mi, élőlények (s főként a fotoszintézisre képtelen állatok), egymásból táplálkozunk. Más lények halála hoz létre, tart fenn és táplál minket.

A szenvedés pedig nem más, mint az alsóbb vagy a felsőbb szintű rendszerek által küldött figyelmeztetés, hogy nem működünk megfelelően. A belülről, a testünkből kiinduló szenvedés valamelyik alrendszerünk, szervünk hibájára figyelmeztet, illetve arra, hogy nem biztosítjuk számára a jó működés feltételeit. A kívülről érkező szenvedés (éhezés, ellenségeskedés vagy egyéb nyomorúság) pedig arra, hogy a felettes rendszerünkben nem jól töltjük be feladatunkat, illetve hogy az általunk betöltött szerepre nincs szükség. Ez éppúgy áll a természet, mint a társadalom rendjére. Gondolhatnánk, hogy ez a figyelmeztetés fölöslegesen durva; szelídebben is meg lehetett volna oldani. De épp a harmónia, a jó működés érdekében fontos, hogy ez ne pusztán valamiféle értesítés legyen, amit vagy tudomásul veszünk, vagy sem, hanem halálos fenyegetés, egyben többé-kevésbé kényszerítő erejű parancs, aminek nehéz ellenállni.

A természetben folyó harc, versengés általában a ragadozó és zsákmánya közti kapcsolatot juttatja az eszünkbe. Természetesen ez is sok szenvedéssel és halállal jár, mégis ez a harcok leginkább együttműködő fajtája, mivel kölcsönösen egymásra utalt lények közt folyik. Egy eszkimó magyarázat szerint a farkas és a rénszarvas testvérek: a rénszarvas táplálja a farkast, s a farkas gondoskodik a rénszarvas egészségéről. (Mivelhogy szinte kizárólag a beteg vagy gyenge szarvasok esnek a farkasok zsákmányául, általában fiatalon, s így nem örökíthetik tovább betegségüket.)

A legkeményebb harc azok közt folyik, akiket hajlamosak lennénk együttműködő társaknak tekinteni, például a fajtársak között. A rendszerek ugyanis egymás közt is versengenek, mégpedig a nagyobb rendszerben betöltött feladat ellátásáért. Feladat alatt persze nem valamilyen utasítást vagy önként vállalt kötelezettséget kell értenünk, hanem életlehetőséget. Ami a rendszer oldaláról nézve feladat, pl. hogy el kell távolítani és a körforgásba visszajuttatni az elpusztult növények, állatok maradványait, az az érdekelt alrendszerek, példánkban a dögevők és a lebontó szervezetek oldaláról nézve életlehetőség, amiért meg kell küzdeni a táplálékkonkurensekkel: más fajokkal és a fajtársakkal is. Ez a harc általában kevésbé véres, kevésbé látványos (megtévesztve azokat, akik szívesen tulajdonítanak az embernek az állatok közt elő nem forduló bűnöket), de nem kevésbé kegyetlen. A madárra vagy emlősre, miután szülei felnevelték és területükről elüldözték, ha gyenge, s nem tud magának kellően táplálékgazdag saját területet kiverekedni, lassú, szenvedésteljes halál vár. A fészekből testvérei által kiszorított gyenge madárfióka sorsa is szörnyűbb, mint egy ragadozó zsákmányáé. Az élőlények pusztulásának leggyakoribb oka a fajtársak vetélkedése az élet lehetőségéért, mivel a szaporodás sosem puszta reprodukciót, hanem mindig „túlszaporodást” jelent – illetve jelentene, ha a rendszer nem gondoskodna a fölös egyedek elpusztításáról. (Erről másutt, környezeti nyomás címen még lesz szó.)

Egy állatcsapat is rendszernek számít, amin belül egy adott szerep betöltéséért versengenek az alrendszerek (az egyedek). Néha a csapat vezetőjének helyéért folyik a verseny, de sokkal gyakrabban, azaz szinte mindig azért, hogy ki szaporodjék. Ez a szerep korántsem jut ki minden állatnak olyan magától értetődően, mint az emberi társadalmak többségében: a szarvascsapatban a hímek közül csak a legerősebb bika tölti be, a madárfajok jó részénél ez a legjobb költőhelyek vagy a revírek megszerzéséhez kötődik, ami nem a luxuslakás megfelelője, hanem a szaporodás sikerének feltétele. Nem elég párosodni, a szaporodásnak legalább ennyire fontos része az utódok felnevelése is, ami megfelelő hely híján nem sikerül.

A természeti harmónia tehát korántsem békés; a halál és a szenvedés fontos részei és eszközei a harmóniának. A küzdelem, versengés éppoly alapvető törvény, mint az együttműködés.

Hogy mi következik ebből az emberre nézve, nem könnyű megmondani, mivel, mint később látni fogjuk, az ember már nem közvetlen alrendszere a természetnek. Csúf hiba lenne mindenfajta kegyetlenséget a természet törvényeként igazolni. De veszélyes a természet eltorzított eszményítése is: akadályozza kultúránk történetének megértését, és használhatatlanná teszi a természettel való kapcsolatunk hibáinak kijavítására szőtt terveinket.

(Vissza: Unia)

___________________________________________________________________________________

Az ember ősidők óta kulturális lény, második természete a kultúra. Azt is mondhatjuk, hogy csak az egyedfejlődés szempontjából, időrendben második, jelentőségét tekintve inkább az első. (A kultúra általánosabb fogalmáról van szó: mindarról, ami nem természeti, hanem társadalmi örökségünk része. Mindarról, amire tanulással, utánzással tettünk szert, nyelvünktől, gesztusainktól kezdve szokásainkon, tárgyainkon, élelemszerzési módjainkon át társadalmi berendezkedésünkig, művészetünkig. Ebben az értelemben a „kultúrálatlan” ember éppannyira kulturális lény, mint a legműveltebb.)

Az ember alighanem a legtanulékonyabb faj a Földön, vagyis magatartását, egyéni lényegét más állatokhoz képest sokkal kevésbé határozzák meg öröklött tulajdonságai, jóval nagyobb szerepet kapnak fejlődésében a tanult elemek. Magatehetetlen, tudatlan lényként születik, nagyon csekély öröklött tudással, épp azért, hogy későbbi tudását tanulással szerezhesse meg, és így szinte bármilyen körülményekhez képes legyen alkalmazkodni, azt a helyhez és korhoz illő tudást sajátítva el, amit elődei és társai kultúrájukban felhalmoztak.

Ebből a tényből nagyon fontos következtetést vonhatunk le szaporodásunkra nézve. Mondhatjuk ugyanis, hogy az ember bizonyos értelemben kulturálisan szaporodik. Vagyis nem egyszerűen az által hozzuk létre az új emberi lényt, hogy megszüljük, sokkal inkább az által, hogy felneveljük, tanítjuk. Ha egy kőkori kultúrában élő, pl. dél-amerikai indián törzsben született gyermeket nagyvárosaink egyikében nevelünk fel, ugyanolyan tőrőlmetszett városlakó lesz, mint a helyi lakosok gyerekei, és fordítva: a nagyvárosban született gyermek tökéletesen otthon érezheti magát az esőerdőben, és tudását, a helyzethez illő képességeit tekintve egyenrangú tagja lehet egy kőkori életmódú törzsnek, ha ott nevelkedik. Sőt mint az ún. vad gyerekek esetei mutatják, pl. a farkasok által felnevelteké, olykor vadállatok közösségében is megállják a helyüket. Maugli története annyiban nem mese, hogy valóban találtak nem egy gyereket, akiket farkasok, más esetben medvék neveltek fel, és életben maradtak a vadonban. A mi fogalmaink szerint azonban emberinek nemigen voltak nevezhetők, testalkatukat leszámítva. Még a két lábon járást sem mindegyikük tanulta meg, miután emberek közé került, s a beszédet végképp nem.

Mi, emberek, a faj alkalmazkodásában már kevéssé szorulunk arra a természeti módszerre, amely a szaporodással minél nagyobb genetikai változatosságot igyekszik teremteni a fajon belül, hogy a külső, élő és élettelen természeti tényezők kiválogathassák a körülményeknek megfelelő egyedeket. Egy ember fennmaradásában sokkal fontosabb szerepet kap mindaz, amit tanult. Természetesen a biológiai örökség sem lényegtelen, például a betegségekkel szembeni ellenállóképesség szempontjából, de egészében mégis jóval csekélyebb a jelentősége, mint állattársainknál.

Ennek a megfontolásnak hallatlanul nagy a jelentősége ma, mikor túlszaporodásunk következményei létünkben fenyegetnek minket, a földi élővilág jelentős részével együtt. Teljes joggal vonhatjuk le a következtetést, hogy már semmi okunk ilyen ütemben szaporodni. Hiszen a szaporodás a faj fenntartására szolgáló „találmány”, márpedig rég nyilvánvaló, hogy a mi sajátos esetünkben a szaporodás fennmaradásunk akadálya lett.

Azt hozzuk fel mentségünkre, hogy ez biológiai kényszer, szükségszerűség, a természet parancsa. De hiszen természetességről a választható lehetőségek egyikében sem beszélhetünk. A nagycsalád, amit ma értünk alatta (három-négy gyereket a családban), éppolyan természetellenes az egy nő által „természetes körülmények közt” szülhető 14-18 gyerekhez képest, mint az egykeszülés. Gyermeknevelési késztetésünknek pedig többféleképp is engedhetünk. Mindig találunk örökbe fogadható gyermeket, másrészt folytonosan nehezedő életünkben egyre nagyobb kincs egy-egy nagynéni, nagybácsi, keresztszülő vagy jó barát, aki segít a gyermek felnevelésében. Annak sincs elvi akadálya, hogy a gyermekeket együtt nevelő közösségekben éljünk, akár ismert törzsi kultúrák mintájára, akár új családszerkezetben, vagy egyszerűen csak baráti családok társulásaiban, s akkor gyermekünk a testvéreket sem fogja nélkülözni. Ez nem jelenti a szaporodásról való lemondást. Minden ember szülhet vagy nemzhet gyereket: ha mindenki beérné eggyel, az népességünket 20-25 évente felezné.

Szükségét érezzük, hogy „továbbadjuk magunkat” – de ha magunkra gondolunk, nem egy géncsomag jelenik meg előttünk, nem ez az, amit elsősorban szeretnénk átadni utódainknak. Sokkal inkább szemléletünkre, ízlésünkre, rokon- és ellenszenveinkre, tudásunkra gondolunk, vagyis kultúránkra, ahogyan bennünk öltött testet egyénien, ahogyan mi képviseljük. S a mai szülők többsége épp attól szenved, hogy ezt egyáltalán nem sikerül átadnia: gyermeke másként gondolkodik, más normák szerint él, más dolgok iránt érdeklődik, másokhoz vonzódik, s így elidegenednek egymástól. Egyáltalán nem vigasztalja, hogy a génjeit viszont sikeresen átadta neki.

Miért szeretnénk gyereket ezen kívül? Például azért az érzésért, amit egy hozzánk simuló csecsemő jelent. Azért, hogy láthassuk fejlődését, első mosolyától a gügyögésen át a járásig és tovább; hogy végig vele legyünk, legyen, akire vigyázhatunk, akiről gondoskodhatunk. S ezt mind megkaphatjuk akkor is, ha az a gyermek nem személyesen a mi génjeinket hordozza.

Szeretnénk, hogy ha felnő is, hozzá tartozzunk, ő pedig hozzánk. Szeressen, s ha majd szükségünk lesz rá, segítsen, gyámolítson minket. Ebben azonban mindig csak a jó nevelőnek, jó társnak van része, nem a szülőnek. A szülőnek csak akkor, ha jó nevelő, jó társ. A gyermek azt fogja szeretni, aki szeretettel felnevelte, nem azt, aki nemzette vagy szülte. S ha szereti a szüleit, nem azért szereti, mert ők nemzették vagy szülték.

Aki embert szeretne nevelni, annak nem egy további emberi élőlényt kell létrehoznia a meglévő hétmilliárdhoz: azt kell átadnia utódjának, ami az embert emberré teszi. A kultúrát. És e tekintetben mellékes, hogy elégedettek vagyunk-e kultúránkkal. Lázadásunk, forradalmi vagy reformtörekvésünk szintén kultúránk része. A kultúra nem egységes; belső ellentmondásai mozgatják fejlődését. Aki nem ezt a kultúrát szeretné továbbadni gyermekének, annak a kultúra átformálására kell törekednie, s ha embert akar teremteni, kultúránkon kell dolgoznia.

/Folytatásnak ajánlott: Melegek vagyunk/

__________________________________________________________________________________

Aki jó dolognak tartja a természet kíméletét, életmódunk fenntarthatóvá alakítását, képzeletben előszeretettel társít hozzá minden más vágyott dolgot. Úgy képzeli talán, hogy eltűnnek a világfaló nagyvállalatok, csökken az elidegenedés, megszűnik a politikai és gazdasági korrupció, igazságosabbá lesz a javak elosztása, és így tovább. De veszélyes minden rosszat az egyik, s minden jót egy másik csomag részének képzelni. Oktalan kiábránduláshoz vezet, s ahhoz, hogy a várt fordulatot észre se vegyük, sőt a „rossz” győzelmét lássuk benne. A több szempontból kártékony energiatakarékos izzók használatának kötelezővé tételében, ami nyilván hatalmas biznisz, és feltehetően áll mögötte korrupció is, általában a kártékony technológiák és termékek álságos zöldre festésében és számos hasonló jelenségben hajlamosak vagyunk az üzlet és a romlott politika diadalát látni a zöld eszmék felett. Holott zöld győzelmek soráról van itt szó.

Az „öko-” és a „szocio-” nem tartoznak össze, legalábbis nem úgy, ahogy képzelni szeretnénk. Ökológiai szempontból fenntartható lehet egy rabszolgatartó, vagy a baksisra épülő társadalom is, beleférhet a népirtás, vagy bármi, amit ma mélyen elítélünk. És fordítva: mai társadalomeszményünk, a jól működő és igazságos demokrácia, épp abban rendszerben jutott legközelebb a megvalósuláshoz, amely letarolta a bolygót. Okkal remélhetjük, hogy ezek nem tartoznak szükségképp össze, de hiba lenne a létrendi fordulat jeleit a társadalmi visszásságok enyhülésében keresni.

Életmódunk (egyelőre inkább csak szemléletünk) “zöldülését” nem arról vehetjük észre, hogy a társadalmi problémák sorra megoldódnak; ez a fordulat nem zár ki semmilyen rosszat, igazságtalanságot, korrupciót, manipulációt. Sokkal inkább abban láthatjuk a jeleit, hogy lassanként más javak igazságtalan elosztását panaszolhatjuk fel, más eszmék lesznek alkalmasak a manipulációra, más megszeghető szabványok és előírások születnek, más termékeket termelnek a nagyvállalatok, más dolgokkal, más ügyekben lehet döntéshozókat korrumpálni. Hatalmas jelentőségű fordulat, hogy ma már az egyezmények, amelyeket a kormányok nem tartanak be, nem (csak) fegyverkezésről, hanem egyre gyakrabban CO²-kibocsátásról szólnak, zöld demagógiával találkozhatunk a politikában, médiában, bio és öko minősítésű árukkal lehet a vásárlókat becsapni, ilyen árukkal gerjesztenek mesterséges szükségleteket, ezekből termelik ki a vállalatok a profitjukat.

Ez világosan mutatja, milyen széles körben eresztett gyökeret a létrendi szemlélet, s hogyan válik napról napra fontosabbá minden kérdés megítélésében, különben nem ezzel lehetne a fogyasztókat és választókat megnyerni. S persze így már a harcok, viták is másként festenek: a vállalatok és politikusok bírálatakor ki lehet mutatni, mennyiben nem felelnek meg saját ígéreteiknek, az ökológiai szempontok sokkal alaposabban kiforrhatnak a vitában. Ha a gyakorlati változások legnagyobb része még nem is, de a szemléleti fordulat lényegében megtörtént. Ez nem jelentene túl sokat, ha kizárólag csak a fogyasztók és választók becsapásában jelentkezne, de azt talán mégsem gondoljuk, hogy a zöld szempontok jegyében most sokkal több visszaélés történik, mint korábban. A lényeg, hogy megváltozott a szemléletünk, s ennek jelentőségéből mit sem von le, hogy éppannyi a hamisság, mint azelőtt.

A létrendi (ökológiai) szemlélet térhódítását leválasztani társadalmi eszményeinkről, vágyainkról különösen azért fontos, mert a rossz dolgok csak fokozódni fognak a fordulat folyamán. Nem közvetlenül a zöldülés, hanem a szegényedés következtében.

A kettő kapcsolata több oldalú. Elsőként azt mondhatjuk, hogy közös okból fakadnak. Ugyanazért szegényedünk (mégpedig többé megállíthatatlanul), amiért zöldülünk: feléltük a bolygónkat, s rákényszerülünk mindkettőre. Másrészt mondhatjuk, vagy okkal remélhetjük, hogy a szegényedés önmagában is közelebb segít minket egy fenntartható életformához, mivel az energiaínség korlátozza pusztítási lehetőségeinket. Harmadrészt pedig minden zöld központi intézkedés, pl. az anyag és energia árának emelése, a gazdaság visszafogásához, szegényedéshez vezet. Az ilyen szabályozás jelentősége nem a szegénység elkerülésében áll, hanem abban, hogy a kényszerű szegénységet egy lépésnyire megelőzze önkéntes szegénységgel, amikor (legalább elvben) még futja lehetőségeinkből a szükséges átalakításokra, hogy a hiány (levegő, víz, élelem, energia) ne hirtelen, katasztrófa-szerűen zúduljon ránk.

A zöld fordulat a gyakorlatban egyáltalán nem az az eszményi változás, amit legtöbbünk képzel: szerényen bár, de végre boldogan, harmóniában élni a természettel. A szegényedés, vele a zöldülés, cseppet sem ártatlan, békés folyamat. Mennyi visszásságot szült eddig a folytonos gazdagodás mohósága! Nos, biztosra vehetjük, hogy még keményebb nyílt harcra és még több aljasságra vagyunk képesek, amikor nem a bőség fokozása a tét, hanem a már elért és megszokott életszínvonalunk fenntartása, akár magas az, akár a létminimum. Többé nem azért küzdünk, hogy gyerekeink jobban élhessenek, mint mi, hanem azért, hogy élhessenek egyáltalán. Keményedni fog minden harc, kontinensek, országok, népek, társadalmi csoportok és egyének közt, s amíg viszonylagos rend uralkodik, addig ez a harc a hatalom szigorodásában, a szabadság csökkenésében, a törvénytisztelet lazulásában és a visszaélések szaporodásában jelentkezik, a társadalmi igazságtalanság további fokozódása mellett. Ezek a rossz dolgok mindenképp várhatóak, mert a szükségszerű szegényedésből következnek. A kérdés az, hogy mennyi – kevésbé szükségszerű – zöld elem kerül melléjük, s hogy viszonylag idejében-e, vagy csak amikor már késő. Ez a mi felelősségünk. De ne csodálkozzunk azon se, hogy ha amit ma helyénvaló változásnak gondolunk, esetleg diktatúrák kényszerítik majd ránk.

Nem a várható katasztrófák rémképeit színezgetem, bármily valószínűek, sőt épp arról a helyzetről beszélek, ami esetleg képes lehet a hirtelen összeomlás megelőzésére. De fontos, hogy a remélt – és máris zajló – fordulatról ne fessünk magunknak idillikus képet, másként kiábrándulunk belőle, jobb lehetőség reménye nélkül. Törekedjünk rá, hogy az új életformában felfedezzük és megteremtsük mindazt a szépet és jót, amire lehetőséget ad, de ne higgyük, hogy az valami egészen más élet, a valamikori jövőben. Nem. Ez az, amiben most élünk. Igyekezzünk szebbé tenni.

__________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

Az erkölcsös cselekvést sokan gondolják érdekmentes, vagy épp érdekeinkkel ellentétes cselekvésnek, holott az erkölcs nyilvánvalóan a javunkat (közösségünk javát) szolgálja hosszú távon, tehát érdekeltek vagyunk benne.

Az erkölcsiség lényegének meghatározásai közül számomra az utilitariánus megközelítés tűnik leginkább használhatónak. Megpróbálkoznék egy újabb megfogalmazásával, amelynek nem feltétlenül a boldogság áll a középpontjában, a „többi ember” helyett a közösség fogalmára épít (amely nem azonos tagjainak összességével, s nem is feltétlenül csak emberekből áll), s amely a társas tér dimenzióját kiegészíti az idő dimenziójával:

Az erkölcsiség a közösségi és hosszú távú érdekeink előtérbe helyezése az egyéni és rövid távú érdekeinkkel szemben.

Ezek közt nem szükségszerű az ellentét. Egyéni érdekeink lehetnek azonosak a közösségével, a rövid távúak a hosszú távúakkal, de az ilyen egybeesés cseppet sem általános. Amikor fedik egymást, az erkölcsös cselekvés szolgálhatja közvetlen érdekeinket is; az erkölcsös az erkölcstelentől csak akkor válik el, amikor ezek nem esnek egybe. Ezért az erkölcs gyakran kíván tőlünk önuralmat, önzetlenséget, s akár önfeláldozást.

A közösség érdeke természetesen saját érdekünk is, feltéve, hogy közösség alatt nem szabadon választható, tetszés szerint elhagyható, lecserélhető társaságokat értünk, hanem bennünket ténylegesen fenntartó életközösséget. Ez ma a világnak ezen a részén nem annyira a Közösség néven magasztalt társulásokat jelenti, sokkal inkább azt a társadalmi-gazdasági, valamint biológiai, ökológiai szervezetet, amelynek részei vagyunk, s amelyből élünk, függetlenül attól, hogy ez mennyire tudatosult bennünk, s hogy lélekben mennyire vagyunk képesek azonosulni vele.

A meghatározásból következően az erkölcsiség, erkölcsösség nem egy bizonyos állapot, inkább út: a közösség kiterjesztésének és a hosszú távú érdekek felismerésének útja. A tettek megítélése nem kétértékű értékrendet kíván, amelyben valami vagy erkölcsös, vagy erkölcstelen, inkább egy elvben végtelen skálát, az erkölcsösség fokozataival. Leegyszerűsítve: minél tágabb közösség érdekeit szolgálja egy tett, minél hosszabb távon, annál erkölcsösebb. Az egyéni érdek szolgálatánál erkölcsösebb, ha a családom érdekeit tartom szem előtt, ennél is erkölcsösebb, ha a nemzetemét, és így tovább: az emberiségét, a bioszféráét. De ez valóban egyszerűsítés, mert ha szempontjainkat akár a társas térben, akár az időben a beláthatatlanig tágítjuk, ítéleteink és tetteink tartalmukat veszítik. Ez a körülmény azzal a tanulsággal szolgál, hogy az erkölcsiség útja ismereteink bővítését is kívánja tőlünk, ami hidat jelenthet a van és a legyen közötti, sokak szerint áthidalhatatlan szakadék felett.

A témáról vagy nagyon hosszan, vagy nagyon röviden tudnék írni; inkább az utóbbit választom, mellőzve a minden meghatározással kapcsolatban szükségképp felvetődő kérdéseket. Bízom benne, hogy ez a gondolat hasznos lehet részletes fejtegetések nélkül is.

__________________________________________________________________________________

Érzelem és értelem

Az utóbbi évtizedekben érzelempártiak lettünk. Vagy inkább értelemellenesek. Hideg rációról, száraz, számító értelemről beszélünk, bajaink jó részét egyenesen a felvilágosodás nyakába varrjuk, s úgy véljük, a szív, a lélek szavára kéne hallgatnunk, ha ki akarunk mászni az ész kavarta pácból, ha szabadulni akarunk a „megromlott kultúra” ártó hatásától. Érzéseinket irányíthatatlannak tekintjük, saját legbelső lényegünknek, tetteink legmagasabb ítélőszékének, a „belső hangot” gyakran isteni útmutatásnak, a világunkból olyannyira hiányzó spiritualitás forrásának, s őszinteségként magasztaljuk, ha érzelmeink szerint beszélünk és cselekszünk.

Nem hiszem, hogy jól tesszük.

Az érzelem nem ellenfele a kultúrának, hanem az alapja. A kultúra fogalmát itt a legtágabb értelemben használom, beleértve az állati kultúrát is, vagyis minden tudást, amire az élőlény nem saját tapasztalata útján tesz szert, nem is öröklött ösztönként, hanem elődei felhalmozott tapasztalatának elsajátításával. És az érzelemgazdagság persze egyáltalán nem az ember kiváltsága, világosan felismerhetjük a bonyolultabb idegrendszerű állatoknál is.

Az élővilág fejlődésében az érzelmek a tanulás első lépcsőjét jelentik. Azt a pontot, ahol már nemcsak minden ízükben kidolgozott, merev ösztönök határozzák meg a lények viselkedését, hanem a sokkal rugalmasabb, a változó helyzethez egy nemzedékváltás alatt alkalmazkodó, a következő generációnak azonnal átadható tudás is. Mert az érzelmek képessége velünk születik ugyan, de a tárgya nem. Velünk születik a szeretet, az undor, a félelem képessége, de pár ösztön-szintű fóbiától eltekintve semmi nem születik velünk abból, hogy mit szeretünk, mitől undorodunk, viszolygunk, mitől félünk. Ezeket tanuljuk, empátiával, ami szintén jóval régebbi fejlemény az ember megjelenésénél. Az állatkölyök látja, mitől félnek vagy undorodnak, mit szeretnek a szülei, nevelői, s ez nyomban és tartósan átragad rá anélkül, hogy saját, esetleg életveszélyes tapasztalatokat kellene szereznie ezekkel kapcsolatban. Így teszi magáévá a saját tapasztalatból szerzett tudáson kívül a szüleiét is. (Hogy az érzelmeim lennék „én”, az egyéniség, a mindenki mástól különböző lény, ebben a hitben több a tévedés, mint az igazság. Az érzelmek lényege, hogy felettébb ragadósak, így alapvetően közösségi jellegűek, közösek.)

Az érzelem tehát sokkal rugalmasabb az ösztönnél, de még így is merev, konzervatív. Az érzelmek nagyon korán és mélyen határozzák meg viszonyunkat a környező világ dolgaihoz. Tartósan, akár egész életünkre szólóan, és nehezen változtathatóan. Az értelem megjelenése egy további lépés a rugalmasság útján. Értelmi belátással olyan tudáshoz juthatunk, ami érzelmi úton hozzáférhetetlen, s a belátással szerzett tudás könnyen tovább alakítható újabb belátással. Értelmünk segítségével képesek vagyunk alkalmazkodni világunk gyorsabb változásaihoz is, saját élettartamunkon belül.

(A gondolati konstrukciókat, nézeteket gyakran találjuk túl merevnek, legalábbis másokban. Mindnyájan ismerünk embereket, akik mereven ragaszkodnak nézeteikhez. Csakhogy ez a ragaszkodás nem az értelem műve, éppen hogy az érzelmeké. Úgy kötődünk otthonos nézeteinkhez, mint a tulajdonunkhoz, szokásainkhoz. Az ismeretlentől vagy a presztízsveszteségtől, esetleg az önbecsülésünk elvesztésétől való félelem dolgozik bennünk. Az értelem semmiképp, hiszen annak csak akkor támad dolga a kialakult nézetekkel, amikor meg akarja változtatni őket.)

Egy nagyjából állandó és jól működő világban az érzelmek konzervativizmusa érték lehet, de létveszélyes egy túl gyorsan változó, vagy eleve rosszul működő, rossz irányba tartó világban. Márpedig a mi világunk igen kevéssé természeti, sokkal inkább emberi, emberalkotta világ, és már jó ideje nagyon rossz irányba tart. Nekünk azonban csak ahhoz kapcsolódhatnak az érzelmeink, a szeretetünk is, ami körülöttünk van. Egy eltorzult, életveszélyes világ része mindaz, amit szeretünk. Így ha érzelmeinket követjük, óhatatlanul konzerváljuk azt, amitől mielőbb szabadulnunk kellene. Az öreg, aki gyerekkorának Alföldjét szerette s visszavágyja, a pusztát vágyja vissza, amit ismert, nem a vadvízországot, amit nem ismert, s nem az erdő borította Alföldet. Aki most születik, csak azt szeretheti meg, ami most veszi körül, az autópályákkal felszabdalt, végeláthatatlan monokultúrákkal borított Alföldet, csak ezt vágyhatja vissza majd. Nem a saját készítésű csutkababát és a bújócskát, hanem a műanyag Legót és az elektronikus játékok magányát. Így lesz szükségképpen egyre rosszabb, amit szeretünk.

Még nagyobb baj az érzelmek ellentmondásossága, ami folytán az sem tesz az Alföld egykori állapotának visszaállításáért semmit, aki ismerte és szerette. Az érzelmek egyenként, külön-külön kapcsolódnak a dolgokhoz, a köztük lévő összefüggésre tekintet nélkül, ezért a gyakorlatban lépten-nyomon összeütköznek. S az egymásnak ellentmondók közül mindig az kerül ki győztesen, amelyik tárgya konkrétabb, kézzelfoghatóbb, életünk gyakorlatát közvetlenebbül érinti, tényleges súlyától függetlenül. Szeretnénk beláthatatlan ideig sugárzó hulladékot termelő és magukban is veszélyes atomerőművek, a folyóinkat tönkretevő vízlépcsők, a hegyeinket elbontó szénbányák nélkül élni. A legnyomósabb okkal. De ugyanakkor szeretjük az elektromos hangszereken előadott zenét, a nagy hangerőt, a hűtőgépet, televíziót, számítógépes játékokat, légkondicionálót, szeretünk mosó- és mosogatógépet használni a kézi mosás, mosogatás helyett, vagyis szeretjük mindazt, ami az atomerőműveket és a többit szükségessé teszi. Szeretjük a tiszta, legalábbis kevésbé mérgező levegőt, de szeretünk utazni is, szeretjük a sebességet, szeretünk nyáron síelni, szeretjük a messziről szállított gyümölcsökkel változatosabbá tett étrendet, szeretjük a tűzijátékot, légiparádét, vagyis mindazt, ami levegőnket szennyezi. Szeretjük a tiszta, csillagos eget, de szeretjük városunk és lakásunk kivilágítását, a fényszennyezés okát is. Joggal félünk a rovarirtó szerektől, de szeretjük az olcsó és ép zöldséget, gyümölcsöt, utáljuk a szúnyogokat. És sosem kérdés, hogy az egymást kizáró dolgok közül melyeket szeretjük jobban, ehhez elég megnéznünk életünk gyakorlatát.

Lelkünket főként érzelmeink alkotják: amit szeretünk, amit gyűlölünk, amitől félünk, amire vágyunk, ami vonz, ami taszít minket. És könyveket tölthetnénk meg mindannak számbavételével, amit szeretünk, holott nem lenne szabad szeretnünk, amire vágyunk, holott pusztító, s amit utálunk, pedig el kellene fogadnunk, vagy épp megszeretnünk. Az a helyzet, hogy nem jó a lelkünk. A „belső hang” nem jó felé vezet minket, nem jó tanácsokat ad nekünk. Nem isteni hang, csupán a nagyon korán belénk ivódott érzések hangja, amelyek közt a legotthonosabban érezzük magunkat.

Veszélyes tévedés az értelmet hibáztatni világunk romlásáért. Az értelemnek ugyan nagyon is sok köze van szerkentyűink, vegyszereink elkészítéséhez, minden cselekedetünkhöz, de valójában sosem tett mást, mint kiszolgálta vágyainkat, érzelmeinket.

Meg kell tanulnunk szembeszállnunk érzelmeinkkel, más tárgyakat keresni számukra, és ebben épp az értelemre számíthatunk. Érzelemmentes lenne ettől az életünk? Dehogy. Az érzelmek értelmi felügyelete, irányítása a legkevésbé sem jelenti az érzelmek megszüntetését. Azért sem, mert az lehetetlen. Az értelem szülte gondolatokhoz is nyomban érzelmek kötődnek, s korábbi érzelmeink gyakran elődeink értelmének tudatos értékválasztásaira épülnek.

Lehetetlen az érzelmek irányítása? Dehogy. Könnyebb a szívhez szólni az értelmen keresztül, mint gondolnánk. S mindenképpen könnyebb, mint érdemben szólni az értelemhez a szíven keresztül. Bár a vallásokat ma épp az értelemmel szokás szembeállítani, valójában a vallások mutatták fel eddig a legjobb eredményt érzelmeink tudatos irányításában, bizonyítva, hogy ez igenis lehetséges.

Féltenünk kell az erkölcsiséget az értelemtől? Dehogy. Ellenkezőleg: addig nem is igen beszélhetünk erkölcsiségről, amíg cselekedeteinket csakis az érzelmeink irányítják, nem pedig a helyes belátása. Kant nem hiába nevezte az erkölcsöt gyakorlati észnek.

Értelem és érzelem ennél a képnél természetesen jóval bonyolultabb, szervesebb kapcsolatban állnak egymással és ösztönvilágunkkal, de a téma szempontjából elegendőnek és helyénvalónak látom ezt az egyszerűsítést. A lényeg: nem azt kell helyesnek tartanunk, amit szeretünk, hanem azt kell szeretnünk, amit helyesnek tartunk. És mindenképp azt kell tennünk, amit helyesnek tartunk, függetlenül attól, hogy sikerült-e megszeretnünk. Ha ez sem mindig sikerül, legalább meg kell őriznünk annak világos tudatát, hogy nem az a helyes, amit épp teszünk. Kevés dologgal okozhatunk nagyobb kárt értelmünknek és erkölcsi érzékünknek, mint ha ragaszkodunk hozzá, hogy magunk és mások előtt helyesnek tüntessük fel, amire körülményeink vagy érzéseink kényszerítenek minket.

___________________________________________________________________________________

_____________

Az alkotást nagyra becsüljük. Aki alkotó munkát végez, büszke magára, s mi felnézünk rá. De valóban megérdemli-e tiszteletünket?

Az alkotás köznapi fogalma tévképzeten alapul. Azt sugallja, hogy a semmi helyébe teremtünk valamit. Csakhogy ez a semmi: nincsen, s bűnös illúzió, hogy a valamit semminek nézzük. Ha házat építünk az „üres” telekre, számtalan semminek nézett élőlényt pusztítunk el, élőhelyükkel együtt, meg egy darabot városunk tüdejéből. Amikor felszántjuk és bevetjük a „puszta” földet, hogy „termővé tegyük”, egész világokat tüntetünk el, amelyeknek életünkben játszott fontos szerepéről még alig tudunk valamit.

Amíg bőven volt minden, amit semminek nézhettünk, talán megengedhettük magunknak ezt az illúziót. Azóta keserves tapasztalatok tanítottak rá minket, hogy ezek a semminek nézett dolgok valamik, s igen gyakran értékesebbek számunkra annál, amit alkottunk belőlük. A festékkel bekent vászon önmagában még nem értékesebb a lennél vagy gyapotnál, amiből készült, s a földnél, amit megműveltek, hogy lent vagy gyapotot termesszenek rajta.

Persze ez a „nem alkotó” típusú munkára is vonatkozik. Minden munka csak akkor tiszteletre méltó, ha nagyobb értéket teremt, mint amit elpusztít, s a változatos értékek rendjében azt kell feljebb állónak tekintenünk, amelyik jobban szolgálja világunk, létfeltételeink fennmaradását.

Az alkotás kultusza, összefogva az egyéni-ség és az újdonság kultuszával, gyakran nemcsak a természetet, hanem kultúránkat is rombolja. Egyre kevésbé az számít értéknek, ha valami jó, mindinkább az, ha más, ha egyéni. Az, hogy elmondhassuk: „ezt én alkottam”. Sok hagyományos használati tárgyunk formája évszázadok alatt forrt ki olyanná, amin a változtatás többé már nem javíthat, csak ronthat. Ha a formatervező alkotni szeretne (márpedig szeretne, hiszen létét is csak ezzel igazolhatja), nem tehet mást, mint hogy elrontsa a jót, s a fontos értékeket lényegtelen, de látványos külsőségekre cserélje. Az önálló művészetek terén sem sokkal jobb a helyzet: a művész egyre kevésbé azzal törődik, mit is akar létrehozni valójában, nem a szépet, jót keresi, hanem hogy miként készíthetne olyasmit, ami nem hasonlít mások munkájára, hogy egyéni voltát, eredetiségét bizonyíthassa.

Önmegvalósítás – ezt is gyakran emlegetjük az alkotás kapcsán. Valóban szép cél a bennünk rejlő lehetőségek kiteljesítése, de biztos-e, hogy az embernek olyan irányban kell képességeit kifejlesztenie, ami felé a kedve vonzza? És miért is olyan nagy dolog ez? Miért legyen értékesebb számunkra, ha valaki önmagát valósítja meg közös javaink felhasználásával, mint ha – tegyük fel – a természet rendjébe illeszkedő életformát segítene megvalósítani? Tartok tőle, hogy túl sokat alkotunk, kritikátlanul, s a köz számára érdektelen egyéniségünk hangsúlyozásával segítünk felélni Földünket, az alkotásból kiszorult emberek tömegének dicshimnuszától kísérve.

Félreértés ne essék: nem a kreativitást tartom veszélyesnek, hanem a kultuszát. Az elszabadult, öncéllá, főcéllá lett, bármi áron való alkotást, ami nincs többé más, magasabb értékeknek alávetve. Mert hiszen a kreativitásra szükségünk van az értelmes és fontos célok eléréséhez is. Többek között alkotókészség kell ahhoz is, hogy kitaláljuk, hogyan használhatunk egy eszközt minél többféleképpen, hogyan építhetnénk tovább kultúránkat a legkevesebb kárt okozva, és hogyan hozhatnánk helyre, amit már elrontottunk.

/Folytatásnak ajánlott: Magas ingerküszöb/
___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

A járművekkel kapcsolatban már jó ideje ismerjük és használjuk a társadalmi sebesség fogalmát. Azok kedvéért, akik nem ismerik, leírom, miről van szó, mert nagyon is fontos tudni róla, és mert ennek mintájára javaslom az általános (társadalmi) hatékonyság fogalmának bevezetését. (A „társadalmi hatékonyság” fogalmát már használják, távolról ugyan rokon, de korántsem az alábbiakkal azonos értelemben, sőt nem is egységes meghatározás szerint. Ezért célszerűbbnek látszik az „általános” jelzővel alkotni meg a fogalmat, lemondva arról a segítségről, amit a „társadalmi sebesség” ismertsége adna a megértésben.)

A sebesség fogalmát mindenki ismeri: a megtett út és a ráfordított idő hányadosa. Megmutatja, hogy ha – teszem azt – autóba ülünk, milyen szélsebesen jutunk el A pontból B pontba. Ez a számítás vonzóan egyszerű, és még vonzóbb az impozáns végeredmény. Csak hát finoman szólva is csalóka. Ráfordított időként csakis azzal az idővel számolunk, amit az autóban töltünk az indulástól az érkezésig. Holott az autó nem így illeszkedik az életünkbe, nem ennyi időt fordítunk rá. Az autó társadalmi sebességének nagyságrenddel szerényebb eredményét úgy kapjuk meg, ha a ráfordított időbe beleszámítunk minden időt, amit a kocsi megszerzése, fenntartása, nem kívánt hatásainak ellensúlyozása elvett tőlünk. Az időt, amit a megfelelő autó kiválasztásával, az árának és a garázs árának megkeresésével, a bejáró megépítésével, a benzinköltség és a különféle biztosítások, szervizelés stb. költségének előteremtésével, a jogosítvány és más okmányok megszerzésével, balesettel, rongálással kapcsolatos ügyek intézésével töltöttünk. Az időt, amit a kisebb hibák sajátkezű megjavítására, kocsimosásra, s az ehhez elhasznált víz árának megkeresésére, használt autónk hirdetésére, vevőkeresésre kellett szánnunk. A jövedelmünk ama részének megszerzésére fordított időt, amit adóként kellett befizetnünk az autópályák és parkolók megépítéséhez, a roncsautók szállításához, tárolásához, és a gépkocsiforgalom következtében szaporodó légúti megbetegedések, balesetek és más egészségügyi gondok kezeléséhez. Ha karamboloztunk, a kórházban vagy egyéb kezelésekkel töltött időt is be kell számítanunk, bárki hibája volt a baleset. Ha mindezt összeadjuk, hozzáadva persze az utazással töltött időt is, és elosztjuk az autónkkal általunk összesen megtett kilométerek számával, akkor kapjuk meg a társadalmi sebességet.

Ez az eredmény korántsem olyan egyértelmű és világos, mint az A-ból B-be jutás sebessége, hiszen nemcsak attól függően változik, mit számoltunk bele, mit nem, hanem az anyagi helyzetünktől is. A szerény jövedelmű embernek akár tíz-hússzor annyi idejébe kerülhet az autó megszerzése és fenntartása, mint egy gazdagnak, s ennyivel kisebb lesz a társadalmi sebessége. A szám bizonytalanságáért kárpótlásul viszont ez az érték az autó tényleges sebességét mutatja, azt, hogy valójában mennyi időnket veszi el az autózás. És bármelyik társadalmi rétegről legyen is szó, annyit biztosan állíthatunk, hogy az autó társadalmi sebessége nem éri el a kerékpárét, néha még a gyaloglásét sem.

Nos, ideje lenne, hogy a társadalmi sebesség számítási elvét kiterjesszük tárgyhasználatunk, életünk más területeire is. Hiszen folyamatosan tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb az időnk. Ennek ellensúlyozására újabb és újabb „időmegtakarító” eszközöket szerzünk be. Porszívót, hogy gyorsabban végezzünk a takarítással, hűtőgépet, mélyhűtőt, hogy ritkábban kelljen bevásárolnunk, mikrosütőt, turmixgépet és tucatnyi konyhai eszközt a sütés-főzés, mosogatás gyorsítására, de mindhiába: az időnk egyre kevesebb, és mi egyre hajszoltabbak vagyunk. Hasonló folyamat zajlik a termelésben is. Egyre több és költségesebb berendezéssel végezzük ugyanazt a munkát, mint azelőtt, minden új beruházás után ujjongva látjuk, mennyivel gyorsabban, hatékonyabban halad a termelés, hosszabb távon mégis egyre nehezebb minden. A szükségesnek tartott beruházások költsége már olyan magas, hogy a cégek rég nem a valós tőkéjükből, hanem a bizonytalan jövőtől remélt nyereségből (vagyis hitelekből) élnek, s a legsikeresebb esetben is a jövőbeni bevételüket használják el ahhoz, hogy a jövőbeni bevételhez hozzájuthassanak. Vagyis a hatékonyság már nem jelent semmi többet, mint bizonytalan lehetőséget az állítólagos hatékonyság eszközeinek megszerzésére.

Akár a háztartást, akár a termelést nézzük, a közvetlen hatékonyság éppoly egyszerű (életveszélyesen leegyszerűsített) számítás, mint a közvetlen sebesség számítása. A számok világosak, az elvégzendő művelet egyértelmű, s a végeredmény csábító. A hiba is ugyanaz: a helyzetben szerepet játszó tényezőknek csak egy töredékét vesszük figyelembe, s nyilvánvaló, hogy csakis téves eredményt kaphatunk. A berendezések és technológiák általános (vagyis tényleges) hatékonyságának kiszámításakor figyelembe kell vennünk az eszközök árának megkeresésére, szállítására, fenntartásuk rezsiköltségére fordított időt, az eltávolításuk, a keletkezett szemét kezelésének, az okozott természeti károk (sosem teljes) ellensúlyozásának munkaidőre átszámított költségeit, csakúgy, mint a használatuk során fogyatkozó energiahordozók árának folyamatos emelkedéséből fakadó problémákat.

Kétségkívül meglehetősen bonyolult, nehezen átlátható összefüggések ezek. A társadalmi sebességhez hasonlóan az általános hatékonyság számításán is sokat lehet vitatkozni, meglehetősen eltérő eredményekre jutva a szerint, hogy milyen tényezőket számítunk be és milyen értékben. Az azonban bizonyos, hogy a legelnézőbb számítással is a jelenleg számolt hatékonyság töredékét kapjuk eredményként, és számos eddigi – sőt, akár már feledésbe merült – eszközünkről, technikánkról derül ki, hogy egészében nézve hatékonyabbak az újonnan fejlesztetteknél. A közgazdászok és háziasszonyok, gazdák számára nyilván sokkal vonzóbb, ha kevés és világos, egyértelmű mennyiséggel számolhatnak, de mit érünk vele, ha ennek folytán teljesen torz képet kapunk, ami tovább hajt egy téves úton, s egyre nehezebb élethelyzetbe sodor minket?

Nem hiszem, hogy gondjainkat, hajszoltságunkat kiküszöbölhetnénk pusztán az általános hatékonyság számítására való áttéréssel. Valójában problémáink legfőbb oka, hogy mai létszámunkhoz és életformánkhoz képest kifogyott alólunk a Föld. Túlléptük a természet eltartóképességét, és egyre több munkánkba kerül ennyi ember számára kizsarolni belőle javainak maradékát. Ennek ellenére rendkívül sokat számítana, sokkal józanabb s a helyzetünkhöz illőbb gazdálkodásra indítana minket, ha eszközeink, eljárásaink hatékonyságát nem a közvetlen hatékonyság, hanem az általános hatékonyság szempontjával mérnénk.

__________________________________________________________________________________

– Helóka! Itt vagyok az első kocsiban, látlak is innét. Nem látsz? Fehér póló van rajtam. Majd mindjárt. Dzsaszt ö minit. Jajaja. Hát te? Váóó!!! Sirály!!! Hú, az meg, képzeld, olyan szőrös volt, tök gáz. Á, dehogyis. Nem, és szeplős. És ehhez még egy kibaszottnagy pattanás az orrán, oldalt. Luci mondta, olyan, mint a majom segge, hihihi…

– Elküldtem a francba. Mondtam neki, ennyi pénzzel a szeméttelepre menjen, ott guberálhat magának valamit, aztán próbálja meg otthon összeszerelni. Nem tudom, minek néz engem. Csak adóba is többet fizetek utána. Nem érek rá ilyen hülyékkel foglalkozni, nálam ketyeg az óra. Az ilyen egyszerűen nem tudja, hogy az idő pénz. Amíg a szarságaival feltart, három üzletet is nyélbe ütök. Nem vagyok én pszichológus, akit azért fizetnek, hogy az anyja kínját is elmesélje. Sötét, mint az éjszaka. Hát igen, Magyarországon vagyunk. Meg hogy garancia. Mekkora baromarc!

– Csücsüke-putyuka, jól vagy, édesem? Megírtad már a házit? Ne hagyd az utolsó pillanatra! De tényleg jól vagy? Nem fáj a fejecskéd? Iztibizti? Így görbülj meg? Nehogy nekem azt a hülye játékot nyúzd, megértetted?! Megmérted a lázad? Biztosan nincs? Na jól van! A hűtőben van párizsi! Vagy már megetted? Az ajtót bezártad? Na jól van! Vigyázz magadra, édeském, anyucicád nagyon szeret téged, ugye tudod? Na jól van, pusz-pusz-pusz! Megyek, mindjárt otthon vagyok!

Ismeretlenek ilyesféle mobil-beszélgetéseinek milliói száguldanak percenként keresztül-kasul testünkön, agyunkon, minden kemény és lágy porcikánkon, mirigyeinken, növekvő magzatainkon, elektromágneses hullámok formájában. Amíg dolgozunk, gondolkodunk, beszélgetünk, sétálunk, szórakozunk, szeretkezünk, meditálunk, imádkozunk, szülünk, alkotunk, alszunk, álmodunk. Ilyesféle beszélgetések ezreit lőjük keresztül mi magunk is másokon, ismerős és ismeretlen emberek felfoghatatlan sokaságán. Együtt a hasonló tartalmú (vagy akár nagyon is fontos) levelek tömegével, a spam-özönnel, a hír-, a „közösségi” és pornóoldalak tartalmával, képekkel, filmekkel, változatos animációkkal és hirdetésekkel, ha vezeték nélkül internetezünk.

Persze nemcsak az emberekről van szó, hanem minden más élőlényről, növényekről, állatokról, gombákról, egysejtűekről. Régóta publikálják a komoly, de senki által nem olvasott tanulmányokat a mobilhasználatnak az élő sejtekre való hatásáról, az erdőpusztulással, méhpusztulással való kapcsolatáról, de hiába, az embert csak saját maga érdekli. Sőt még saját maga sem különösebben, ha ennyire „praktikus” eszközről kéne lemondania. A mobilra korábban már egyértelműen rábizonyított egészségkárosító hatások nem izgatták fel a kedélyeket, legalábbis nálunk nem. „A fejlett Nyugat” is beérte annyival, hogy az átjátszóállomásokat feltüntették a térképeken, s azok környékén többé-kevésbé eladhatatlanná váltak a telkek és lakások, de magát a mobilt nem tette le senki.

Majd talán most, mikor igazán komoly testületek, szakemberek szájából hangzik el a rettegett szó: RÁK. Most, hogy a WHO (az Egészségügyi Világszervezet) kinyilvánította: a mobil potenciálisan rákkeltő hatású. „Az egyik legnagyobb nemzetközi tanulmány eredményeit 2010-ben hozták nyilvánosságra, eszerint azoknál, akik 10 éven át vagy annál hosszabb ideig használtak mobiltelefont, megduplázódott az agyi glioma (a rák egyik típusának) kockázata.” [Medicalonline] Remélem, a rohamosan szaporodó és mindig egy irányba mutató kutatási eredményekkel együtt ennek már lesz mozgósító hatása, hiszen nem másoknak, hanem maguknak a mobilhasználóknak az egészségéről, életéről van szó.

Tudom, könnyű valami ellen beszélni, de sokkal nehezebb megszabadulni tőle, főként, ha már rászerveztük az életünket, és ha ráadásul enyhébb vagy erősebb külső nyomás, elvárás is kényszerít a használatára. Tehát próbálok valami megfoghatót is mondani, ami ugyan nem oldja meg a gondot egy csapásra, és nevetségesen jelentéktelennek hat, de első lépésnek megteszi.

A szegényedés mellett is sokunknak futja vezetékes telefonra, internetre. Először is azt oldd meg, hogy legyen vezetékes telefonod! Talán épp most gondolkodsz rajta, hogy leszereltesd-e, hiszen úgyis elég a mobil – ne szereltesd le! Ha nincs vezetékesed, nem tudod a mobilt letenni. De ha már van, egyre könnyebb lesz az egyes beszélgetésekhez a vezetékest választani, egyre gyakrabban. Mellesleg (vagy nem is mellesleg) megérzed annak a helyzetnek már-már elfeledett szabadságát, hogy nem vagy mindig és bárkinek elérhető. S ha már eljutottál odáig, hogy mobilod még van ugyan, de csak otthonról vagy a munkahelyedtől távol és csak végszükségben használod, az nem kevesebbet jelent, mint hogy töredékére csökkentetted a korábbi elektroszmog-kibocsátásod.

Nincs ebben semmi látványos, jó lenne valami frappánsabbat olvasni helyette. Szürke, érdektelen kis tanács ez, mintha nem is mondtam volna vele semmit. De működik, hasznos, és fontos. Megéri, hogy egy csattanót feláldozzon a kedvéért az ember.

___________________________________________________________________________________

Fullad a hőség Nedves pötty tűnik fel a porban
szélén sok kis gombóc sokfele futna, hiába
megtorpannak mind, sűrű sárrá nehezülve
még egy pötty, meg még sok, míg csak össze nem érnek
porzik a víz, vizet inna a por, nász fröcsköl a sárban

Nyárfamagonc levelén gyöngyönként áll az esőcsepp
egymást érzi s eggyé nyúlik két közelebbi
rálel az útra a főér árkán, kis patak indul
lassan végigküzdi magát a levélke hegyéig
felduzzad, nyele nő, meginog, s a mélybe lecsöppen

Csöppnyi bogár, húzódj a levél ernyője alá most
hajtsd le hasadra a csápod, vond ki magad az időből
várd meg szép csöndben, hogy az ég ma lemossa a földet

2011

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Szülőházam kertjének végében volt található az akkori kertek elmaradhatatlan kelléke, a szemétdomb. Talán vagy két méter átmérőjű, változó magasságú, de fél méternél nemigen magasabb. Mindjárt a budi, a sufni és a tyúkól mellett. Ez így elég falusiasan hangzik, pedig a kert Budapesten volt, ha nem is a Belvárosban. És a leírás nagyjából ráillik minden akkori lakóhelyre a környéken. Az olvasó ebből nyilván rájött, hogy vízvezetékről, csatornázásról arrafelé szó sem lehetett, és nem volt szemétszállítás sem.

Nos, e kertvégi szemétdomb dicséretét szeretném zengeni. Gyorsan végzek vele. Mindössze ennyi: amíg ott éltem, tizenhárom éven át, ez a szemétdomb egyáltalán nem nőtt. Dicséret bezárva.

Belátom, magasztalásnak elég kurta. Első olvasásra talán érthetetlen is a mostani világban, mikor annak bevallása, hogy valami nem növekszik, a legkevésbé sem hat dicséretnek. Ebbe tehát jobban bele kell gondolni. Mit jelent ez? Nem kevesebbet, mint hogy egy négyfős családnak (négyen laktunk a házban) a szemete tizenhárom éven át egyáltalán nem szaporodott. Bizonyos értelemben nem is volt szemete. Mai szemmel eléggé elképesztő, nem? Most, ha nem vihetnénk ki többé a szemetet lakásunkból, kertünkből, mennyi ideig maradna benne hely nekünk? Aki szeret számolni, hamar kiszámolhatja; aki nem szeret, még annál is gyorsabban felbecsülheti.

Hogyan volt ez lehetséges ötven éve? Kukák, szemeteskosarak szegélyezték az utcákat, és abba hordtuk a szemetet? Szó sincs róla, efféléről nem is hallottunk. És az utcáink, bár nem borította őket aszfalt, tiszták voltak. Senkinek nem jutott volna eszébe bármit elhajítani az utcán. Ami nálunk volt, hazavittük, s amit hazavittünk, ott is maradt. A titok nyitja, hogy miben és mit vittünk haza, s utána mit kezdtünk vele. Vég nélkül részletezhetném, hiszen egy teljes, letűnt életformát kéne leírnom hozzá; jobb lesz beérnem néhány példával.

Bevásárolni kosárral jártunk. A vesszőkosarak tíz-húsz évig kitartottak, még tovább is. Rövid életű, vagy éppen eldobható szatyrokkal nem volt semmi dolgunk. Ha a kosarak foszladozni kezdtek, spárgával vagy egyébbel megjavítottuk; ha már nem segített, tárolásra használtuk, s mikor arra sem volt jó, eltüzeltük.

Nézzük először az ennivalót, amit a kosárban hazahoztunk. Egyáltalán nem volt becsomagolva a zöldség, gyümölcs, kenyér. A húsneműt a hentes zsírpapírba tette; begyújtani kiváló. (A zsírpapír, nem a hús.) A csontokat félretettük a szomszéd kutyájának. Ha olykor esetleg kekszet vagy más süteményt vettünk, a boltos kimérte dekára, papírzacskóba. A zacskót utána sok mindenre tudtuk használni, s ha kilyukadt, írtunk rá, vagy eltüzeltük. A tejet kannából mérték a saját üvegünkbe, a bor és sör üvegét pedig kivétel nélkül visszaváltották. Konzervet gyakorlatilag sosem ettünk, de ha olykor mégis került a házhoz, a kimosott dobozát kincsként gyűjtöttük az apró tárolnivaló számára. Nemigen volt az ennivalónak olyan része, amit nem tartottunk ehetőnek, s ami mégis, és a tyúkoknak sem kellett – hagyma- és krumplihéj, meggymag, miegymás –, az a szemétdomb egyik oldalára került, ahonnét idővel beástuk a zöldségágyások alá.

Ami a ruhaneműt illeti, először is tartós volt, és mennyisége a szükségesre korlátozódott. Sem mi nem vártuk el magunktól, hogy naponta vagy évente más-más, a divatnak megfelelő ruhát hordjunk, sem mások nem várták tőlünk, s egy cseppet sem éreztük emiatt szegénynek magunkat. Egy váltásnyi mindenből. Ami kopni, foszladozni kezdett, stoppoltuk, foltoztuk; ennek, és általában bárminemű javításnak, barkácsolásnak, nagy mesterei voltunk. Ezerféle dologhoz értettünk, s könnyen lehet, hogy az ezer nem is csak szóvirág. Ami végképp javíthatatlan lett, jó volt mosogató- vagy felmosórongynak, vagy eltettük foltnak, esetleg odaadtuk valakinek, aki tudott rongyszőnyeget szőni. A rongyról természetesen levágtunk minden gombot, patentot, cipzárt, s külön-külön dobozokban tartottuk őket. Kincskeresés volt ezekben turkálni, mikor épp szükség támadt valamire. A használhatatlanná lett kötött pulóvereket, sálakat lebontottuk, s újat kötöttünk a fonalból.

Úgy látom, még a kiragadott példák sora is túl hosszú lenne, nem folytatom. Annyit még, hogy a gazdátlan csavarok, sőt az elgörbült szögek sem kerültek szemétre: külön-külön konzervdobozokban gyűjtöttük őket, és amikor ráértünk, nagyszerű szórakozás volt a görbe szögek kikalapálása. Volt ez is olyan jó ügyességi játék, mint a marokkó (aminél kevés jobb játékot ismerek). S hogy ráértünk-e? Igen. Ezt ma már nehéz elképzelni. Azt hihetnénk, a szakadatlan toldozás-foldozás, főzés, mosás, vízhordás elvette minden időnket. Én magam is arra gyanakodnék, hogy csak az idő és a nosztalgia szépíti előttem a helyzetet, ha nem látnám azt a rengeteg kézimunkát, ami a család legkeményebben befogott tagjai, nagyanyám és anyám után maradt. Horgolt terítők (amiket gyűlöltem), hímzett falvédők, és még sok egyéb. Csupa szükségtelen holmi, amit saját kedvükre készítettek, s bár többségük nem vallott jó ízlésre, semmiben nem maradtak el azoktól a hasonlóan szükségtelen holmiktól, amiket most pénzért veszünk, és amik nem kívánnak tőlünk több ügyességet, mint amennyi a pénztárca kinyitásához kell.

Ma már hiába létesítene szemétdombot, akinek kertje van. Ha nem jelentenék fel és büntetnék meg, akkor sem húzná vele sokáig; egy év múltán a ház kéménye sem látszana ki alóla. Hiszen a szemét: életforma, mai életformánk. A szemét nem akkor születik, amikor kidobunk valamit, hanem új korában, amikor frissen, csillogva elkészül. Amikor kitaláljuk, hogy milyen anyagból és energiából, milyen technológiával készüljön, hogy ez a szépség, jóság elég olcsó legyen az egyre szegényedő vásárlók nagy tömege számára is, ne csak a kiváltságosak jussanak hozzá. Amikor megtervezzük, szétszerelhetetlenre és javíthatatlanra, rövid életűre, telve reménnyel, hogy jövőre még szebbet, még jobbat tervezünk és gyártunk majd, amin aztán elámul az egész világ. Amikor becsomagoljuk úgy, hogy jól bírja a hosszú szállítást, sokáig elálljon az üzletek polcain. Amikor szellemes reklámokkal hirdetjük, amelyek talán még több örömet és esztétikai élvezetet okoznak az embereknek, mint az, amit hirdetnek. Amikor megszervezzük a szemétszállítást a tisztaság, egészség és szépség nevében, eltüntetve volt gazdáik szeme elől mindazt, amit elhasználtak, s biztosítva számukra azt a boldog hitet, hogy ha nem látják, nincs többé. A szemét ihletett eltervezéséből, készítéséből, csomagolásából, szállításából, használatából, fogyasztásából élünk mindannyian, az emberek világméretű testvériségévé szerveződve. Ha vitatkozunk, nem máson, mint hogy melyikünk terve valósuljon meg, és hogyan lenne legigazságosabb a szemetet elosztani.

Kinek-kinek megvan a maga szép álma, eszménye. Van, aki szeretné beutazni a Földet. Van, aki egy új, nagyon menő kocsit szeretne. Van, aki a megvilágosodásra vágyik. Van, aki minden ember jólétére, boldogságára, szeretetére. Van, aki az elnyomottak felszabadítására, s van, aki arra, hogy művészet hassa át egész életünket. Az én nagy álmom a saját szemétdomb. Egy olyan szemétdomb, ami tizenhárom év alatt semmit nem nő.

__________________________________________________________________________________

click copy-paste lám olvad a hó feketéllik a föld, jó
tél volt érzem nedves boldogsága szagát ez
így műxik ne parázz hisz nem kell félteni, save as
mindene minden mással összecsatolva, a kábel
paksról küldi a csít neked is csak nyisd fel a csakrát
nyomd be a gépet. 4 új komment jött a világhoz

sívák vérprofi tánca vagy óegyiptomi sámán
nézd meg, a http://minden(pont)com a download
oldala szép lett jézus jár a taón szeret engem
(azt hiszem, én is) a jpeg felbontása elég nagy?
még a szanátana-dharma3.5 a listás
valszeg jó a csuang-ce pluginnal (csak demo, crack nincs)

alien vs buddha az ősi atomfizikával
álom az élet csukd be szemed csak a homlokon át nézz
exgörög istenek lába dobban a hexameterre
troll táncolja sziúk naptáncát rák a jegyében
fuck-ctrl-shift kezdetben val a word ami minket
szellemi létre hozott most két fillér a teremtés

kékes a varjak tolla siklik róla a napfény
vektorosok pár hét még és nekivágnak az útnak
néha szitál photoshopban a porhó szúrja puhán az
arcom én vagyok én és minden más is, alaplap
tápegység meg árvacsalán, telelő bodobácsok
alkot engem a lét és alkotok én – ez a fraktál

érezd kóstold hogy duzzadnak a hársfarügyek túl
szép a világ. február hiszen ez csak a második hónap
gyötrődöm tán nem lehetetlen még az abortusz
fájok rettegek őszt se valódi tavaszt sose szültem
ó természetanyánk takarítsd fel hadd ne segítsek
vagy pedig játsszuk el azt hogy jó lett semmi baj ezzel

alkotok tágul a lék meg a lélek süllyed a föld a
klasszikusok menekülnek elöl fantáziacsónak
csobban a semmi vizébe siess utolér a tavasz fent
csend magasában hattyúlassan úsznak a felhők
itt lent mélyre beszívja a szél az új levegőt. úgy
kéne szeretni ezt a világot! és melyiket még?

2009

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

Eső

Úgy hallottam mindig, bennünk van a lélek.
Az enyém kívül lehet.
Amit találtam:

Szagok. Egy-egy mozdulat, akácfatüske.
Ezt tette iksz, azt meg ipszilon.
A felhők alakja. Meleg, poros homok. Tyúkhúr nő rajta.
Egy pofon.
Anyám zihál egy ágyon, félig kopasz.
Egy orrszarvúbogár.
Erdő. Milyen zöld fény süt át a lombokon.
Mennydörgés.
Eltakar mindent az eső, ferdén, és közben füstöl.
Könyvek. A papír többféle szaga.
Juharlevelek mögül a barátka hangja.
Csak így lehet leírni: fényes.
Valami elsuhan.
Mocorgás gallyak közt, sötétben.
Haj, sok haj. Árnyékos. Mélyről csillogó.
Egy nyelv a számban. Nem az enyém.
Déli szél érdes hullámai a Dunán.
Jégmadár!
Valaki sír nagyon.
Nádtörek.
Csönd.
Nagybátyám borszaga.
Egy darázs belém harap. Nem csíp: harap.
Ebihal felhőt kavar az iszapban, azután elül.
A víz zöldesbarna mélye, imbolygó, algás csigákkal.
Az ég zöldessárga színe egyszer.
Fények, sötétségek, érintések.
Egy test puha, nedves melege.
Egyetlen szem, közelről csak egy.
Helyek.
Mennyire fényes csillag keleten. Hatalmas ég.
Reggelente hangyák, kicsik, feketék. Mennek, mennek.
Gyerekek gyönge húsa. Különös beszéde. Kacagása.
Pipi, a veréb, lábbal fölfelé.
Hajlongó nagyanyám, mindig földes kézzel.
Dombtetőn fúj a szél.
Monitor fénye hajnalban. Az ablak kékesen dereng.

Ezt találtam.
Muszáj azt gondolnom, hogy a lelkem.
Kint van minden. Bent a kint van. Kint vagyok.

2011

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

tavaszi_enek.doc

Eső

(Az Unia c. webkönyv részlete; annak összefüggéseiben könnyebben értelmezhető)

Az utóbbi évszázadok eszmetörténetéből talán a szabadság eszméjét emelhetnénk ki legfontosabbként. Milyen szép eszme, és hányan haltak hősi halált érte! Harcosairól utcákat nevezünk el minden településen, imáinkba foglaljuk nevüket. Sokan nem is ismernek szebb szót a szabadságnál.

Természetesen, mint az Eszme és gyakorlat fejezetben szó esett róla, nem látjuk hozzá tartozónak azokat a velejáróit, amelyektől annyit szenvedünk: a magányt, és életünk értelmetlenségét. Úgy tűnik, kétféle esetben hirdethetjük meg egy bizonyos dolog szabadságának programját. Az egyik, mikor az a dolog a rendszer szempontjából kezd lényegtelenné, következmények nélkülivé válni (pl. vallás-, gondolat- és szólásszabadság). A másik eset, mikor az adott szabadság szükséges lett a rendszer működéséhez (rabszolga- és jobbágyfelszabadítás, társadalmi mobilitás), és a szabadsággal valójában nem az egyének élnek, hanem az őket mozgató rendszer.

A szabad vallásgyakorlás azt jelenti, hogy szabad olyan vallásokat úgy gyakorolni, amelyeknek és ahogyan szinte semmi gyakorlati jelentőségük nincs. Nyomban vége lenne a vallásszabadságnak, ha vallási kötelességnek számítana – teszem azt – a bankok lerombolása. Sőt az is elég lenne, ha a ma is népszerű vallások hívei valóban követnék vallásuk eredeti előírásait, pl. a Biblia világos utasítása szerint halálra köveznék a házasságtörőket és a homoszexuálisokat, vagy minden hetedik évben eltörölnék az adósságokat. A rendszer csakis azzal a feltétellel türelmes a különféle vallások hívei iránt, hogy életük legfőbb gyakorlati kérdéseiben azonos normákat követnek, mégpedig a rendszer jelenlegi normáit (működési szabályrendszerét). A vallásoknak le kell vágni kezét-lábát, le kell faragni róluk minden korábbi bölcsességet, amit útmutatásnak szántak az élet helyes módjára vonatkozóan, s akkor válnak szabaddá, mikor már csak a lényegtelen formaságaik maradtak meg. Az igazán szabad vallás nem több holmi fülcimpán viselhető mütyürkénél, furcsa öltözéknél, vagy valamiféle szabadidős tevékenységnél. Egyesek bridzspartikra járnak, mások templomba. Tehetik, mert egyre megy, és mert egyébként minden valóban lényeges szempontból teljesen egyformán élnek. Persze ahhoz, hogy kivívott lelkiismereti szabadságunk le ne értékelődjék a szemünkben, el kellett terjesztenünk magunk közt azt a – szintén egységes, vallásfüggetlen – hitet, hogy mennyivel fontosabb mindaz, ami a lelkünk mélyén van, amiben hiszünk, amit érzünk, mint az, amit a gyakorlatban cselekszünk. Vallásaink tényleges súlyát jól jellemzi, hogy más vallásúval már tudunk egy családban élni, de olyannal, aki a földre fújja az orrát, nem.

Szabad tennünk mindazt, amit mindegy, hogy teszünk-e vagy sem. Aminek következménye van, arról már nem dönthetünk szabadon. Szabadságunkban áll tetszésünk szerinti ideig álldogálni a járdán, vagy üldögélni a parkban – de az úttesten nem. Ott ugyanis akadályoznánk a forgalmat, vagyis a rendszer működését. A liberalizmus elvének közkeletű megfogalmazása szerint szuverén egyéniségekként szabad (vagy legyen szabad) számunkra minden, amivel nem korlátozzuk mások szabadságát. Ez a fogalmazás azonban távol áll a lényeg felismerésétől: szürke ráncok ezreit látja ott, ahol valójában egyetlen elefánt áll. Személyek sokaságát látja a rendszer helyén. Szabadságunk valódi határait nem más személyek szabadságának korlátozása jelenti, hanem a rendszer működésének akadályozása.

Az elefánt kétségkívül nagyon hasonlít szürke ráncok ezreire, bizonyos értelemben ebből (is) áll, de nem azonos vele. A ráncok, akárcsak az emberek, nem szabad, önálló személyiségek. Fölösleges lenne szociálpszichológiai kutatásba fogni a rejtélyes tömegpszichózis megmagyarázására, hogy a ráncok miért egyszerre lendülnek mozgásba, amikor az elefánt megindul. Akkor sem feltétlenül kell egymástól merőben különböző egyéni szándékokra gyanakodnunk, mikor ellentétes irányú mozgásokat látunk. Ha a bél egyik szakasza kitágul, elernyed, miközben egy másik szakasz éppen összehúzódik, még nem jelenti, hogy az egyes részek önálló, szabad egyéniségek, külön részek, amelyeknek, lám, egymástól homlokegyenest eltérő az akarata, tevékenysége. Hihetjük ezt, amíg külön-külön nézzük a részeket, de kicsit nagyobb távlatból nézve kiderül, hogy most egy nagyobb rendszer, a bélcsatorna működését, a perisztaltikát látjuk. (Ha ezeket a bélszakaszokat egy-egy személyként, csoportként képzelnénk el, akár azt is hozzáképzelhetjük, amint késhegyre menő vitát folytatnak egymással arról, hogy vajon a kitágulás vagy az összehúzódás a helyes cselekedet az adott pillanatban.)

A forgalmas úttesten ácsorgóra mondhatjuk, hogy korlátozza az autóval munkába igyekvők mozgási szabadságát, csakhogy az autóban ülők sem szabadok. Nem arról van szó, hogy ők szabad akaratukból történetesen mind épp akkor és ott szeretnének munkába menni; azért teszik, mert a rendszer által meghatározott módon munkába kell menniük, mégpedig szintén a rendszer által megszabott időben és helyen, mivel ebben a rendszerben az autóforgalom számára az úttest van kijelölve. Aki az autóforgalmat akadályozza, nem az autósok személyes szabadságát sérti, hanem a rendszer működését. És persze maga az ácsorgó sem teljesen szabadon ácsorog. A rendszer legalább részben megszabja, hogy mikor és hol akarhat egyáltalán ácsorogni. Nem teheti pl. saját munkaidejében, nem teheti olyan területeken, amelyeket a rendszer függőleges vagy meredek felületekkel épített be, nem teheti idegenek elől elzárt létesítmények belsejében stb.

Ez a meghatározottság számos, „nehezen kivívott” szabadságunkat jellemzi. A „nehezen kivívott” azért áll idézőjelben, mert bár úgy éreztük, hogy ezekért magunk küzdöttünk keményen, az akkori rendszer ellenében (ami bizonyos értelemben igaz is: a rendszer részei vagyunk, s annak belső ellentmondásai, amelyek fejlődését hajtják, nem mások, mint a mi harcaink), valójában több joggal mondhatjuk, hogy az új szabadságot a rendszer alakulása kényszerítette ránk, jobb működése érdekében.

Legkönnyebb észrevenni ezt a társadalmi mobilitás esetében. Szabadságunk fejlődésének nagy lépéseként ünnepeljük, hogy immár bárkiből bármi lehet, „önmegvalósítási” lehetőségeinket nem akadályozzák kasztok, rendek, osztályok, céhek, egyre könnyebb foglalkozást változtatnunk. Egyre kevésbé vagyunk kötöttek földrajzilag is, szabadon költözhetünk oda, ahová csak nekünk tetszik.

Azt azonban nem szívesen vesszük észre, hogy ezek a lehetőségek nem arra szolgálnak elsősorban, hogy szabadon „eltervezhessük magunkat”, s azzá legyünk, amivé mi magunk szeretnénk válni. A mozgásszabadságot nem annyira mi kaptuk személyekként, sokkal inkább Unia, a rendszer, amely részei gyanánt meghatároz és irányít minket, mégpedig a legerősebb nyomással: megélhetési lehetőségeink biztosításával vagy megvonásával. Unia egyik legfontosabb vonása, hogy bonyolult szervezetét a korábbi civilizációkénál jóval tágasabb térben (földrajzi és társadalmi térben) működteti, így annak részeit és anyagait sokkal nagyobb területen és sokkal nagyobb tempóban kell mozgatnia. Ehhez van szüksége a mi nagyobb és gyorsabb mozgásunkra, de nem a tényleges szabadságunkra, ami önálló döntésekre adna nekünk lehetőséget. Látszólagos mozgásszabadságunk csupán annyit jelent, hogy a rendszer megtisztítja az utakat, amelyeken haladnunk kell. A korábbi, kisebb szervezetek kis vérköreit egyetlen nagy vérkörré egyesíti.

Amikor foglalkozást változtatunk, ritkán tesszük saját kedvünkre. Általában elbocsátanak minket egy telített területről, és olyan munkát kell az eddigi helyett találnunk, amilyenre a rendszernek épp nagyobb szüksége van, s ott több munkaerőt vesz fel. Ez a vízszintes irányú társadalmi mozgás. (Egyébként ezt szolgálja a „holtig tanulás” eszménye is.) A függőleges mozgás szabadsága, tehát hogy az ember feljebb juthat a társadalmi ranglétrán, a versenyhelyzetet fokozza. A vezető pozíciók betöltőit immár sokkal több ember közül lehet kiválasztani, többet lehet versenyeztetni, s így nő az esélye, hogy a pozíciókba a rendszer követelményeinek leginkább megfelelő ember kerüljön. Mivel a vezetők létszáma nem növekszik, e szabadság fokozódása az egyének szintjén a vesztesek számának növekedését jelenti. A győztes továbbra is csak egy lehet, de vesztesből a korábbi egy-kettő helyett most húsz van, vagy több száz.

A földrajzi mozgásszabadság szintén nem egyénként szól nekünk elsősorban, hiszen legtöbbször szükségből költözünk, például azért, hogy közelebb lakjunk a helyhez, ahol munkát kaptunk, vagy elmeneküljünk arról a helyről, amely nem nyújt többé megélhetési lehetőséget nekünk. Az országok közti szabad költözést is ez mozgatja. Ha egy országnak olcsó orvosokra (vagy bármi másra) van szüksége, az új szabadság lehetővé teszi, hogy olyan országokból szerezze be őket, ahol az általa kínált jövedelem bőségesnek számít. A szegényebb országban kitanult orvos kivándorol, s ezt személyes szabadságaként, lehetőségeként, esetleg élete nagy álmaként éli meg.

A szükséges tempójú és távú mozgáshoz a tudás, az eszközök és módszerek csereszabatosságára és persze nyelvi egyneműségre is szükség van. Az ehhez kellő egységesedésen máris jól láthatjuk, hogy nem a személyes szabadság növekedéséről van szó, hiszen a folyamat eredményeként a változatosság nem nő, hanem egyre csökken.

Egészében véve elmondhatjuk, hogy a magasabb szabadságfok elsősorban a rendszer számára jelent nagyobb szabadságot önmaga szervesebbé rendezésére, hatékonyabb működtetésére. A rendszer szükségleteit a személy többnyire saját akarataként, vágyaként érzékeli (pl. magát az utazást is saját lelki szükségletévé teszi), s a rendszer igényeit szolgálja, mikor szabadságával él. Vagyis a személyes szabadság növekedése legalább részben csak látszólagos: annyit jelent, hogy a rendszer nem a cselekvési lehetőségeink, hanem mélyebben, a szándékaink szintjén határoz meg bennünket.

Nem akarom azt állítani, hogy személyes szabadság egyáltalán nem is létezik, csupán fel nem ismert szükségszerűség. Annyit látok bizonyosnak, hogy uralkodó eszménk, az individualizmus hatására túl közelről nézzük a dolgokat, a személyekre figyelünk, s ahogy a fától az erdőt, ugyanúgy nem látjuk a személytől a rendszert. Személyes szabadságunkként, szabad akaratunkként éljük meg azt, amit valójában a rendszer működésének részeként akarunk és teszünk, amit a rendszer akar bennünk. Gyakran olyankor is, mikor szilárd meggyőződésünk, hogy a rendszer ellen dolgozunk. Másfelől pedig szabadságunk, akár tényleges, akár látszólagos, korántsem csak azt a sok szépet és jót jelenti, amire manapság gondolunk a szó hallatán, hanem sok mindent abból is, amitől ma leginkább szenvedünk. [A szabadság magánya]

Nem hiszem, hogy ezt feltétlenül tragédiaként kéne felfognunk, hiszen a rendszer, amelynek részei vagyunk, nem az ellenségünk, hanem a létfeltételünk. Ha a közvetlenül meghatározó magasabb rendszer a természet lenne, úgy jellemeznénk a helyzetet, hogy a természettel összhangban élünk. Másfelől viszont úgy tűnik, hogy ez a rendszer korántsem működik jól minden téren, tehát nagy hasznát vehetnénk a személyes szabadságnak, amit a rendszer belső formálására használhatnánk. Ezért fontos kérdés, hogy egyéni szabadságunk csupán látszólagos-e.

Úgy hiszem, nem. Amíg és amiben van választási lehetőségünk, addig és abban a szabadságunk valóságos, mivel a két dolog ugyanazt jelenti. De fontos látni, hogy szabadságunk – választási lehetőségeinkkel együtt – csökkenőben van. Minél kiforrottabb szervezetté lesz Unia, annál kisebb lesz benne az egyének és a nagyobb csoportok önálló döntési lehetősége. Másrészt pedig cselekvési lehetőségeinket nem pusztán társadalmi-kulturális szerkezetek teremtik és korlátozzák, hanem a természet eltartóképessége is. Ennek csökkenését (ami belátható időn belül aligha fordítható vissza) szegényedésként éljük meg, s ez lehetőségeink, szabadságunk csökkenését is jelenti. [Szabadság és önkéntes szegénység]

Szabadságunk, ha csökkenőben van is, ma még mindig jóval nagyobb, mint párszáz éve volt. Nagyon fontos, hogy ne pazaroljuk el, s fogyatkozó maradékát a rendszer egészségesebbé formálására használjuk!

(Vissza: Unia)

___________________________________________________________________________________

Gyönyörű tavasz volt; közeledett az alkony. A csalogány a bokorban épp esti énekébe fogott a békéről, szépségről és szeretetről, mikor a karvaly meghallotta, lecsapott rá, a markába szorította, és nekilátott, hogy megkopassza. A csalogány így szólt hozzá:

– Milyen kegyetlen vagy te, karvaly! Nem gondolsz mással, csak magaddal! Nem tudod-e, hogy minden élőlényben ugyanolyan lélek lakozik, és mindannyian testvérei vagyunk egymásnak? Nem gondolsz rá, hogy ha megeszel, milyen sors vár a még alig pelyhedző fiókáimra? Bűn, amit tenni készülsz! Ha mással nem is, törődj legalább a saját lelked üdvével!

A karvaly meghökkent, elgondolkodott. Belátta, hogy mindez igaz, gonosz életet él, jó útra kell térnie. Szabadon engedte hát a csalogányt, és visszarepült saját fészkére. Otthon a fiai éhesen tátogtak. Mivel az élő fának nem akart ártani, szedett nekik száraz falevelet, azzal etette őket ezután. Hiába, a fiókák sorra elpusztultak, és elpusztult végül maga a karvaly is. A csalogány pedig örült, hogy ennyi jót cselekedett lelkiismerete szerint: jó útra térített egy gonosz lelket, megszabadította a környéket a karvalytól, és jótette jutalmaként ő maga is megmenekült. Most már aggodalom nélkül csipegethette össze az apró állatokat, a bogarakat és hernyókat. Fiaival együtt szépen kigömbölyödött, esténként pedig olyan csodálatosan énekelt, mint korábban soha.

____________

MESÉK

Az egész világ készítette kenyér

Az aranyhal meséje

A tücsök és a hangya

A szarvasok és a farkasok

Csak nézem, mennyit összegürcölünk, hogy
a Paradicsomból Édent fabrikáljunk.
Ahogy kiűzzük egymást és magunkat,
lángpallost nyűve fásultan halálig.
És újabb űzőt, űzendőt szülünk,
legyen kiért. Habzsolva éhezünk
(tiltott gyümölcsünk szétrohadva mállik),
a kert sivár, a holnap máris untat.
A kivonulás a legbátrabbik álmunk;
hunyt szemmel őrlünk, míg az Éden elfogy..

2011

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

Volt valahol, messze nyugaton, egy hatalmas, gyönyörű sziget. Sokféle növény élt rajta, s közöttük szarvasok, akik minden évszakban bőséges és ízletes eledelt találtak a dús legelőkön. A szarvasok boldogságát egyetlen dolog keserítette meg: az, hogy a szigeten farkasok is éltek. A farkasok az év nagy részében a szarvascsorda körül ólálkodtak, s ha észrevették, hogy az egyik szarvas beteg borjút szült, aki nem tud jól futni, vagy valamelyik szarvas már nagyon öreg, legyengült, könnyű prédának ígérkezik, rárontottak és felfalták.

Egyszer aztán a szarvasok tanácskozni kezdtek, hogyan lehetne megszüntetni ezt a csapást. Elhatározták, hogy ősszel, mikor a bikák agancsa megerősödik, félelmetes fegyverré válik, összefognak, és végeznek a farkasokkal. Így is tettek. A bikák csapatba álltak, felkutatták a farkasokat az erdők mélyén, a legrejtettebb zugokban is, és megölték valamennyit.

Nagy volt az öröm a szarvasok között! Az öregek békében éltek ezután, életben maradt minden újszülött, s a csorda gyarapodni kezdett. A felhőtlen boldogság kora köszöntött a szarvasokra.

Ámde lassan, észrevétlenül romlásnak indult minden. A szarvasok nem futottak többé, hiszen nem volt ki elől, elhíztak, meggyengült a szaglásuk, hallásuk, látásuk, odalett minden tudományuk és szépségük. A betegen született borjak felnőttek, évente új gyermekeket hoztak a világra, akiknek továbbadták betegségüket. Egészségesnek látszó szarvast csak elvétve lehetett találni, és senki nem is emlékezett már rá, milyenek voltak gyönyörű őseik. A gyógyító füvek kipusztultak, nem tudtak olyan gyorsan nőni, ahogyan legelték őket. A csorda pedig egyre szaporodott, elborította a szigetet, megevett minden fűszálat, levelet, zuzmót, mohát és fakérget. A fogyatkozó növények nem párologtattak elég vizet, így egyre ritkább lett az eső, és a szárazságban a növények tovább pusztultak. A szarvasoknak már régóta csupa olyasmit kellett enniük, amihez azelőtt hozzá sem nyúltak volna, és ami nem táplálta, csak még betegebbé tette őket.

Végül elfogyott minden, s a szarvasok elpusztultak az utolsó szálig. Az egykor zöldellő, erdőkkel és rétekkel borított sziget kopár sivataggá lett. Egy-két magocska rejtőzik még a földben, és ha várunk sok-sok évszázadot, a sziget lassanként talán újra zöldellni kezd.

____________

MESÉK

Az egész világ készítette kenyér

Az aranyhal meséje

A tücsök és a hangya

A karvaly és a csalogány

A hangya egész nyáron buzgón dolgozott, hordta haza, amit csak talált, mindazt, amire a hatalmas hangyacsaládnak szüksége volt. Néha majd megszakadt a nagy erőfeszítésben; még azt is a vállára vette, ami nyolcszor olyan nehéz volt, mint ő maga. De volt is munkájának eredménye: a jól megépített és ellátott bolyban minden évszak egyformán kellemes volt, nem jelentett neki gondot a tél, jól érezte magát számtalan társa között.

Lakott a közelben egy tücsök. Ő bezzeg nem törte magát a kemény munkával. Naphosszat a kényelmes, déli fekvésű lyukának szájánál üldögélt, ott ciripelt kedvére, csalogatva a szebbnél szebb tücsöklányokat. Ha megéhezett, lakmározott a környéken növő ínyencségekből, de még az útjába kerülő állatkákat is elkapta, ha azok kisebbek vagy lassabbak voltak nála. Ízlett neki minden, úri dolga volt. Csakhogy könnyelműségében egyáltalán nem gondolt a zord télre.

Így múlt a nyár, a hangyának fáradságosan, a tücsöknek vidáman, de végül elérkezett a nap, amikor a szorgos kertész kipermetezte a rovarirtót, s a tücsök is, a hangya is megdöglött.

____________

MESÉK

Az egész világ készítette kenyér

Az aranyhal meséje

A szarvasok és a farkasok

A karvaly és a csalogány

__________________________________________________________________________________

Bármely vallás követője, bármilyen világnézet híve légy, ha vannak erkölcsi parancsolatai, ha nincsenek, ki kell őket egészíteni a legelsővel, legeslegfontosabbal:

„Élj úgy, hogy létezésed a legkisebb terhet rója a mindnyájunkat fenntartó világra, az élő és éltető természetre! Végy el tőle minél kevesebbet, s adj vissza neki mindent, amit elvettél!”

Ez az emberi élet alapja, minden további parancsolat betartásának, minden emberi szándék megvalósításának feltétele. Ha nem tartjuk be, a többit sem követhetjük. Nincs olyan vallás, nincs olyan világnézet, amelynek elveivel ez a követelmény ellenkezne. Ha hiányzik a parancsolatok, szabályok, vallási és erkölcsi előírások közül, csakis azért hiányzik, mert azok leírásának korában még olyan magától értetődő volt, mint a légvétel, ezért éppúgy hiába keresnénk köztük, mint a „Lélegezz!” parancsolatot.

A legelső parancsolat nem lehet hitvita tárgya. Csak olyan vallás, olyan világnézet tagadhatná, amely az ember elé legfőbb célként a földi élet és saját fajának kiirtását tűzi ki. A legelső parancsolat olyan ökumenét jelent vallás és vallás, vallás és tudomány, vallások és ateizmus közt, amely nem pusztán egyes emberek, közösségek egység iránti vágyát fejezi ki, szép szándékot, amely talán másféle szép szándékra is cserélhető, választható aszerint, ki mit tart szépnek – nem, ez szükségszerű, elkerülhetetlen, tárgyszerűen megalapozott ökumené, közös sorsunk szorításában. Olyan ökumené, amibe nem kell és nem lehet belépnünk, mert eleve benne vagyunk, beleszülettünk, s amiből csak úgy léphetünk ki, mint a létből.

A legelső parancsolat betartását nem helyettesíthetjük elvont természetszeretettel vagy spiritualitással, bár ellentétben sem áll velük. A természettől látszólag legtávolabb eső nagyvárosi élet mindennapi gyakorlatában is ezt kell elsősorban követnünk, annál is inkább, mert épp a nagyvárosi élet pusztítja a természetet a legnagyobb erővel.

A parancsolat nem egy bizonyos konkrét, egyszerűen leírható cselekvést kíván tőlünk. Követéséhez tanulnunk kell, meg kell ismernünk életünk minél több mozzanatának, eszközének természeti eredetét, utóéletét, hatásait, s a változó helyzetekben változó gyakorlatot igényel. Képessé kell lennünk elhelyezni magunkat az élet, az élő világ változó rendjében, folyamában. Ez nem mindig könnyű, de azon túl, hogy elsőrendű és levethetetlen kötelességünk, megszünteti magányunkat, elveszettség-érzetünket. Önmagában is értelmet ad életünknek, és támaszt ahhoz, ha ezen túlmutató értelmet keresünk.

Mindenekelőtt a legelső parancsolat betartásával törődj!

/Folytatásnak ajánlott: Birtokolj!/

__________________________________________________________________________________

2011

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

Kisslány [sicc!], verset írtál? Jó, de szép. Nekem túl csillogó az asztal, túl bő malaszttal;
a magasztalás sok. Nem ott ülök, mint mások? Vagy te telepedtél máshová?
Nálunk kevesebb a fénymáz, inkább a hagymáz; jobban is marasztal s kevésbé csúszik,
mint a politúr.
Itt nem a Fő a fő, fejessé csak a seggelés teszi.
Aztán: itt nincsenek nagybetűs szavak. A Hit, a Kétely és a Gondolat kényelmes párna pár
napig. Polivinil-klorid. Eldobható. Amíg dagad, felfújt; lapos, ha kilyukad. Ez meg fapados
hely. Ülepünk a párna, velünk együtt kerülhet szemétre.
Szellem. Vidáman sistereg, mint kacsa (vagy angyal) a tepsiben, talán nem is tud róla, hogy
halott. Holott a combját már félnyersen megettük, feje a macskának jutott, egyébként repülni
nem tudott, míg élt, sem. Megértem; egy tepsiben evezünk. (Kháronéban? Nem hiszem.
Az obulust elkérték ugyan, de hol a túlpart? Naivitás. A tepsiben sülni szokás.) Persze nem
csak kenyérrel. Mindegy, hogy késsel, villával vagy puszta kézzel, de legyen, ki minket is
egyen (fogyasszon), ne legyünk mérgezők, csak ehhez kell az ész. Tápláléklánc a szellem;
az emészthetetlen kárba vész.
Gondolkodás. Nem intelligencia kérdése, elég a szándék. Nem válogatott jófejek újabb
babérja, észtáncoltatás. Más. Esetleg a fuldokló közhelyes szalmaszála. Hála ezért is!
If várában vasszilánk, kapirgálni a falat, amit a másik, ügyesebb kezünkkel gyorsan építünk.
(Kreativitás, ez kell nekünk.) Kötéltáncról meg végképp szó se essék, a szilárd talajról is túl
könnyű leesni. Szépért, igazért ne a magasba less, az igazság költészete próza.
Hit. A gondolkodás tilalma, áhítat tudatlanságunk előtt. A hit a hitet túl korán akarja.
Kétely. A szkeptikus turistapóza régi romokon. Kívülnézet a kétely, a szó árulkodó:
élő gondolkodással kétely nem, csak kérdés látható.
Műveltség. Szag helyett feromon, nem érezni többé, csak tudnivaló.
Bölcsesség. Ötszázért párja. Talárja mindnyájunknak jól áll, a Mammutban olcsó megint
(érdekel?), minden színben és fazonban. Azonban kínai, nyugati ízlésre szabva. Lao-ce,
Mao-ce, Kung-fu-ce és a többi. Tajvan segít a bajban. Bő választék Taóból, akció. Az Út
egyre hosszabb, eljuthatsz rajta bárhová. Műút, kamionnal mehetsz ma már. Ábrándozva
dicsérjük a régi földutat, csak hát a bakhát ugye, és a sár.
Az asztal, ez az asztal, tűzhely inkább. Sűrű füst felettünk, s miután gyermekeink elől mindent
felettünk a gyors jövő nevében, együtt sülve-főve reméljük, hogy élve kerültünk a tepsibe,
s ha kigondolunk valamit, esetleg ők is még izé.
[Bordal:]
Mit tegyünk? Igyunk, ha nem jól áll ügyünk s a szerszám. (Mármint a gondolat.) Mit ér
a bunkócska ezerszám, ha ellenség sincs, magunk vagyunk? A pohárban nem hagyunk, míg
agyunkban maradt.
Versünkre visszatérve: keringő, könnyű tánc. Lebegve ring a jambus, ragyog a tiszta rímek
lánca, csengő és csillogó zománc. Illendőbb lenne tán az asszonánc s a kínrím, de kínról ma
szó se essék, ez az üdvösség románca. Langyosak a globális téli esték, andalító a kellemes
vég, hisz láthatóan végtelen, vagy rég vége már. Ez persze szellemesség volt, ne hidd, hogy
tréfa.
Ne add fel! Nincs jogod, nem a tiéd ez.

2006

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

BLOG

Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Ugyebár. De milyen virágot? A művirágot ízléstelennek tartjuk, és ezzel az ítélettel elégedetten megnyugszunk saját szépérzékünkben. A művirág erre való: hozzá képest kerti virágainkat igazinak érezhetjük. Talán még természetkedvelőnek is tartjuk magunkat, kertünkben gyönyörködve.

Pedig dehogy igaziak a virágaink. És dehogy vagyunk mi természetkedvelők.

Milyen a szép virágoskert?

Hát szép. Akkor szép, ha gépies, fegyelmezett sorokban állnak benne az egyforma magas virágok, egymástól egyenlő távolságra, mint katonák a díszszemlén. Mint fogak a boronában, palackok a gyártósoron. Csak ők. Ha olyan növény ütné fel köztük a fejét, amelyikkel szívesen társulnának, ha olyan keveredne közéjük, amilyet a táj, az itteni világ szeretne, amelyiknek a magját a szél hozta a közeli rétről vagy az út széléről, olyan, amely megfelelőnek találta itt a talajt, a növény-, az állattársakat és a klímát ahhoz, hogy kihajtson, életre keljen, s a környék is szívesen látja őt – az bizony súlyos szépséghiba lenne: gyom, csúfság. Az ilyen természethozta és -akarta növénykét azonnal kitépjük gyökerestől, s még kertünk közeléből is kiirtjuk, nehogy visszajöhessen. A társítás a mi jogunk, színek és méret szerint, különféle mértani formákba ültetve, fantáziadúsan vagy fantáziátlanul; a lényeg, hogy alkossunk. Most épp nem festékkel, papírra, hanem élő lényekkel, a tápláló földbe.

Milyen a szép virág?

Hát szép. Nem amolyan unalmas, szabálytalan, összevissza növő izé, amilyennel a rét van tele, amin vagy van virág, vagy nincs, s ha van, akkor is kicsi, jelentéktelen. Szép virágot csak mi tudunk készíteni. Nem papírból vagy műanyagból (az ízléstelen, ugye), hanem virágból. Az eredeti, természetes és pocsék virágból szép művirágot, nemesítők kitartó munkájával. Az élőlény akkor szép, ha olyan, amilyennek mi akarjuk, amilyennek megálmodjuk. A növény akkor szép, ha szinte csak egyetlen, hatalmas virágból áll az egész, olyan élénk színű, amilyen csak lehet egyáltalán, a szára egyenes, és ha már muszáj leveleknek is lenniük rajta, azok álljanak szabályosan, vagy nézzenek ki úgy, mintha maguk is virágok lennének.

Akkor szép minden, ha mű. Ha nem természetes. Ezt a szépség szakterülete és mintapéldája, a művészet, műalkotás (röviden: mű) neve is elárulja. Akkor szép minden, ha mi készítettük. Ha a mi alkotókészségünket, vagy még szebb szóval: kreativitásunkat dicséri, ha a mi lelkünket fejezi ki. Hiszen mi nemes lelkűek vagyunk, nem önző módon kapni, befogadni, tanulni akarunk a szépről és a jóról, hanem adni. Lelkünk, szellemünk kincseit, szépségét megosztani a világgal. Akkor szép minden, ha részei, mint virágaink a kertben, rendben állnak, hiszen rend a lelke mindennek, a szépségnek is. És nem akármilyen rend: nagyon egyszerű, könnyen átlátható mértani rend. A mi rendünk. A természet bonyolult, átláthatatlan, mi több: részben még ismeretlen rendje nem szép. Csúf, üldözendő. Rendezetlen, mert nem mi rendeztük.

Persze alkotómunkánk eredményét könnyű tönkretenni. Ezen dolgozik az egész természet. Az időjárás, amelynek szárazsága ellenében virágainkat folytonosan locsolnunk kell. Az eső, amely virágaink kiszámított vízigényéhez képest túl sok, tönkreteszi őket és más növényeket akar növeszteni a helyükbe. A talaj, amely nem akar olyan tápanyaggal szolgálni, amilyen a mi virágainknak kellene, gyakran ellenséges növények magjait rejti, s a vele való viszályunk odáig fajulhat, hogy lecseréljük, máshonnét hozatunk talajt. Nem természetes talajt egy másik szörnyű helyről, hanem alaposan megmunkált, válogatott, szűrt, fertőtlenített, tápanyagokkal dúsított, zsákokba csomagolt, szép, mesterséges talajt. Ellenünk van az egész állatvilág is. Vakond túrja ki növényeinket, gyökerüket lótetű, cserebogárpajor, levelüket csiga rágja, atka- és rovarfajok ezrei dúlják őket, ahol érik. A szél gonosz gyomok magvát és virágporát hordja kertünkbe. Ellenségünk a természet, harcolunk vele minden eszközzel. Ásóval, kapával, szerszámok, gépek tömegével – és méreggel, méreggel, méreggel. Ha a szomszéd hagyja elgazosodni a kertjét, akkor a természet közvetlen közelről támad. Ilyenkor jogi útra tereljük az ügyet, és feljelentjük a természetet. A pert megnyerjük. Ki másé lehetne a jog, mint a jog alkotójáé?

Igaztalan a vád, hogy mindezt csak kapzsiságból, a lélektelen jólét, még jobb lét, még nagyobb kényelem mohó hajszolásából tesszük, a fogyasztói társadalom megrontott neveltjeiként – nem, legalább ennyire lelkünk kiteljesítésének, a lélektelen világ lélekkel, szépséggel telítésének vágya hajt minket. Naiv a javaslat, hogy a gondot megoldhatjuk, ha az anyagiak helyett a lelkiekkel törődünk. Hiszen azt tesszük, azt is tesszük. Jó és rossz, szép és csúf, lélek és anyag szakadatlan küzdelme zajlik. A jók mi vagyunk, a rossz a természet, a lélek a mi lelkünk, az anyag a természeté, és minden eszköz megengedett, ha a jót és szépet, a lélek kiteljesedését szolgálja. A szépségnek, emberségnek mindig győznie kell. Nemcsak a virágoskertben, mindenben, mindenütt.

Nem szeretjük a természetet, nagyon nem. A természet nevét, a szót szeretjük; az a mi alkotásunk. És gyönyörű.

___________________________________________________________________________________

(Az Unia c. webkönyv részlete; annak összefüggéseiben könnyebben értelmezhető)

A civilizációk, majd Unia fejlődését mindenkor támogatták eszmék is. Eszmék, amelyeket az egyének széles körben magukévá, belsővé tesznek, lelkesen vallanak, terjesztenek és követnek. Ezek mindig szépek, de nem olyan gyakorlatot eredményeznek, amilyent hirdetőik és követőik reméltek tőlük.

Nem az eszmék makacsul és érthetetlenül ismétlődő gyakorlati eltorzulásáról van szó, amit jobb magyarázat híján többnyire az emberi természet eredendő hibáinak szoktunk betudni. A szép eszme és csúf gyakorlat közötti szakadék sok szempontból csupán látszólagos. (Nem minden esetben erről van szó, de a különbség többi okával most nem foglalkozom.) Valójában a kettő többnyire éppoly szorosan összetartozik, mint a gyermekhalandóság megszűnésének áldása és a génállományunk leromlása. Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” a nép felszabadításáért küzdve a kapitalizmus és a bankrendszer uralmának hazai úttörője volt. Szintén a haza üdvéért a tiszai hajózás nagyszerű tervével, az ártér művelésbe vonásának eszméjével szabadította ránk az árvíz és aszály váltakozó csapását. Nem találtak még ki olyan szörnyűséget, ami elgondolóinak és híveinek fejében ne a legszebb reményeket keltette volna. Még F. W. Taylort, a taylorizmus néven ismert modern rabszolgaság, a futószalag-rendszerű gyári munka elvének kidolgozóját is szép eszmék fűtötték. Hitt abban, hogy rendszere a dolgozó ember legfőbb javát szolgálja, és megteremti a munkások és munkaadók közti harmóniát.

Szép és csúf, haszon és kár többnyire egyazon dolog két oldala, csak éppen megtehetjük vele, hogy eszmeként kizárólag a szépségét nézzük. A csúf oldalaival csak a gyakorlat szembesít bennünket. Ráadásul olyannyira elfogultak vagyunk eszméink szépsége iránt, hogy még a szembesülés során sem vagyunk képesek felismerni, hogy ugyanazt a dolgot látjuk a másik oldaláról. Tovább ragaszkodunk eszméinkhez, hisszük, hogy ezek kiteljesedése szabadít majd meg minket minden rossztól, s meg sem járja a fejünket – sőt el sem hisszük –, hogy ez a rossz része az elérni kívánt jónak, s mi hozzuk létre nemes ügyeinkért vívott küzdelmünkben, s nem valami külső, rosszakaratú hatalom kényszeríti ránk. Amíg ezt nem vesszük észre, addig fejünk fordítva ül a nyakunkon, s gonosz varázslatnak tarthatjuk, hogy bármily keményen gyalogolunk, egyre távolabb kerülünk attól, amire a szemünket függesztjük.

A rövidség kedvéért alaposabb elemzés nélkül említek néhány eszmét, amelyek Unia születésében szerepet játszottak és játszanak.

A birodalmakat korántsem csak a gonoszság és mohóság szüli. Sok más eszménk mellett az egyistenhit és az egyedül igaz hit gondolata is a kárhoztatott birodalomalkotás eszmei megfelelője. Alighanem ezért sikerült a kereszténységnek idővel a római birodalom államvallásává lennie, minden józan várakozás ellenére. (Kézenfekvő ellenvetés, hogy épp ez után hullott szét a birodalom – de nagyobb időtávlatban nézve mondhatjuk, hogy ez a bomlás egy új, még nagyobb birodalom alakulásának kezdete volt, amely párszáz év alatt azokat a „barbár” népeket is meghódította, amelyekkel Róma nem boldogult.)

Az egyedül igaz hit képzetének megszületése támogatja más népek leigázását. Nem mérhetjük ugyanazzal a mércével a jót és a rosszat; azt, aki az igaz hitet vallja, és azt, akinek a hite hamis, bűnös tanokat, szokásokat követ, s ezekről semmiképp nem hajlandó lemondani. Az ilyen emberekkel, népekkel szemben bármilyen, az állatokkal valónál rosszabb bánásmód is megengedhető, hiszen az állatokat nem tekintjük lélekkel bíró lénynek, így az emberéhez hasonló bűnöket sem tulajdonítunk nekik. Mi sem természetesebb, mint a rabszolgatartás a keresztény világban. A térítés útja is hasonló. Amíg a legfőbb jó az üdvösség, s csak az egyedül igaz hit az üdvözítő, nyilvánvaló, hogy a többieket a jó útra, a saját utunkra kell térítenünk, ha segíteni akarunk rajtuk. Egyenlőségről itt sem lehet szó; hogyan lehetne egyenlő a bölcs tanító a tudatlan és engedetlen, gonosz hajlamokkal teli tanítvánnyal? S hogyan lehetne az igaz hitet terjeszteni, ha mi magunk nem terjeszkedünk?

Az egy igaz hit eszméje a belső egység megteremtésében is segít, hiszen a bűn és tévelygés ellen a birodalmon belül is küzdenünk kell. A Szent Inkvizíció „kegyetlensége” nem a keresztény eszme eltorzulása, hanem egyik logikus kiteljesedése. Nem tekinthetjük kegyetlenségnek egy ember kínzását, megölését, ha ezen az áron megmenthetjük lelkét az örökkévaló, szenvedésteljes kárhozattól! A felebaráti szeretet aktusa ez. Inkább az lenne részünkről felfoghatatlan kegyetlenség, ha ezt a jótéteményt megtagadnánk a tévelygőktől. Nincs ebben semmi szarkazmus, és eszemben sincs a kereszténységet bűnbaknak tekinteni. Sőt azt gondolom, hogy mindez valóban nem vesz el semmit a keresztény eszmék szépségéből, csak más oldalukat mutatja. Olyasfajta erőszakot, amit ma, mikor már (és még?) nincs rá szükség, bűnösnek tartunk, de a maga korában senki nem látta helytelennek.

A humanizmus eszméi éppily hatékonyan támogatták a birodalomalkotást. Az emberiség fogalmának, eszményének megszületése szintén a globalizáció előfutára és mozgatója. Nem túl rég óta gondolunk a Föld emberi népességére egyetlen dologként. S ennek következményei vannak: amit egy dolognak látunk, arra nem tudunk sokféleségként gondolni. Fejünkben az emberiség fogalmával kénytelenek vagyunk minden embert, minden népet hasonlónak látni, s a különbségeket részletkérdésnek tekinteni. Tehát ha az emberiség javát szeretnénk szolgálni, azt kell tennünk másokkal, más népekkel, személyekkel, ami nekünk jó. (Érdemes lenne ezzel kapcsolatban az erkölcsiség alapelvét is átgondolni: a konfuciusi és a jézusi aranyszabályt, ill. Kant kategorikus imperatívuszát.)

A tudományos világnézet a természet meghódításának eszméjét vallotta évszázadokon át, s bár így fogalmazva ma már kevésbé népszerű, ritkán emlegetjük, meg nem nevezett motorként továbbra is ez hajtja.

A civilizáció terjesztésének eszméje magyarázatot sem kíván.

Az emberi jogok ma is legszentebb eszméink közé tartoznak, s egyáltalán nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy amit követelünk a nevükben, azt nem az „elnyomóktól”, hanem a természettől vesszük el.

A leghaladóbb mai eszme, az ökológia sem azt hozza az életünkbe, amit képviselni remél; erről más helyen még esik szó.

Mit nem akarok mindezzel mondani? Nem azt akarom mondani, hogy eszméink csúf gyakorlat megvalósítására buzdítanak minket, hiszen a születő gyakorlatban többnyire megvan mindaz a szép is, amit eszmeként láttunk benne. De nem létezik számunkra előnyös dolog, aminek ne lenne hátránya szintén a mi számunkra. Minden új szépség új csúfságot hoz magával. (Persze egyáltalán nem mindegy, pontosan miben áll ez a szépség és miben a hozzá tartozó csúfság). S amíg ragaszkodunk ahhoz, hogy a jót és a rosszat, a szépet és a csúfat csakis külön-külön dolgokhoz kapcsoljuk, addig nem kerülhetjük el az eszmék megvalósulása nyomában járó keserűséget – ami legtöbbször még az összefüggések tudatosulásához sem vezet.

Nem akarom azt állítani, hogy gyakorlatunkat az eszmék szülik; nem foglalnék állást abban a kérdésben, hogy az eszmék követik-e a gyakorlatunkat, vagy fordítva. Annyi valószínű, hogy bármelyiké legyen az elsőség, kölcsönhatásban állnak egymással, s bizonyos, hogy Unia alakulásában eszméink is fontos szerepet kapnak kezdettől fogva.

Nem szeretném, ha írásomat bárki a kiábrándultságra, az eszmék iránti közömbösségre, sőt az eszméktől való rettegésre buzdításként értelmezné. Igenis kell, hogy lebegjen előttünk egy nagyszerű látomás, vezessen minket, és értelmet adjon tetteinknek. Eszmékre szükségünk van, de a hebehurgya (vagy akár csupán lánglelkű) lelkesedésnél fontosabb lenne elvakultság nélkül előre átgondolnunk minden belátható következményüket. S még csak nem is arra gondolok, hogy a lelkesedést cseréljük be valami ízetlen számítgatásra, hanem hogy ne érjük be semmilyen szépséggel, csakis a legszebbel, és keresésében használjuk teljes erőnket, minden képességünket. El ne higgyük, hogy az ész a szív ellensége, hogy a gondolkodás, a vizsgálat, a kritika megölhet bármi szépet az olcsón kívül. Vesszen minden szép eszme, ami nem állja ki az értelem kritikáját. Az igazán szépet ezeken túl kell keresnünk, öncsalás nélkül, felmérve, amennyire felmérhető, hogy mi az ára, kockázata, felelőssége; ne abból merítsünk erőt, hogy a csúfról nem veszünk tudomást. Ne ragadjunk meg a hátoldal nélküli meseillusztrációk felelőtlenül képzelgő szépségénél. A valóság szépsége kell nekünk, akkor is, ha lehorzsolja a bőrünket.

(Vissza: Unia)

___________________________________________________________________________________

UNIA

[E készülő könyv számára új formát választottam. Az átláthatóság kedvéért amennyire csak lehet, egyetlen írásba tömörítettem a lényegét, s a részleteket külön írásokban fejtem ki, amelyeket hivatkozásokkal illesztek az összefoglalóba. A szögletes zárójelbe tett hivatkozások tehát teljes fejezetekre utalnak. Annak ütemében válnak élővé, ahogyan az egyes témákat olvasható formába öntöm. Azért tettem őket már most is láthatóvá, hogy jelezzem, milyen kérdéseket készülök bővebben kifejteni. A „fejezetek” nem egy összefüggő szövegből kimetszett részek, amiket végül összerakhatnánk egy hagyományos papírkönyvvé, inkább többé-kevésbé kerekségre törekvő írások, a téma részeihez kapcsolódva.]

Rendszerek rendje és a természet

A világ rendezett. A rend formája a rendszerek hierarchiája. Minden rendszer része egy nagyobb rendszernek, egyúttal maga is számtalan alrendszerből áll, ezek további alrendszerekből – és így tovább, kifelé és befelé haladva. Tehát minden rendszer főrendszer és alrendszer is egyszerre.

A rendszer környezetét, egyben létfeltételét az a nagyobb rendszer jelenti, amelynek része. A rendszerek saját fennmaradásukra törekszenek, ehhez azonban feladatot kell ellátniuk a felettük álló rendszerben, azaz megfelelően alkalmazkodniuk az abban érvényesülő szabályokhoz. [Rendszerek rendszere]

A rendszerek egészségét korántsem csak az alrendszerek békés együttműködése biztosítja: a bioszféra rendszerében ez jelentős részben a nagyjából azonos erejű alrendszerek, pl. fajok és egyedek harcából fakad. A természeti harmónia egyáltalán nem valami rózsaszínű dolog. A küzdelem, szenvedés és halál nem hiba a természetben (és az emberi világban), hanem fennmaradásának fontos tényezője. A növényeket állatok fogyasztják, azokat más állatok, kórokozók, tetemüket pedig lebontó szervezetek, amelyek ismét növényi fogyasztásra teszik alkalmassá őket. Az élő természet rendszerében a fajok egymást tartják kordában, főként a negatív visszacsatolás elvén. Ha sok a pocok, elszaporodnak a belőlük élő rókák. Ha túl sok lett a róka, terjednek köztük az élősködők, megfogyatkoznak a pockok, az éhségtől és az élősködőktől legyengült rókákat betegségek tizedelik, s a pocokállomány újra szaporodhat. Az egyensúly nem egyenletességet jelent, hanem hullámok sorát. [Természeti harmónia]

Az embernek sokféle bűnt szokás tulajdonítani, amellyel a többi fajtól eltérően pusztítja természeti környezetét, de valójában e „bűnök” mindegyikét megtaláljuk a többi élőlénynél is. Az ember igazi „bűne” sikeressége, és az, hogy (a természetellenesség vádjával ellentétben) továbbra is természeti lényként viselkedik, külső természeti erőktől várja önnön korlátoztatását, holott ezek többsége felett rég úrrá lett, s így szabályozó erejükre már nem számíthat. [Az ember bűne]

Az emberi élet azonban továbbra is kettős feladat, amelyet egy nagyobb rendszer, a természet rendszerének részeként kell megoldanunk. (Egyelőre tekintsük a természetet felettes rendszerünknek.) Egyfelől saját szervezetünk fennmaradására törekszünk, mint minden rendszer, másfelől meg kell őriznünk létfeltételeinket, ami a minket magába foglaló nagyobb rendszer, a természet rendjében betöltendő feladatunk ellátását jelenti. Egyes „mélyzöld” irányzatok vagy a civilizáció-kritikai szemlélet képviselői szerint az ősi embernek, legalábbis az újkőkor ill. a földművelés kezdetéig, megvolt az ehhez szükséges bölcsessége, amiben talán tévedhetnek. [A nemes vadember mítosza] Abban azonban alighanem igazuk van, hogy a civilizációk, s különösen korunk technikai civilizációja, halálos fenyegetést jelent mind önmagára, mind a természet jelentős részére nézve.

Természet és társadalom

A természeti rendszert, amelynek részei vagyunk, azért nem látjuk, mert eltakarja, sok szempontból el is zárja előlünk egy hozzánk jóval közelebb álló rendszer, amelynek szintén részei vagyunk: a társadalom. Társadalom alatt a teljes társadalmi-gazdasági szervezetünket értem.

Az emberi élet feladatát a természetben már nem az egyén, hanem a társadalom végzi. Minél bonyolultabb, szervesebb lesz a társadalom, minél összetettebb munkamegosztásba s következésképp függőségbe kerülnek egymással a részei, annál inkább egyetlen lényt alkot. Olyan lényt, amely más, kisebb élőlények sokaságából (az egyes emberekből és a szintén élőlénynek tekinthető csoportokból) áll össze, de ezek az élőlények egyre kevésbé önállóak, akárcsak az ő szervezetük sejtjei. Folyamatosan specializálódnak, és bár megtartják alapvető életfunkcióikat, az anyagcserét, szaporodást, regenerálódást, halált, ezeket a funkciókat már nem képesek önállóan látni el. [A munkamegosztás] Az önfenntartó képességüket vesztett lények éppúgy nincsenek tudatában annak, hogy ők csupán egy nagyobb szervezet specializált részecskéi, ahogyan feltehetően testünk sejtjei sem gyanítják ezt. Működnek saját érdekeiket követve, azon a módon, amire képesek, s amire helyzetük szorítja őket, a számukra külvilágot jelentő szervezettől kapott ingerek, táplálékbőség vagy -ínség és egyéb szabályozó tényezők irányításával. A külvilágot pedig, amelyben fennmaradniuk, érvényesülniük kell, immár nem a természet, hanem a társadalom jelenti számukra. [A biológiai analógia]

A munka fokozottabb megosztását, a szervezet (bármely szervezet) összetettebbé válását nevezzük fejlődésnek. Használjuk egyelőre értékítélet nélkül ezt a fogalmat, és fogadjuk el, hogy ebben az értelemben a társadalmi fejlődés igenis létezik, akár jó ez, akár rossz. Ez a fejlődés teremtette meg az ember valóban csodálatos képességeit és bizonyos értelemben „természetfeletti”, a természet feletti hatalmát.

A tudatos lényekből álló társadalom valamilyen értelemben maga is tudatos lény. Tudata a kultúra, ami sok lényeges szempontból magasan az egyéni tudat szintje felett áll. A társadalom jóval hosszabb életű lévén az egyénnél, nem érheti be az egyéni tapasztalat útján megszerezhető tudással. A kultúra a felhalmozott tudáskincs és a közös szemlélet. Egyúttal a személyes tudat legfőbb meghatározója. [Ellenkultúra]

A civilizált (azaz bonyolult munkamegosztásra épülő) társadalomban nem csoda az emberek személyes érzéketlensége a természetpusztítás iránt: nem érzékeljük tetteink természeti következményeit, mert azok nem hatnak vissza ránk közvetlenül. Csak a társadalmi következményeit érzékeljük. Egyéni érzékszerveink, ablakaink és ajtóink nem a természetre, hanem a társadalomra nyílnak. Az anyagcserét szolgáló testnyílásaink nem a természetet fogadják be és nem abba ürítik végtermékeinket, hanem egy szomszédos társadalmi szerv vezetékeire tapadnak. Olyasféle helyzetben vagyunk, mint egy szerv valamelyik belső sejtje, amely talán nem is gyanítja a testen kívüli természeti világ létét.

Persze egy testnek nemcsak belső sejtjei vannak, hanem külsők is. Talán legalább tőlük remélhetnénk, hogy szorosabb kapcsolatban állnak a természettel. Mégis azt látjuk, hogy akiket a munkamegosztás a természettel vívott harc frontvonalába helyezett, gyakran érzéketlenebbek a természet gondjai iránt, mint a „belső sejtek”, akik – védett helyzetükben –eszményített képet alkothatnak a természetről. Úgy tűnik, a kőfejtőt a legkevésbé sem zavarja, milyen szörnyű sebet vág a tájba. Egy természetvédelmi terület mellett gazdálkodó földműves a szabadon élő állatokat, növényeket tekinti legfőbb ellenségének, sokkal inkább, mint a városlakó, akinek semmi dolga velük, és elvontan rajonghat értük. Ez a jelenség azonban a biológiai analógiában is érthető. A külső sejtek olyan szerv részei, amelyek legfőbb hivatása a szervezetet megvédeni a külvilág hatásaitól. Minden élőlény testfelszínét erős védőréteg borítja, ahol a külső természettel érintkezik. A csupasz bőr is szinte páncél az érzékeny belsőségekhez képest, s a szőrzet, tollazat, a kitin- vagy mészváz egyenesen várfalnak számít. Még az egysejtű lények, ill. a szervezetek sejtjei is sejtfallal határolják el saját anyagukat, szervezetüket a külvilágétól. Ilyen réteg védi az emberi társadalmakat is a munkamegosztás egy bizonyos összetettségi szintje felett.

Unia

A társadalom fogalma árnyalásra szorul. A munkamegosztástól majdnem teljesen mentes törzsi társadalmak, a bonyolult munkamegosztásra épülő civilizációk, végül pedig mai helyzetünk három különböző, minőségileg egészen más társadalmi létformát jelentenek. Ezeket egyelőre az ősi társadalom, civilizált társadalom és globális társadalom kifejezésekkel igyekszem megkülönböztetni.

A civilizált társadalmak múltja több ezer éves. Korunk beláthatatlan jelentőségű fejleménye, hogy a régebben többé vagy kevésbé független civilizációk és ősi társadalmak, amelyeket technikával még át nem hidalt földrajzi és kulturális tér választott el egymástól, immár összeértek. Az emberiség belakott minden lakható és lakhatatlan helyet.

A társadalmak, akárcsak az azonos fajú vagy életmódú élőlények, egymás táplálékkonkurensei. Ha felélték, túlhasználták életterüket, nem marad más választásuk, csak egymás elüldözése (mint a népvándorlások, ill. a Föld benépesülése idején), kiirtása, vagy pedig bekebelezése. Egymás elüldözése már lehetetlen: nincs hová; a kiirthatók kiirtásán túlvagyunk, marad a bekebelezés, összeolvadás, vagyis munkamegosztás. Az összeszorult civilizációk munkamegosztásra kényszerítették egymást, ezáltal kölcsönös függőségbe kerültek. Ez pedig a fenti értelemben egyetlen lénnyé válást jelent. Nincsenek többé civilizációk, csak A civilizáció maradt, egy minden korábbinál hatalmasabb, mindenre kiterjedő birodalom formájában.

Ezt a globális társadalmat, amelyről már nem lehet többes számban beszélni, az eggyé vált, mondhatni nemrég született, s most formálódó lényt nevezem Uniának, a latin egység, egyesülés szóból képzett nőnemű tulajdonnévvel. Azért nem elegendő megnevezéséhez a globális társadalom kifejezés, mert a társadalom fogalma a szervesülés alacsonyabb szintjét és bizonyos fokig az alulról építkezését sugallja, holott a szervezettség jelen szintjén sokkal inkább a létrejött lény egésze határozza meg saját részeit, mintsem fordítva. Ezen kívül pedig a társadalom fogalmára továbbra is szükség lesz. Még fontosabb ok Unia sajátos, a korábbi társadalmakétól eltérő viszonya a természethez, amint később látni fogjuk. Unia nem azonos az emberi fajjal, különösen biológiai értelemben nem. Nem azonos az emberiséggel sem.

A globális társadalom tehát egyetlen lénnyé válik, és átveszi az egyéntől, társadalmaktól, civilizációktól az emberi lét feladatait. Az élethez szükséges képességek egyre kevésbé egyéni képességek. Míg a társadalom megfelelő szervei műholdakat, részecskegyorsítókat hoznak létre, addig az egyén képességei sorvadnak, s egyedül nemhogy egy villanykapcsolót elkészíteni, de az ehető növényeket felismerni sem vagyunk képesek.

Az energiahordozókat, nyersanyagokat és tápanyagokat mindinkább egy-egy erre szakosodott földrajzi területen állítják elő, mind nagyobb tömegben, és egyre nagyobb távolságokra, gyakran szó szerint a Föld legtávolabbi pontjaira szállítják. A specializált területek, helyzetük előnyös vagy hátrányos voltától függetlenül, nem képesek többé az önellátásra, egymásnak kiszolgáltatottak. Az önellátást lehetővé tevő anyagi és szellemi eszköztáruk elhal, s ami még fontosabb, természeti környezetüket olyanná alakítják, amelyben nem maradhatnak fönn többé önállóan. Az emberek megélhetését – kis részekre bontva – tőlük távol eső területek biztosítják, s e távoli területeken jelentkezik természetterhelésük legtöbb hatása is.

Ami az anyagcserét illeti, a világ által nyújtott anyagokból az emberi fogyasztásra alkalmasak kiválogatását, vagy inkább előállítását nem az ember végzi, hanem társadalmunk egyik szerve, a mezőgazdaság. Az emésztés első fázisa az élelmiszeripar dolga, az előemésztett tápanyag a sejtekhez (hozzánk) egy bonyolult keringési rendszerben, a kereskedelmen és a Földet sűrűn behálózó útvonalakon át jut el. A „hajszálerek” kiépült rendszere biztosítja, hogy távoli tájakról származó anyagok kerüljenek a helyiek helyett a legkisebb településekre is. Folyadékszükségletünk kielégítéséről vízvezeték-hálózatok, vízművek, valamint szintén az élelmiszeripar gondoskodik. Anyagcserénk végtermékeit csatornák és más szállítórendszerek juttatják vissza a természetbe. Legfőbb lerakóhelyei azok a területek, amelyek lakossága nem tudott kedvezőbb helyet harcolni ki magának a munkamegosztásban. A szellőzőrendszerek és légkondicionálók terjedésével a levegőhöz is egyre gyakrabban csak közvetett úton jutunk.

Az egészség megőrzését és a többi védelmi feladatot szintén erre szakosodott, bonyolult szervek látják el, akár az orvostudományra és a hozzá kapcsolódó egyéb szervekre (kutatás, táplálkozástudomány, műszergyártás, gyógyszeripar stb.), akár a rendfenntartás, jogalkotás és igazságszolgáltatás összetett szerveire gondolunk. Mivel érintkezési felületünk a természettel csekély, maguk a hatások is, amelyek ellen e szervek védenek minket, egyre jellemzőbben társadalmi eredetűek. A belső veszélyek mindinkább civilizációs betegségek, s a külső veszélyeket főként a többi ember jelenti.

Hasonló mértékben szervesült Unia idegrendszere, aminek egységesítése egy bonyolult szervezetű lény számára éppoly döntő jelentőségű, mint az anyagcserét szolgáló keringési hálózat. Mind a külső (természeti), mind a belső (társadalmi) eseményeket erre specializálódott szervek érzékelik, döntenek a megszerzett információ közérdekű, érdektelen vagy titkos voltáról, és idegpályákon, kommunikációs csatornákon át juttatják el hozzánk a nekünk szántakat. A tömegkommunikáció megjelenése és eluralkodása biztosítja a szervezet tájékoztatásának és reakcióinak egységesítését. [Tömeges vagy tömegkommunikáció?] Az elmúlt 150 év legfontosabb találmányai (távíró, telefon, rádió, tévé, internet, mobiltelefon, műholdas átjátszóállomások) mind arra szolgálnak, hogy az információt a lehető leggyorsabban szállítsák a legnagyobb távolságra. Ezek a hálózatok az egész bolygót beidegzik, az országok vagy egykori birodalmak, államok határaira tekintet nélkül. Az információ gyorsabb terjedését szolgálja a világnyelv kialakulása, s részben a képi kommunikáció jelentőségének növekedése a verbalitás rovására.

Egységesedik Unia tudata is. A korábbi társadalmak, civilizációk kultúrája ma már szétválaszthatatlanul keveredik egymással, bár nem egyenlően: a legerősebb, a „nyugati” kultúra napról napra jobban áthatja minden nép tudatát. (Nemcsak ereje folytán, hanem mert ennek szülötte a technika, amely Uniát létrehozta.) A mai utazó már mindenütt otthon érezheti magát; bárhol barátokra lelhet, akik hozzá hasonlóan vélekednek életünk fontos kérdéseiről. [Világtudat]

Unia kialakulásának kezdetei és további fejlődése inkább vallanak szükségszerű folyamatra, mint tudatos emberi szándék eredményére. Egyes „mélyzöld” álláspontok a civilizációk teremtését vagy épp elhagyását általunk választhatóként mutatják be, de túl súlyos érvek szólnak a mellett, hogy a civilizációk (s végül Unia) születése elkerülhetetlen, és globális méretű katasztrófa nélkül talán ki sem léphetünk belőle. [A legyek és a légypapír]

A harc a civilizációban éppúgy a harmónia része, a fennmaradás és a fejlődés eszköze, mint a természetben, s az alakulás fázisában nyilván még nagyobb szerepet kap, mint később, a kiforrott forma fenntartásában. [Verseny és háború] Az egy lényként való lét nem jelent a lényen belüli békét. Igazságosságot még kevésbé (az egyenlőség értelmében), még ha mai eszményeink nevében el is várjuk ezeket. [Eszmék kőolajból] Unián belül a harcok éppúgy folynak tovább, mint a bioszférában. E fegyveres, vagy mindinkább gazdasági harcoknak általában nem egy népesség megsemmisítése a céljuk, hanem a javak elosztása körül dúlnak, de nem csupán a jólét a tétjük, hanem egyúttal a hatalom (az irányító funkció) megszerzése is. A munkamegosztás még korántsem nyerte el végleges formáját. Hogy hol lesz Unia „agya”, irányító szerve, az jelentős részben gazdasági kérdés, ahogyan a fejlettebb élő szervezetekben is az agy messze a legnagyobb kalóriafogyasztó. A történelem nem azt mutatja, hogy a szellem teremt gazdagságot valahol, inkább azt, hogy a gazdagság teremti és vonzza a szellemet. Mivel az összetett kultúra bizonyos értelemben luxusnak számít, létrejöttének feltétele az energiafölösleg. Általában a jólét központjai váltak a civilizációk kulturális központjaivá. A szegényebb vidékekről is magukhoz vonzották az e téren tehetségeseket, mivel csak ezek a gazdasági központok tudták eltartani tevékenységüket. Így a gazdasági javakért folyó harc a szellemi javakért is folyik. (A közlekedés és a távközlés fejlődésével fogynak az okok a központok fizikai térbe helyezésére. Ma már a kultúra magasabb szintjein működő embereknek nem feltétlenül kell egymás közelében lakniuk, szétszóródhatnak a világban.)

A kultúra mint Unia tudata nem csupán luxus. A tudat, illetve annak szervi alapja, a központi idegrendszer, a legfontosabb szerepet kapja a tudatos lény irányításában. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a javakért, sőt a javak fölöslegéért folyó harc valójában az irányítás feladatáért folyik az alakuló munkamegosztásban. [Hatalom]

Unia és az ember

Minél bonyolultabbá és szervesebbé lesz a munkamegosztás, a benne kapott feladat annál személytelenebb. Unia szervei, sőt sejtjei egyre kevésbé az egyes emberek, nem is az országok, népek, társadalmak. Sokkal inkább a munkaterületek és foglalkozások, a termelő és kereskedelmi vállalatok, különböző szintű igazgatási szervek, amelyek egyre kevésbé kötöttek a bennük tevékenykedő emberekhez. Az egyének e szervekben könnyen cserélhetők, így a személyek nem szervet vagy sejtet, sokkal inkább őssejt-tartalékot, áramló anyagot jelentenek. Vagy ha tetszik, energiát, erőforrást. Erről árulkodnak az emberanyag, humán erőforrás viszonylag újkeletű fogalmai is. [Embertelen szervek] Ebbe az irányba hat az emberek leválása termelőeszközeikről: ma a gazdagok is proletárok. Az ember bármily elismert és jövedelmező állást betölthet, de amivel a javakat előállítja, nem az övé. Kapja bár a legfőbb vezető szerepét, a szervet nem irányíthatja belátása szerint. A vezérigazgatót is lecserélnék, ha saját felfogása alapján úgy döntene, hogy vállalata hagyjon fel eddigi értelmetlen vagy káros tevékenységével, s helyette tagjait – teszem azt – meditációra biztatná. Ha ez mégis sikerülne valamiképpen, a környezet, a nagyobb rendszer vetné ki magából, semmisítené meg az egész vállalatot. [Proletárok kora] Ugyanez történne a sokat emlegetett „háttérhatalom” részeseivel, szerveivel. Hiú remény lenne abban bízni, hogy ha sikerülne a hatalom jelenlegi képviselőitől megszabadulni, lényeges változás történhetne. A mindenkori legfőbb hatalom ugyanis nem a saját akarata szerint irányít, hanem a rendszer igényeinek megfelelően. (Persze részrehajlóan.) Sőt még a „rendszerváltás” sem segít, jól mutatja ezt a szocializmus kísérlete. Hiába történt meg a rendszerváltás a Föld egy igazán jelentős területén, s jött létre egy újabb, nagyon jelentős hatalomkoncentráció; hogy fennmaradhasson, ugyanarra kellett törekednie, mint ellenlábasának: minél gyorsabb gazdasági fejlődésre, minél több termelésre. Bár ezt nem a személyes érdekek mozgósítására támaszkodva igyekezett elérni, hanem elvileg az emberek „öntudatára”, gyakorlatilag pedig az elnyomására építve, ez részletkérdés ahhoz képest, hogy nem húzhatta ki magát a gazdasági fejlődés globális követelménye alól, s bukását is annak köszönheti, hogy e téren nem sikerült helytállnia.

Az egyén csereszabatossá sorvasztása megkönnyíti Unia működését, az anyag és energia gyors átcsoportosítását. Ez, akárcsak a többi szerveződési folyamat, nem csupán külső kényszerrel folyik: olyan eszmék támogatják, amelyeket az egyének magukévá, belsővé tesznek, lelkesen vallanak és követnek. Ilyen például a szabadság, vallási türelem vagy a társadalmi mobilitás eszméje. [Eszme és gyakorlat] [Kötött szabadság] [Modern magány]

Az „atomok” csereszabatosságának fokozásához és saját tudatának egységesítéséhez Unia igyekszik az egyes ember akaratát és önálló gondolkodását felszámolni. Az önállótlanságot hatalommal is kikényszeríti. A hivatalos rendszeren kívüli tanítást, a kötelező oktatás alóli kibújást jogilag bünteti. A kívánt mérvű önállótlanságot Unia elsősorban természetes úton, a legfőbb nevelőerővel éri el: azzal az élethelyzettel, amit az emberek számára teremt, másodsorban az immár mindenütt elterjesztett kötelező oktatási rendszerrel és a tömegkommunikációval.

Az iskolarendszer legfőbb rejtett tananyaga a fegyelmezés, az önálló akarat letörése. Nem tehetjük, amihez kedvünk van, helyette az iskolába kell mennünk, másként durván megbüntetnek minket. Ez a létforma már óvodás vagy bölcsődés korunkban vérünkké válik. Hasonlóan fontos eleme a rejtett tananyagnak a szakember-létre nevelés, ahogyan a tudást élesen elhatárolt, becsengetéstől kicsengetésig tartó területek halmazaként mutatja be nekünk. Természetessé válik bennünk a meggyőződés, hogy életünk minden problémájával más-más szakemberhez ill. szervhez kell fordulnunk, az pedig végképp nevetséges beképzeltség lenne, vagy az elmebaj tünete, ha az egész emberiség általános problémáit akarnánk megoldani. S ne feledjük, hogy ez nem valamilyen összeesküvés; a világ legnagyobb hatalmú döntéshozói is ugyanebben a rendszerben nevelkednek. [Elmesorvasztó iskola] Olyan buszon utazunk, ahol a vezetőnek sincs elképzelése arról, hogy merre menjünk, és miért arra. De sokkal inkább arról van szó, hogy a buszon – mondjuk, iskolabuszon – nincs is vezető. Akit vezetőnek nézünk, az a tanító néni, aki nem a busz irányításával, hanem a gyerekek fegyelmezésével foglalkozik. Valójában a busz létéről sincs igazán tudomása, ahogy a gyerekeknek sincs. És még a gyerekek tetteit sem ő irányítja elsősorban, hanem a tér formája, az ülések elrendezése, a belső környezet, ami nem mondja meg, mit szabad tennünk, mit nem, de azt igen, hogy mit lehetséges tenni, mit nem. A tanító néni uralmát megdönthetjük, mást állíthatunk a helyére, vagy kihirdethetjük az anarchiát, de ezzel még mindig nem vettük kézbe a busz irányítását, s továbbra sem látjuk a buszt az ülésektől, kerekektől, motortól, főként pedig az utasoktól.

Fontos megérteni, hogy a rendszer nem vezetéssel, irányítással szabályoz, hanem a puszta létével. Azzal, hogy környezetet, keretet ad az életünknek. Furcsán hangzik az állítás, hogy a rénszarvast, a zuzmót, a farkast Alaszka irányítja, pedig így van. Alaszka, amelynek sok egyéb dolog mellett fontos része a rénszarvas, a zuzmó és a farkas. A rendszer nem valami megnevezhető hatalom, amely felülről, erőszak alkalmazásával kényszerít bennünket közreműködésre. Nem is belső ellenség, amely a mérgezett kultúra révén suttyomban a lelkünkbe furakszik, és onnét fejti ki aknamunkáját. A rendszer egyszerűen a világ, amelyben élünk, s a létével, az általa nyújtott lehetőségekkel szabályoz bennünket. Éppúgy nem akar tőlünk semmit, nem is tud rólunk, ahogyan mi sem tudunk szerveink sejtjeiről, s éppúgy meghatároz minket, ahogy a mi szervezetünk is meghatározza sejtjeink létét és működését. Ha nem találjuk meg benne a helyünket, elpusztít minket anélkül, hogy sejtelme lenne róla. (Ez nem zárja ki a rendszeren belüli tudatos hatalmi törekvéseket, amelyeket leleplezhetünk, megbuktathatunk, ellenállhatunk nekik – de csodák csodájára alapvetően mégsem változik meg ettől semmi. Éppen, mivel tekintetünk megakad az elnyomón, nem látunk tovább a rendszerig, amelynek fontos eleme az elnyomás. A rendszer pedig ezen a szinten maga a világ; a rendszer megdöntése olyasfajta gondolat, mint a világ megdöntése. De ezzel nem azt állítom, hogy mit sem tehetünk a megváltoztatásáért.)

Amikor a rendszerben betöltendő feladatokra gondolunk, ne csak foglalkozások jussanak az eszünkbe, amire a rendszernek „szüksége van”. Sokkal inkább életlehetőségek, amiket a rendszer megenged. [Az ökológiai fülke] Az ingyenélésnek és a bűnözésnek az adott helyzetben megvalósítható formái éppúgy részei a rendszernek, ahogy a természet rendszerében is helyet kapnak az élősködők – de korlátozott számban. Annyi létezhet belőlük, amennyit a rendszer képes eltartani. A bolhák nem lehetnek többen, mint az emlősök fölös vérmennyisége, s ha számuk elérte ezt a határt, nagyon nehézzé válik bolhaként életben maradni. Áll ez „a társadalomból való kivonulásra” és az önellátó gazdálkodásra is: annyi ember választhatja ezt az utat, amennyi számára a rendszer képes helyet biztosítani, térbeli és szervezeti értelemben.

Unia létrejöttével az ember sajátos helyzetbe került. Az emberi lényt a természet szülte, minden szervét és képességét a természet rendszerében való egyéni fennmaradás feladata teremtette, formálta, s ehhez a feladathoz nagyon sokfajta szervre és képességre volt szükség. [Külső és belső] A munkamegosztás, az életfeladat elaprózása és szétosztása, nagyfokú gépesítése azzal a következménnyel jár, hogy az ember szervezetének és képességeinek legnagyobb része fölöslegessé lett. De mivel a biológiai változások nagyságrendekkel lassabbak a civilizáció, s főleg Unia fejlődési tempójánál, e szükségtelen szervek, képességek továbbra is léteznek, foglalkoztatni kell őket ahhoz, hogy az egyén el ne pusztuljon. Ezért Unia az általa felhasznált energia legnagyobb részét arra fordítja, hogy a fennmaradása szempontjából fölösleges illetve értelmetlen cselekvési lehetőségeket termeljen az egyének számára. Az emberek zöme azzal tölti munkaidejét, hogy megtermelje mások számára azokat az eszközöket, amelyekkel szabadidejükben működtethetik természetadta képességeiket, szerveiket, s munkájuk ellenértékéből maguk is e célra szolgáló, mások által előállított eszközöket, szolgáltatásokat szereznek. Így áll elő az a helyzet, hogy életünk szinte teljes egészében pótcselekvés. [Életprotézis] [Az emberi élet értéke]

Unia és a természet

Unia megszületésével a szabad természet gyakorlatilag megszűnt, már pusztán hely hiányában is. [Ketrecbe zárt természet] Ehhez járul a technikai civilizáció hatalmas ütemű fejlődése, amely lassanként az élő és élettelen természet szinte minden elemét képes felhasználni a saját céljaira, és ennek megfelelően szabályozni, átformálni, vagyis uralni.

Az élettelen természet anyagait átalakítjuk, sőt új anyagokat hozunk létre. Unia, elődeihez, a civilizációkhoz hasonlóan, de azokat messze túlszárnyalva, szervei jelentős részét élettelen anyagból építi: érzékszerveit (mikroszkóp, távcső, radar), keringési rendszerét (víz- és csatornahálózat, vasút, autópálya, repülők), idegrendszerét (telefon, rádió, internet), emlékezetét (könyvtárak, adattárak). Az ember élő szervezetében is szaporodnak a protézisek (szemüveg, vegyi rendszerfenntartók, hallókészülék, műfogsor, csípőprotézis, pacemaker, kerekesszék, és így tovább). Lelkünk, szellemünk is főként tárgyakból áll. [A szellem tárgyiassága]

Az élő természet fajai közül a hasznosíthatatlannak látszókat kiirtjuk, a többieket pedig művelés alá vesszük, mesterséges életkörülményeket teremtünk számukra, bevonjuk őket szakosított munkamegosztásunkba, egyoldalú teljesítményre kényszerítjük és ennek érdekében átalakítjuk, sőt újakat hozunk létre. A természetes kiválasztódás helyébe az emberi, vagy inkább uniális kiválasztódás lépett. Amíg korábban a fajok fennmaradásának feltétele az volt, hogy képesek legyenek megfelelni a természeti követelményeknek, addig ma az emberi követelményeknek kell megfelelniük, s az alkalmatlanok kihalásáról nem a természet, hanem Unia dönt. [Emberi kiválasztódás]

A természet törvényei érvényben maradnak ugyan, de egyre többet ismerünk fel belőlük, és tesszük őket ezzel saját céljaink szolgálójává. Így a természet és a civilizáció eddigi viszonya megfordul, a természet mindinkább Unia alrendszerévé lesz. [Ökokrácia] Ezért kényszerültem az Unia név illetve fogalom megalkotására, mivel civilizációnk átlépett egy újabb minőségbe, amire már nem illik a civilizáció korábbi fogalma. Olyan lény jött létre, amely az embert és a természetet egyaránt saját részeiként foglalja magába, emberi irányítás alatt. Ettől fogva a természet bizonyos értelemben megszűnt, s csak jobb szó híján nevezhetjük továbbra is természetnek. [A természet megszűnése]

(A természet beolvasztása nem jelenti, hogy az ember eltűnésével a természet ne lenne képes újra önszabályozó renddé szerveződni, de amíg Unia létezik, irányítja a természetet is.)

Ennek alapján át kéne fogalmaznunk az ember természetpusztító tevékenységének problémáját. Immár nem arról van szó, hogy tönkretesszük a külső, a létfeltételünket jelentő világot, inkább arról, hogy egy létfontosságú szervünket tesszük tönkre, ahogyan az alkoholista pusztítja el saját máját, s vele önmagát. A probléma súlyát, fenyegetését ez nem csökkenti, de más utakat nyit a remélhető megoldás felé.

Unia fogyatékai

Első pillantásra látszik, hogy Unia ma még (?) „anatómiailag” aránytalan. Az a része, amely a táplálékot, anyagot, energiát termeli számára, s ami pufferhatásával kiegyenlítheti az egyensúlyingadozásokat (vagyis a természet), túl kicsi a fogyasztó részhez képest. Ugyanennek a problémának az élettani megfelelője: e „fogyasztó” rész végtermékeinek újrahasznosításához nincsenek megfelelően működő, kifejlett szervek Uniában, csak kezdemények. (Hulladékipar.) Ezt a gyorsan növekvő feladatot még ma is szinte teljes egészében a sorvadó természet látja el, érthetően egyre rosszabbul.

Az új szervezet másik fő hiányossága a központi idegrendszer két legfontosabb funkciójában, a gondolkodásban és az irányításban mutatkozik. Unia a Földön létező legbonyolultabb szervezet. Fenntartásához, működtetéséhez általunk egyénenként nemcsak birtokolhatatlan, hanem egyenesen elképzelhetetlen tudás- és ismeretanyagra van szükség. Az ehhez kellő tudást emberek és tárgyak, szervek hatalmas tömegével tárolja és gyarapítja, szükségszerűen szakosított formában. A tudás tárolásának és kezelésének ilyen módja azonban nem teszi képessé olyasfajta értelmes gondolkodásra, amilyenre egy ember képes.

A világképalkotó és szándékteremtő gondolkodás lényegének azt nevezhetjük, hogy az ember a világról szerzett teljes ismeretkészletét együtt kezeli, az egymástól legtávolabbi területekről való ismereteit is összefüggésbe hozza egymással, szembesíti, ütközteti, s ezek ellentmondásait oldja fel gondolkodással. Így tesz szert világképre (a kulturális örökségétől most eltekintve), amelynek alapján legfőbb teendőit felismerheti közvetlen érdekein túl is. A tudás szakosodásával ezek a tudásrészek egyre távolabb kerülnek egymástól, lazul és szűnik köztük minden kapcsolat, s ebben az értelemben a gondolkodás lehetetlenné válik. A gondolkodás mint problémamegoldás egyre kisebb, szakirányú részproblémák megoldását jelenti. Unia erre szolgáló szervei közül ma a tudomány a legjelentősebb, azonban az interdiszciplinaritás sem ígéri a gond megoldását: minden jel arra mutat, hogy a korábban külön kezelt tudományterületek páronkénti összekapcsolása nem az átfogó gondolkodáshoz visz közelebb, hanem az egyre speciálisabb területek számát szaporítja tovább. Legalább ilyen súlyos baj a tudománnyal (s általában a szakember-léttel), hogy nincs értékrendje; nem a mit és a miért kérdésekre keresi a választ, hanem a hogyanra. A kultúra eddigi területei közül talán leginkább a filozófia látszik alkalmasnak Unia gondolkodási feladatának ellátására, de egyelőre úgy tűnik, hogy a filozófia válságban van. Művelői a tudományosság követelményének igyekeznek eleget tenni, távolodva az életközeli problémáktól, s azok érthető, hasznosítható tárgyalásától. A filozófia egyre inkább egy sajátos, öncélú tudományágnak látszik, amelynek eredményeit semmilyen technika vagy más gyakorlat nem hasznosítja.

A gondolkodáséhoz hasonló súlyú hiányosság az irányítás fogyatékossága. A teljes nemzetköziség, globális munkamegosztás, ami gyakorlatilag már kialakult, az értelmes cselekvéshez sok tekintetben egységes irányítást kíván, bármily riasztó ez a gondolat. Nem számíthatunk külső szabályozásra, minden a mi kezünkben van, ezért a fennmaradás érdekében a bioszféráéhoz hasonló, önálló és önszabályozó teljességet kell létrehoznunk. Ám az általános beidegzés kiépülésével és a tudat egységesedésével nem tart lépést az egységes irányítás fejlődése. Igaz, jól láthatóan alakul ez is. Az egységes szabályozás egyre nagyobb területekre terjed ki, a rendeletek, törvények egyre nagyobb távolságból érkeznek, s az államok, államszövetségek döntéshozó testületeinek önállósága is folyamatosan csökken: döntéseik egy nehezen körülhatárolható, de határozottan érzékelhető, növekvő világhatalom nyomása alatt születnek. [A demokrácia halála] Az irányítás rendszere tehát alakulni látszik ugyan, de értékelhető eredményt egyelőre nemigen hozott. Jobbára a munkamegosztás (hatalmi harcok) szervezésével és a természet még hatékonyabb kizsákmányolásával van elfoglalva, s az új lény legsúlyosabb gondjainak megoldása terén szinte semmi eredményt nem tud felmutatni. A központosuló szabályozás korántsem mindig azt szabályozza, aminek az irányításához valóban központi döntésekre van szükség. [Decentralizáció] A szabályozás növekvő bürokráciába fullad, az intézkedésekből pedig csak azok valósulhatnak meg egyáltalán, amelyek nem kereszteznek jelentős gazdasági érdekeket. A leghatékonyabb irányító maga a gazdaság, csakhogy jelen formájában nincs kellően átfogó és hosszú távú érdekeltsége, így hatékonysága a legveszélyesebb pusztító erő. [A gazdaság szép és csúf mítoszai]

Unia lehetséges jövői

Uniát teljes joggal tekinthetjük szörnyetegnek, amelynek további kifejlődését minden erőnkkel meg kell akadályoznunk, de éppígy tarthatjuk az ember legmagasztosabb hivatásának is. Bizonyára nem mellékes, hogy érte dolgozunk-e vagy ellene, de mivel úgy tűnik, létrejöttét és fejlődését eddig sem a mi szándékaink irányították elsősorban, érdemes keresnünk azokat a törvényszerűségeket, amelyeket eddigi történetében sikerül felfedeznünk.

Unia fejlődése, akárcsak a korábbi civilizációké vagy az élő, alakulóban lévő szervezeteké, a természet eltartóképességétől függ, akkor is, ha a természet időközben Unia egyik szerve lett. A nagyobb eltartóképesség, vagyis az adott szervezet szempontjából nézve a táplálék- avagy energiabőség, szaporodáshoz vezet. A szaporodással a táplálékkonkurensek száma növekszik. A táplálékkonkurensek a vetélkedés megszüntetésére vagy csökkentésére törekszenek, többek között specializálódással, a munkamegosztás fokozásával, ami egy szervezeten belül egyet jelent a szervezet bonyolultabbá válásával, fejlődésével. [Fejlődés] (Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy lény táplálékbősége nem csupán külső tényezőktől függ, hanem saját képességeitől is: attól, hogy mi mindent képes táplálékként, energiaként hasznosítani, vagy hasznosíthatóvá alakítani.) Uniát a (nyugati) civilizáció technikai fejlődése hozta létre, főként az a képessége, hogy képessé vált a fosszilis anyagokból számára hasznos energiát előállítani. Ezek azonban kifogyóban vannak, ami általános ínséggel fenyeget.

Kézenfekvő gondolat, hogy ha a táplálékbőség a fejlődés feltétele, akkor a táplálékhiány visszafejlődést eredményezzen. Azonban a szervesültség bizonyos szintje felett a visszafejlődés útja nem járható; a táplálékhiány a lény pusztulását jelenti. A szervezet szakosodott szervei már nem képesek szétválni önálló, magukban is életképes lényekké.

De a túl messzire vitt biológiai analógia megtévesztő lehet, s egyébként sem látjuk tisztán Unia szervesültségének mértékét. Tudjuk tapasztalatból, hogy korunk civilizációja képes bizonyos szerveit leépíteni. Szegényedés, gazdasági válság idején a „magas” kultúra egyes területei (művészet, könyvkiadás, oktatás, tudományos alapkutatások stb.) szinte azonnal elsorvadnak, számos, kevéssé fontos luxuscikk készítésével-használatával együtt, elvben tehát elképzelhető Unia visszafejlődése.

Vajon reménykeltő ez? Számomra nem hat annak. Mivel a már ma is érezhető táplálékhiány elsőként a kultúrát, Unia tudatát fenyegeti leépüléssel, ezért elsőként épp azt a szervünket veszíthetjük el, aminek a leggyorsabb fejlődése menthetne meg bennünket. Szinte bizonyosra vehetjük, hogy Unia szervei közül a leépülés azokat érinti majd a legkésőbb és legkevésbé, amelyek a természet beépítésére, kizsákmányolására, önszabályozó képességének felszámolására szolgálnak. S mivel ezek hihetetlen tempóban működnek, komoly a veszély, hogy mire Unia összeomlására, szétesésére sor kerülne, vele együtt bukik az önállótlanná tett bioszféra. Legalábbis olyan szinten, hogy nem lesz képes az Unia törmelékeként hátramaradt, újra önállósulni próbáló emberi lények maradékát ellátni. Szerintem van okunk attól tartani, hogy rendszerünk, életformánk nemcsak az emberi életet fenyegeti, hanem a természetet is. De ha ez alaptalan félelem lenne, és csak saját túlélésünkért kell aggódnunk, akkor is hasonló eredményre jutunk. S ha még az ember fennmaradásáért érzett aggodalmat is túlzottnak találnánk, akkor fontos lenne meggondolnunk, ki az, mi az az ember, akinek-aminek túlélése a szívügyünk, s valóban beérnénk-e azzal, ha válságainkat pusztán biológiai lényként sikerülne túlélnünk? [Mi az ember?]

(Egyébként számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy a fosszilis energiahordozók készleteinek kimerülése nem okoz energiaéhséget; áttérünk a minden eddiginél kockázatosabb atomenergia használatára. Ez az élelemválságot ugyan nem oldja meg magában, de Unia fennmaradását, s valószínűleg továbbfejlődését is lehetővé teheti.)

Nyilván döntő kérdés, hogy képesek vagyunk-e Unia fejlődését, vagy éppen visszafejlődését irányítani. Már-már metafizikai problémának tűnik, hogy egy szervezet parányi részeiként képesek lehetünk-e megismerni, ráadásul befolyásolni ezt a szervezetet. Ez elől most inkább kitérnék, tekintve, hogy úgysincs más választásunk, mint tenni, amit tehetünk, legjobb belátásunk szerint. S ha képesek voltunk a természet ilyen fokú leigázására, miért ne lehetnénk hatással a saját magunkból alakult, s részben tudatosan alakított szervezet működésére? Tudatos lényekből álló rendszerről van szó, egy új, korábban ismeretlen minőségről, és valószínűtlen, hogy e lények tudata ne lenne hatással a rendszer fejlődésére.

Nem biztos, hogy Unia csak egyetlen irányban képes fejlődni, egy előre meghatározott forma felé. Még kevésbé biztos, hogy fejlődése szükségképp méretnövekedést is jelent, sőt nagyon úgy fest, hogy ebben az irányban már nem is vezet út tovább.

Úgy hiszem, akik Unia léte ellen dolgoznak (a globalizációellenes mozgalmak, a kisebb egységek, pl. nemzetek önállóságáért harcolók, s a zöld mozgalmak egy része) hasznot hajthatnak Unia fejlődésének lassításával, s így időt nyerhetnénk a globális gondolkodás képességének kifejlesztéséhez. Akiket pedig helyzetünk lelkesít, az ember kibontakozásának lehetőségét látják benne, azoknak teljes erővel azon kéne dolgozniuk, hogy mielőbb éretté váljunk hozzá. A legtöbb hasznot azok hajtják, akik Unia elsőként említett fogyatékossága, a termelő természet és a fogyasztó emberi rész közti aránytalanság ellen igyekeznek tenni.

Annyi bizonyosnak tűnik, hogy nem gondolkodhatunk, cselekedhetünk többé kicsinyes, helyi indítékok szerint, és nem szabad csőlátó szakemberként csakis részproblémák megoldásával foglalkoznunk. Meg kell oldanunk a szakmai részproblémákat is, továbbra is törődnünk kell a helyi érdekekkel, de mindezt az egész Föld sorsát szem előtt tartva, annak kérdésébe ágyazva. Nincs méltóbb és égetőbb feladatunk, mint a Föld jövőjéről gondolkozni, vitatkozni, minden tettünkben, döntésünkben figyelembe venni, a legjelentéktelenebbekben is. És bármily égetően sürgős a cselekvés, ennél is fontosabb lehet a gondolkodás, mert a rosszul elgondolt tettek végzetesek lehetnek.

Az éghajlatváltozás vagy egy kozmikus esemény, pl. egy kisbolygó becsapódása, kiirthat bennünket írmagostul. Mégis teljes joggal mondhatjuk, hogy nincs a Földön az embernél hatalmasabb lény. S ha valamikor, hát legkésőbb most megérteti velünk helyzetünk, hogy ez nem ok a gőgre, sőt még alázatra sem jogosít fel. Hatalmunkról lemondani nincs mód, átadni nincs kinek. Semmi sem vezethet tragikusabb eredményre annál, ha „alázatból” nem veszünk tudomást hatalmunkról, s nem igyekszünk minden erőnkkel felnőni hozzá. Hatalmunk működik akkor is, ha nem veszünk tudomást róla, s az alázat gesztusával csak a lovak közé csapjuk a gyeplőt, a szakadék felé rohanva. A hatalom nem ön-kényeztető önkény, hanem kényszerű, elkerülhetetlen felelősség mindazért, akinek-aminek a sorsa a kezünkbe került, talán akaratunk ellenére is.

Évezredeken át büszkélkedtünk embervoltunkkal, s igyekeztünk magunkat minden módon megkülönböztetni az állatoktól. Most eljött az ideje, hogy valóban és sürgősen emberré váljunk, méltóak legyünk a magunknak adományozott ranghoz. Ki kell találnunk az embert. Ha ez nem sikerül időben, talán állatként sem létezhetünk tovább. [Emberré válni]

___________________________________________________________________________________

Nem tudom, észrevette-e valaki, hiányzik-e valakinek, de az írásokból, filmekből, a rajzokról eltűntek a fák, bokrok, madarak, és még sok minden. Eltűnt az eperfa, el a bükk, a nyír, a feketenyár, az akác. Eltűnt a hárs, a juhar, a kosárfűz, még a gyümölcsfák is: a dió, a cseresznye, barack, szilva, mandula, alma, körte, meggy. Eltűntek a bokrok: a jázmin, a som, a kökény, a fává öregedő bodza, galagonya.

Eltűntek a madarak. Eltűnt a sárgarigó, a zöldike, a tengelic, a kenderike, a búbosbanka, a vörösbegy. És még annyi minden. Vajon mi lett velük? A városiasodás, az ipari mezőgazdaság kiirtotta őket a világból, s így az irodalomban, művészetben, a világ tükrében, lelkünk alakítójában, vagy a gondolatainkban sem jelenhetnek meg többé?

Biztosan szó van erről is. De ezen a kőbányai lakótelepen, ahol élek, sorra jelennek meg a madarak, köztük nem egy olyan, aki régebben a városokba sosem tette be a lábát. S bár ez itt aránylag parkosnak számító környék, kevés helyen jártam a városban, a város akár legforgalmasabb és legsivárabb részein, ahol tavasszal ne szólt volna a barátka, télen ne járnának a cinkék, legalább a széncinke és a kékcinke, nyomukban fakusz, és vércse, karvaly is bukkan fel mindenütt. Éjszaka a házunk felett húznak a vadlibák. A világban vannak még madarak.

Talán félreérthető voltam: fákkal, madarakkal továbbra is sűrűn találkozunk. Írásokban, rajzokon, rajzfilmekben is. De többé már nem fűz, nem éger, nem szil. Csak fák. Rajtuk madarak. Nem vadgerle, nem csíz, nem szarka. És ha épp nem repülnek, mindig fákon vannak. Ott pedig vagy csicseregnek, vagy énekelnek. Bármilyen évszakban. Miféle madarak lehetnek? Hiszen alig van olyan madár, amelyik énekel vagy csicsereg. És bármilyen évszakban. Még az sem annyira általános, hogy a fákat kedvelnék, vagy hogy szeretnének repülni, ha tudnak is.

Szórólapjainkon, amelyeken a fák és madarak jogait hirdetjük, hiába keresnénk platánt, tölgyet, verebet, feketerigót, zöldküllőt. Csak elvben és elvont általánosságban akarunk kiállni értük, megismerni őket nem; semmi dolgunk velük. Idegenek nekünk. Talán hajlandóak vagyunk hozzáláncolni magunkat egy fához, hogy ki ne vághassák, de nem tudjuk, miféle fa ez, fel sem ismernénk másutt vagy máskor. Nem fa, csak ügy. A különféle fák és madarak különfélesége már nem létezik számunkra. Attól tartok, semmit nem mond már nekünk a virágzó hárs illata, az akácvirág íze, a nyír leveleinek ezüst fonákja, remegése a mozdulatlan levegőben, semmit, ahogyan a feketerigó szórja szét az avart csőrének széles, kaszáló mozdulataival, vagy ahogyan a verébcsapat hallgat el hirtelen, és egyetlen, surrogó hanggal vágódik be a jázminbokor sűrejébe. Nem maradunk csöndben, s nem emelkedik meg néhány ujjnyit a szívünk, mikor fejünk felett megszólal a barátka. Madár, fán. Ha észrevesszük egyáltalán.

Manapság már húszpercenként hal ki egy állat- vagy növényfaj a Földről. De úgy tűnik, belőlünk még gyorsabban, s még előbb.

___________________________________________________________________________________

úgy vágyunk rá, hogy legyen bűnös! hogy legyen jó és rossz a világban, legyen gonoszság, legyen arca, neve annak, aki minden keservünk oka

ellentmond minden józan észnek, hogy csak bajok, nyomorúság, köröttünk, bennünk pusztul a világ… és ne legyen senki, aki előidézi

hiszen mi csak játszani szeretnénk, ártatlanul, önfeledten, bennünk csupa szép és jó utáni vágy él, mi csak boldog gyermekkort szeretnénk gyerekeinknek, nyugalmat, biztonságot öregjeinknek, egy kis szent örömöt

hiszen mi a jó oldalán állunk, dolgoznánk, fegyvert is fognánk, lovagokként harcolnánk a jóért, vérünket adnánk, s ha kell, akár az életünket, hiszen az értelmes életet feláldozni is van miért, csak legyen ki ellen, hadd végezzünk ezzel a szörnyűséggel egyszer s mindenkorra, és ha meghaladná erőnket, akkor is tudnánk, hogy mi mindig a jó oldalon álltunk, és megtettünk mindent, ami csak tellett tőlünk

dehogy akarunk gyűlölködni, bűnbakot keresni, bosszúállók sem vagyunk, szeretnénk, ha minden ember, minden lény békében, szeretetben élne, ismerősök és ismeretlenek, csak örülni szeretnénk egymásnak, az égnek, vizeknek, a fáknak, állatoknak, nem ártani soha senkinek és semminek

még talán az sem kell, hogy a bűnösök megbűnhődjenek, éljenek büntetlenül, kövessék el újra és újra minden bűnüket, csak LEGYENEK, csak legyenek egyáltalán

és ha nem akad egyetlen gonosz sem a világban, legalább egy szellemlény legyen, a gonoszság princípiuma, Sátán, minden bűn forrása, akivel szellemi síkon küzdhetünk örökkön örökké, még ha eredménytelenül is

de az, az nem lehet, hogy senki, SENKI nem bűnös, az nem lehet, hogy mi mindannyian csak dolgozunk becsülettel, keményen, szeretünk, keressük az igazt, a magasztost, szenvedünk, játszunk, alkotunk, kedvesek és jók vagyunk, épp csak létezünk szépen, ahogyan létezni kell, vagy keservesen, ahogyan létezni lehet, ártatlanul szenvedve, gondjainkkal birkózva, szeretteinket segítve erőnk szerint, és ettől mások sorsa elnyomorodik, és a mi sorsunk attól nyomorodik el, hogy mások szépen, becsülettel, szeretteiket segítve élnek, és hogy emiatt lassan, lassan omlik össze a világ… az nem lehet! ugye nem?

hadd legyen legalább annyi, hogy mi ártatlanok vagyunk, és legyenek, legyenek bűnösök valahol, legyenek

2011

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

A paprika ugyebár egy növény. Nő magától, meghozza a termését magától, mi pedig leszedjük, megesszük. Valahogy így képzelné az ember, s volt idő, amikor valóban erről volt szó. De a munkamegosztás létrejöttével és folyamatos bonyolódásával igencsak megváltozott a helyzet. Futólag belegondoltam, hányan kellünk manapság egy paprika megtermeléséhez. Akit érdekel, kövesse velem egy darabig. Onnét nézem, ahol én állok, így aztán a hozzám közeli dolgokat részletesebben látom, a távolabb esők összemosódnak.

Grafikus vagyok, s egy paprikanemesítő cégnek dolgozom. Ismertetőt tervezek a cég egyik új paprikafajtájának bemutatására. Ehhez elsőként az kell, hogy legyen mit bemutatni. Kellett hozzá a nemesítő, aki manapság nem egymaga dolgozik, és nem is eszközök nélkül. Tehát kellettek a kutatók, akik eredményeit a nemesítő felhasználta, és kellett az a rengeteg ember, aki az eszközeit (üvegházát, higrométerét, hőmérőjét, metszőollóját, kötözőzsinórjait, csávázó, osztályozó, szárító gépeit, és így hosszan tovább) elkészítette.

Mondjuk, hogy most már tényleg én következem. Persze számítógéppel dolgozom, tehát mégis várnunk kell egy keveset. Mert a gép és a hozzá tartozó mindenféle kütyü kifejlesztéséhez, legyártásához, szállításához, eladásához kellett jó pár ember, jó pár különféle foglalkozás. A programokéhoz úgyszintén. Nélkülük nem dolgozhatok. Kellett még az a sok ember, akik a grafikusi szakmát kifejlesztették, akik engem megtanítottak rá, akik megépítették a munkahelyem, akik szállítanak, amikor utaznom kell a feladathoz, és így tovább.

Munkához látok végre. Kiválasztok egy-két betűtípust; ezeket betűtervezők tervezték. Szükségem van néhány jó fotóra, ezeket fotósok készítették. Nem éppen puszta kézzel, tehát az ő felszerelésük előállításához szintén kellett jó sok ember. Szükségem van szövegre is, következésképp valakire, aki megírja. Az ismertető többnyelvű lesz. Kell három-négy fordító, aki a kívánt nyelvekre lefordítja. Ha elkészültem a tervvel, nyomdába küldöm. Interneten, tehát itt is szükség van néhány szolgáltató cégre, emberekre, akik a szervereket üzemeltetik, karbantartják, a forgalmat adminisztrálják, kiszámlázzák. A számlák megtervezésén, kinyomtatásán, postázásán is dolgoztak páran. Ha a számlát nem tudom fizetni, néhány további ember is akcióba lép, a végrehajtóval bezárólag.

Tegyük fel, hogy fizettem rendesen a számlákat, s a tervem szerencsésen eljutott a nyomdába. A legkisebb nyomdában is dolgozik négy-öt ember, különféle munkakörökben, akiknek most munkát adok. De százszor annyian vannak, akik az ő gépeiket elkészítették, s még sokkal többen, akik mai formájukig fejlesztették.

Elkészül a nyomtatvány. Valaki leszállítja autóján a megbízómnak, akinek az irodájában ezután egy-két ember borítékokat címez napokig, és postázza az anyagot, ami majd több ország postai dolgozóinak ad munkát. A címzettek mérlegelik az új paprikafajta reménybeli előnyeit, és rendelnek belőle egy bizonyos mennyiséget. Dolgoznak a faxok, telefonok, s ehhez a telefontársaságok, telefongyártók. Vagy nem rendelnek. Kidobják a papírt, és a továbbiakban a szemét kezelői dolgoznak vele.

Hogy a megrendelésnek eleget tehessen, a nemesítő dolgoztat jó néhány magtermelőt, akik más módon, más berendezéssel termelik a paprikát, mint azok, akik a piacra szánják. A különféle eljárásokkal s ehhez való gépekkel kezelt, csíramentesített, csávázott magokat megfelelő eszközökkel csomagolják (persze a csomagolóanyagok és -eszközök megtervezésén, elkészítésén is sokan dolgoztak), végül leszállítják a vetőmagot.

A megrendelőnek új beruházásokra s ehhez kölcsönökre van szüksége, megindulnak a bankok, munkához látnak az érintett cégek irodai dolgozói. A pénzügyek ritkán folynak fennakadás nélkül; általában akad munkája bőven a különféle jogászoknak és bíróságoknak. Végül a kölcsönök megszerzése után emberek fóliasátrakat építenek, miután mások az ehhez szükséges számtalan alkatrészen és terven dolgoztak.

A magokat elküldik a palántaüzembe, ahol elvetik őket, valakik által gyártott tálcákba vagy másvalakik edénykéibe. A vetőgép mellett, ahol és amikor én láttam, öten dolgoztak. A gép meglehetősen bonyolult; igencsak sokan kellettek a kifejlesztéséhez és elkészítéséhez. A munkához szükséges dolgokat raklapokon, targoncán szállítják a géphez s onnan tovább; mind a raklapokon (a fák kivágásától kezdve), mind a targoncákon jó sokan ügyködtek, a fuvarozásukat is beleértve.

Ha a palánták elérték a kellő méretet, gyakorlott dolgozók „oltják”, azaz kettőből egyet készítenek. Az egyik fajtának ugyanis a gyökere megfelelő, a másik pedig jól terem. Tehát mindkét fajta palántát elvágják (mások által készített célszerszámmal) a tövéhez közel, s az egyiknek az alsó részét dobják ki, a másiknak a felsőt, a maradékot pedig összeillesztik, ismét mások által készített csipesszel rögzítik, s a két növény hamarosan egybeforr. A palánták ezután csöndben növekednek néhány kertész gondozása mellett a fűtött melegházban – amelynek fűtő- és szellőzőrendszerét, csöveit további embereknek kellett elkészítenie, üzemeltetnie –, s végül elérik azt a méretet, amikor tulajdonosukhoz, a termelőhöz szállítják őket.

Mivel a mai paprikát jobbára már nem talajon, hanem pl. kőgyapoton nevelik, ahhoz, hogy a termelő a palántákat elültethesse, valakiknek olvasztott bazaltból pókhálóvékony szálakat kellett húzniuk magas hőmérsékleten (az egész energiaipart dolgoztatva), a szálakat tömbökbe préselnie, mind-mind a megfelelő gépeken, amiket szintén el kellett valakinek készítenie, a gépek készítésére szolgáló szerszámgépekkel együtt. A tömböket további emberek által készített gépekkel ismét mások által készített fóliákba csomagolják. Megint mások készítették a célszerszámot, amellyel a kertész lyukakat vág a fóliázott tömbökbe, hogy a palántákat beleültethesse. Valakik vékony csöveket gyártottak, a végükön speciális kiképzésű műanyagalkatrésszel, ez utóbbit a kertész a „földbe” szúrja, a másik végét pedig vastagabb csövek nyílásaira erősíti; ezeken át kapja a paprika a tápanyagot. Ez a vegyipar által gyártott tápanyag valakik által készített hatalmas tartályokból érkezik, valakik által tervezett és készített berendezésekkel a kívánt arányban összekeverve, valakik által készített szivattyúkkal a csőrendszerbe nyomatva. Ismét mások párásítókat, aztán a páratartalmat, hőmérsékletet és egyebeket mérő műszereket terveznek és készítenek, amelyek használata elengedhetetlen a sikeres termesztéshez. A technológia alkalmazásához szükséges tudást emberek százai dolgozzák ki, tanítják a kertészeknek, és frissítik a megfelelő szakemberek által újra és újra megírt, megtervezett, kinyomtatott, terjesztett szaklapokban, tankönyvekben.

A paprikát számos betegség és kártevő fenyegeti, ezért a vegyipar ezernyi dolgozója, kutatója sokféle mérget, növény- és rovarirtószert készít a védelmére, amit a kertészek más iparágakban előállított speciális eszközökkel, megint másutt, mások által gyártott védőfelszerelésben szórnak ki az állományra. Hogy ezekből a rémségekből ne tucatnyit, csak három-négyfélét kelljen használni, egy részüket biológiai növényvédelemmel váltják ki. Ehhez egyes vállalatok számos, távoli földrészeken honos atka- és rovarfajt tenyésztenek, ismét más vállalatok által készített speciális tasakokba adagolják őket, és a kívánt időközönként postázzák a termelőnek, aki kihelyezi őket a paprikái közé, hogy azok felfalják a kártevők egy részét.

Ha végül beérett a paprika, szedőmunkásokat fogadnak, a leszedett termést mások és mások által készített rekeszekben, traktorokkal szállítják az osztályozógéphez, ami szintén igen sok tervező és gyártó munkája révén állt össze, majd a megint mások által készített anyagokból készült tálcákra pakolják szét, s egy újabb gépen fóliával bevonják.

Az irodai dolgozók mindez idő alatt végig szervezték, hogy melyik forgalmazó cég milyen minőségben mekkora mennyiséget milyen áron és mikor hajlandó átvenni, ha kevés az áru, honnan lehetne pótolni, ha sok, kinek lehetne a fölösleget eladni. E rengeteg munka eredményeképp végül eljutottunk egy újabb fordulóponthoz, a termék leszállításához. Immár düböröghetnek a ki tudja, hány ember munkájával készült kamionok az embersokaság által épített műutakon, dolgozhatnak az olajkutak és -finomítók, van teendője a sofőröknek, autószerelőknek, benzinkutasoknak és rakodómunkásoknak. Az áru felkerül a sok-sok ember által, különböző gyárakban készült anyagokból épített hatalmas bevásárlóközpontok polcaira, ahol marketingesek, újabb grafikusok és dekoratőrök, üzlet- és részlegvezetők, eladók, biztonsági őrök, pénztárosok kezére bízatik.

Most pedig bemegyek az üzletbe, megveszek három darabot, hazaviszem és megeszem. Amit nem vettem meg sem én, sem más, megy a szemétbe.

De nem ússzuk meg ennyivel, még nincs vége. Amíg idáig eljutottunk, hatalmas károkat okoztunk, s ezzel a gonddal nyilvánvalóan foglalkozni kell. Az eddig felsorolt munkamozzanatok mindegyikét különféle környezetvédelmi szakemberek és szakbizottságok mérik, vizsgálják, igyekeznek kigondolni, mit hogyan lehetne helyrehozni, tanulmányokat írnak, javaslatokat terjesztenek be. Különböző szinteken döntéshozók tucatjai foglalkoznak a problémákkal, bizonyos anyagokat és technológiákat betiltanak, egészségügyi határértékeket állapítanak meg mindegyik anyagra, egészségvédelmi előírásokat a dolgozók számára. Mások uniós és egyéb pályázatokat írnak támogatások szerzésére, amit a paprikatermelés során elszennyezett víz és talaj tisztítására, a munka és a szállítás folytán kialakult légúti és egyéb betegségek gyógyítására, a keletkezett hatalmas tömegű szemét kezelésére fordíthatnak. Ha némelyik pályázat sikeres, újabb embertömegek látnak munkához a problémákat megoldandó. Ők még mindig ezen a paprikán dolgoznak. Sőt, tudtukon kívül ezen dolgoztak mindazok is, akiknek munkájából a pályázatokon nyert összegeket előteremtették.

Ismét mások százai azon a kérdésen dolgoznak teljes erővel, hogy kinek legyen joga paprikát termelni, forgalmazni, hogyan lehetne ennek vagy annak a csoportnak a számára a jelenleginél kedvezőbb feltételeket kiharcolni. Lobbisták röpködnek a levegőben az egyik országban tartott vezetőségi üléstől a másik ország kormánytisztviselőjéig, dolgoznak a pilóták, stewardessek, szerelők, vámtisztviselők, szakszervezeti vezetők, üléseznek a gazdakörök. Tüntetők vonulnak az utcára, adnak teendőt a rendőröknek, újságíróknak.

Elhihetitek: nagyon, nagyon vázlatosra fogtam ezt az áttekintést. Tíz-hússzor részletesebben is megírhattam volna pusztán a saját ismereteimre támaszkodva, s vastag könyv lenne csak a felsorolásból is, ha nem egymagam írom, hanem segítségül hívom az itt épp csak érintett területek szakembereit.

A mai, legkorszerűbb technológiánk mellett hányan kellünk tehát egy paprika előállításához? Még a nagyságrendet is csak találgatni lehet. A legóvatosabb becslésem szerint emberek százezreiről van szó, de sokkal valószínűbb, hogy millióiról. És ez számít ma a paprikatermelés leggazdaságosabb módjának. Természetesen ez a rengeteg ember nem egyetlen paprikát, és nem csak paprikát állít elő, de… azért érdemes elgondolkodnunk ezen. Nem a paprikáról van szó.

Hosszú lett ez az írás, nem árt az emlékeztető.

Eredetileg a paprika egy növény. Nő magától, meghozza a termését magától, s mi leszedjük, megesszük.

___________________________________________________________________________________

A világvége illemtana című „túlélőkönyvem” sorsa számomra egészen döbbenetes. Sikere is, sikertelensége is messze felülmúlta várakozásaimat. Egyszerre. Talán érdemes írnom róla, mert sokféle szempontból tanulságos lehet.

Ismeretségi körömben nincs sok író, de látogatok olyasféle internetes irodalmi fórumokat, ahol a szerzők beszámolnak nehézségeikről, sikereikről. Látom, milyen sokan lelkendeznek, ha akár csak egy kerületi újság is leközli a kiadótól kapott rövid ismertetőt. S hogy valahol még recenzió is jelenjen meg a könyvről… az már olyan sikernek számít, amiről a szerzők jó része csak titokban álmodik.

Nos, a Túlélőkönyv sorsát e tekintetben talán a legnépszerűbb szerzők is megirigyelhetnék.

Nem tudom, hány helyen jelent meg a kiadói könyvismertető, annyi biztos, hogy háromjegyű számról van szó.

Legalább ennyi (volt) az internetes hivatkozások száma.

A könyv honlapján tizennyolcezernél több látogatás 33 országból; a látogatók összesen 340 órát töltöttek az oldalon.

Kb. tucatnyi blogon és honlapon reflektáltak rá hosszabban. (Egyetlen blogger viszonyult némiképp kritikusan a szöveghez, mások egyenesen magasztalták.)

Egy internetes fórumon külön topikot nyitottak a megvitatására. Ez máig is él, a hozzászólások száma meghaladja az ezret. (A könyv honlapjának fóruma ennél jóval kevésbé lett népszerű, de szintén sok embert megmozgatott.)

A szövegből terjedelmes idézetek jelentek meg (egy esetben két teljes újságoldalnyi), olykor utánközlések, önálló cikkek formájában.

Egyet-kettőt esetleg kifelejtve tíznél több recenzióról, kritikáról tudok, s egyetlen kivétellel nagyon elismerőek. A kivétel szerzőjéről kiderült, hogy nem olvasta a könyvet, s a főszerkesztő nyilvánosan kért elnézést a hanyagságért.

Három nagyinterjú; ezek egyike több internetes újságban is megjelent.

Egy tévé- és két rádióriport. (Utóbbiak egyike, úgy tudom, végül nem került adásba – de két adóról is szó volt, az egyiken talán lement.)

Elég sok könyvtár rendelt belőle. Két könyvtári példányt magam is láttam; ronggyá voltak olvasva.

A felsorolt reflexiók egyike sem napilapban vagy a legnépszerűbb kulturális fórumokon jelent ugyan meg, s nem a legnagyobb adók főműsoridejében sugározták, de igen komoly sajtóorgánumok is szerepelnek köztük. Vegyük még mindehhez, hogy a könyvismertetők, hivatkozások és recenziók közül csak azokról tudok, amelyeket a Google találatai közt felfedeztem. Könnyen lehet, hogy néhányról nincs tudomásom, mert nem kerültek az internetre.

A legnagyobb elismerést az jelenti, hogy két egyetemen, egy főiskolán és egy „webakadémián” ajánlott olvasmány lett; a múlt félévben az ELTE Bölcsészkarán választható tananyag volt.

Komolyan: remélhet egy szerző ennél többet? Ha ez nem siker, akkor mi lenne az?

És most nézzük a dolog másik oldalát. A magam részéről óvatosan csak egy 2000 példányos kiadást terveztem; pár évtizede ez még nagyjából a könyvkiadás alsó határát jelentette. Ha ennél kisebb példányszámban jelent meg valami, az gyakorlatilag bibliofil kiadásnak számított. Meglepetésemre kiadóm ezt határozottan sokallta, s rábeszélt, hogy kezdetnek érjük be ezer példánnyal. Így lett tehát.

Nos, ebből az ezerből a mai napig, vagyis közel két és fél év alatt, 465 példány fogyott el. A kiadás költségének kétharmada sem térült meg. Azt hiszem, indokolt levennem dagadó szerzői mellényemet, és feltennem magamnak a kérdést: mindazok közül, akik beszélnek róla, olvasta ezt a könyvet egyáltalán valaki? És még bőven adódnak kérdések. A mai ember már csak képernyőn olvas? Vajon hány példányban kelnek el az ennél jóval kevésbé sikeres könyvek? Érdemes még könyvet írni nálunk? Nekem bizonyosan nem.

___________________________________________________________________________________

Megdöbbentően gyakran hallani-olvasni, hogy az emberiség menthetetlen, pusztulása elkerülhetetlen. Tudósok, de főleg magunkszőrű „közemberek” közül sokan vallják ezt, s ami igazán érdekes, gyakran szinte kétségbeesetten, körömszakadtukig védelmezik álláspontjukat. Mintha nem is az általuk jósolt végtől félnének jobban, hanem attól, hogy esetleg nincs igazuk.

Kétségtelen, hogy e nézet alátámasztására végeérhetetlenül sorolhatjuk a meggyőzőnél meggyőzőbb érveket. Akár úgy is vélhetjük, hogy a lehetséges kifejletekre vonatkozó jóslatok közül ez a legvalószínűbb. Ez már elég lenne hozzá, hogy elfogadjuk? Aligha. Tegyük fel, hogy ez nem egyszerűen egy meggyőző elmélet, hanem kétségtelen igazság, s a biztos vég elé nézünk. Mit tesz az ember, vagy bármelyik állat, ha nagy túlerőben lévő támadói sarokba szorítják, és menekülésre semmi remény? Belátóan bólogat: ennyi volt? Nem; ez az a pillanat, amikor meg lehet és meg kell tennie a reménytelent is. Futni próbál, ha nincs is hová, szembefordul a veszéllyel, ha nincs is esélye, hiszen többé már nem veszíthet semmit. A gazella béget és rugdalózik akkor is, mikor az oroszlán a máját már megette. Mi pedig fogadjuk el pusztulásunkat tényként máris, amikor ez még csak kétes feltevés?

Vajon miért akarnak meggyőzni minket arról, hogy nincs számunkra remény, hagyjunk fel értelmetlen menekülési kísérleteinkkel? A mi érdekünkben? Ezt nehéz lenne belemagyarázni.

Saját érdekükben? Talán valamely gonosz hatalom bérenceiként arra akarnak rávenni minket, hogy békésen sétáljunk a magunk építette vágóhídra? Ne legyünk paranoiásak.

Legvalószínűbbnek az tűnik, hogy kényelmük védelmében teszik. Hiszen az a bizonyos elkerülhetetlen vég mégsem tűnik olyan közelinek, nem őket fenyegeti, csak gyermekeiket, unokáikat, és persze a mieinket. Ha közelebb állnának az általuk jósolt véghez, saját torkukon éreznék a kést, alighanem másként beszélnének. Ahhoz túl sokat tudnak a problémákról, hogysem letagadhatnák őket, így azt, hogy valamit tenniük is kelljen a megoldásért, csak egyféleképp úszhatják meg: ha azt állítják, minden, amit tehetnénk, értelmetlen. S mivel az ember szerencsére sosem hisz igazán saját magának, feltétlenül szükségük van társakra, akik osztják, megerősítik véleményüket. Hová lenne kényelmük, állítólagos lelki nyugalmuk, ha körülöttük mindenki keményen dolgozna a gondok megoldásán, csak ők malmoznának ölbe tett kézzel? Akkor bizony nyilvánvalóvá lenne, hogy nem bölcsek, csak erkölcstelenek.

____________________________________________________________________________________

Folyamatosan végezhető/végzendő „lelkigyakorlat”, vagy inkább életvezetési elv. Diogenészről neveztem el a róla fennmaradt egyik történet alapján, amelyben Diogenész lelkesen hajítja el utolsó tárgyát: ivópoharát, amint meglátja, hogy egy kisgyerek e nélkül is képes inni, a folyónak hasalva.

Nehéz lenne ma Diogenész példáját szó szerint követnünk. Egészen más világban élünk, a puszta fennmaradáshoz is tárgyak százait kell használnunk. De az elv, a hozzáállás számunkra is követhető. Lényege: ne arra legyünk büszkék, ha van valamink, ha egy újabb tárgyat birtokolunk – sokkal inkább arra, ha megvagyunk nélküle. Ismerjük fel naponta, hetente újabb tárgyról, újabb anyag- és energiaigényes elfoglaltságunkról, hogy képesek vagyunk nélkülözni! A tárgyat, amire nincs szükségünk többé, ne dobjuk szemétre, adjuk valakinek, aki számára fontos lehet. S amiről nem tudunk lemondani, használjuk tovább.

Ez az önkéntes nélkülözés nem nyomor, inkább gazdagság, nem rosszabbul, hanem jobban érezzük magunkat tőle. Ezért is „játék”: örömteli, képességeinket fejlesztő feladat. De az öncélú játékoktól eltérően valóságos és értelmes életfeladat. Növeli emberi méltóságunkat, önérzetünket, csökkenti kiszolgáltatottságunkat, és segít egy hosszú távon is élhető életmód megteremtésében, életfeltételeink megőrzésében, a természeti világba való harmonikus beilleszkedésben. Segít abban is, hogy ne törjünk össze a valamennyiünkre váró szegényedés nyomása alatt. Aki netán lenézne szegényes életmódunkért, kopottas külsőnkért, azt avassuk be a játék elvébe, értelmébe.

Minden gondunk, válságunk végső oka, hogy ekkora területen ilyen sokan élünk, s hogy ilyen anyag- és energiaigényes, sőt pazarló módon élünk. (Nem érezzük pazarlásnak, mert így szoktuk meg, így természetes számunkra, és mert ismerünk embereket, népeket, akik nálunk sokkal pazarlóbban élnek. Ennek ellenére tudnunk kell, hogy objektív lehetőségeinkhez mérten mindannyiunk életmódja pazarló.) A Diogenész-játék a második probléma megoldásában segít. Nem önsanyargatás ez, sokkal inkább szabadulás függőségeinktől. Önmagunk nevelése, akaraterőnk, szabadságunk, képességeink kiteljesítése.

Néhány példa: Megtetszett valami a kirakatban? Ne vedd meg, ha megvagy nélküle! Ne is nézegesd a kirakatokat, ha nem kényszerít végső szükség egy tárgy beszerzésére!

Elromlott egy eszközöd? Mielőtt újat vennél (s miután megjavításának kísérlete kudarcba fulladt), gondold meg, nem tudnád-e nélkülözni!

Egy új szerszámmal eredményesebben dolgozhatnál? Tanuld ki, hogyan használhatod egyre ügyesebben a régit!

Megoldandó feladat előtt állsz? Mielőtt a hozzá való eszközök beszerzéséhez látnál, gondold át, nem tudod-e meglévő eszközeiddel megoldani! S gondold át, hogy fontos-e megoldanod egyáltalán.

Kínálnak neked valamit? Ha megvagy nélküle, hárítsd el köszönettel! Találd ki, hogyan utasíthatod vissza az ajándékokat anélkül, hogy megbántsd a jó szándékú ajándékozót!

Messzi útra csábítanak? Menj gyalog, vagy maradj itthon, fedezd fel inkább szomszédaidat, lakóhelyedet, ismerd meg alaposabban saját világod! Közvetlen környezeted teli van olyasmivel, amire még sosem csodálkoztál rá, holott megérdemelné.

Szép akarsz lenni? Új ruhák és kencék beszerzése helyett tedd szebbé mozgásod, tartásod, arckifejezésed, lelked, ami arcvonásaidon és minden mozdulatodban kifejeződik!

Jobban fizető, de kevésbé értelmes vagy rokonszenves munkát ajánlanak? Ha anyagi javakból nincs szükséged többre, mint amennyid van, vedd magadnak a szabadságot, hogy az értelmesebb feladatot válaszd, kisebb jövedelemmel!

Ezek csak találomra hozott példák a lehetőségek közül. Aki elkezdi a játékot, százával fedezheti fel a helyzetéhez jobban illőket. Érezd jól magad!

____________________________________________________________________________________

Hazánk leghosszabb békés időszakában éltem. Hálás vagyok érte.
A valaha volt legnagyobb emberi bőség és kényelem korszakában éltem, a világ jobb módú felén. S voltak a miénknél gazdagabb országok, ez megkímélt a lelkifurdalástól az igazságtalanság láttán. Hálás vagyok érte.
Mindig volt fedél a fejem felett, és soha nem éheztem. Arra is futotta a világ bőkezűségéből, hogy képességeim jó részét kibontakoztassam. Társaim is hasonló helyzetben éltek. Hálás vagyok érte.
Olyan korban és helyen nevelkedtem, amikor és ahol még megtapasztalhattam az emberek közötti, versengés nélküli összetartozás érzését és biztonságát, ismeretlenek körében is. Megismerhettem az adott szó becsületét és a kitartás értékét. Megismerhettem a tanulás értelmét, az értelmes és hasznos munka lehetőségét. Olyan korban éltem sokáig, amikor még szükség volt az emberekre. Hálás vagyok érte.
Olyan korban nőttem fel, amikor még láthattam valamennyit a szabad természet maradékából. Hálás vagyok érte.
Eleinte gyanútlan voltam, de most már hosszú ideje látom, minden erőfeszítésünkre szükség van ahhoz, hogy hasonló világot hagyhassunk gyermekeinkre. Ezen dolgozom. S látom, hogy amire képes vagyok, nagyon kevés. Látom, hogy az én életem is oka annak, hogy ide jutottunk. S talán még ma sem teszek meg mindent, amit tehetnék. Szégyenkezem miatta. Majd jobban igyekszem.
Olyan korban nevelkedtem, amikor még megismerhettem a haszontalan élet feletti szégyenkezés érzését. Hálás vagyok érte.

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

Túlnépesedésünkkel, pazarló életmódunkkal kifosztottuk a természetet, amiből élünk, ezzel a megállíthatatlan és gyorsuló szegényedés kora köszöntött ránk. Aki belátja, többnyire az is csak a jövőbe képzeli a helyzet következményeit, valamilyen látványos fordulatként, s nem veszi észre a jelenben. A Világvége-jóslatok c. írásomban általánosságban már írtam a kérdésről, de nem árt konkrétabban is megnézni, hogy fest a szegényedés a gyakorlatban, itt és most.

Világgazdasági rendszerünk, amely csak úgy képes gazdálkodni a dolgokkal, hogy áruvá teszi őket, egyáltalán nem ad kellően magas árat a pótolhatatlan, vagy a fogyasztásunk tempójához képest igen lassan pótlódó természeti kincseinknek. De ezek pusztulásának eredménye az irreálisan alacsony árak mellett is világosan látható a társadalmi-gazdasági folyamatokban.

Szakadatlanul emelkednek az élelmiszer-, anyag- és energiaárak, mindennek az ára, amit természeti erőforrás felhasználásával hozunk létre. Leggyorsabban az életünkhöz leginkább nélkülözhetetlen dolgok ára emelkedik (élelem, víz, fűtés). Ehhez képest csökken mindannak az ára, amit saját erőnkből végezhetünk, vagyis olcsóbb lesz az élőmunka, egyre kevesebbet keresünk, így jövedelmünkből egyre kevésbé futja élelemre és közüzemi számlákra, még kevésbé a nélkülözhető dolgokra.

A folyamat lényege össztársadalmi szinten és a családi gazdálkodás szintjén hasonló. Persze minél tágabb területet nézünk, annál nagyobb helyi különbségeket láthatunk, hiszen több a lehetőség a problémák tologatására, de a helyzet képe még globális nézetben is ugyanaz. A legfőbb emberi értéket a munkabíró felnőttek jelentik (amennyiben van megélhetési lehetőségük), az öregek, fogyatékosok és betegek tehertételnek számítanak, sőt a gyermekek is, amíg nem hajtanak hasznot a közösségnek. A „szociális védőháló” a gazdagság korának szülötte, nagyjából a 20. századé, és együtt múlik ki a gazdagsággal. A szegényedő társadalom mind kevesebb terhet bír el. Csökkennek a nyugdíjak, a segélyek, az oktatás támogatása, romlik az egészségügyi ellátás. A javak elosztásában nő az egyenlőtlenség, így mindaz, ami korábban a társadalmi védőháló része volt (az idősek anyagi biztonsága, az oktatás, betegellátás stb.), lassanként átkerül a fizetett szolgáltatások közé, s a gazdagok kiváltsága lesz.

A javak fogyatkozásával nő a bűnözés, az egyéni és a szervezett egyaránt. Az emberek mind nagyobb része csak törvénytelen úton juthat létfontosságú javakhoz, más részük pedig olyan nehezen és oly kevés eséllyel juthatna hozzájuk törvényesen, hogy mindinkább megéri számukra a törvényszegést választani. Nemzetközi szinten ide tartozik a terrorizmus problémája is.

A bűnözés növekedésével párhuzamosan egyre nagyobb jogkört, több hatalmat kapnak a bűnüldöző szervek. Szükségképpen az állampolgári jogok rovására (hiszen a korábbi, gazdag korszakban született szabadságjogok tiszteletben tartása akadályozná a hatékony fellépést), így az államok mindinkább rendőrállamra emlékeztetnek, a demokráciák egyre diktatórikusabbak. De a bűnüldözés és a jogszolgáltatás működését szintén a fogyatkozó közjavakból kell biztosítani, ezért a hatalmi apparátus így sem tarthat lépést a bűnözéssel. A közbiztonság tehát romlik, a polgárok egyre kiszolgáltatottabbak, mind a bűnözőknek, mind a hatóságoknak. A bűnözés lépéselőnye nő, ez pedig terjedő korrupcióhoz vezet a bűnüldözésen belül, sőt más hivatalokban is. Az egyre védtelenebb polgárok önvédelemre kényszerülnek, egyénileg is, szervezetten is. Népszerűek a küzdősportok, terjed a fegyverviselés, másfelől pedig helyi önvédelmi csoportok alakulnak, hivatalos jóváhagyással vagy anélkül, a polgárőrségektől a bandákig. Mindez inkább terjeszti az erőszakot, mintsem fékezi. Az önbíráskodást szintén.

A „kultúra” leépül. A ma természetesnek tekintett kulturális igényeink többsége nyomban nélkülözhető luxusnak minősül, amint gondjaink támadnak a létfenntartás szintjén. Márpedig épp ezen a szinten támadtak gondjaink a természet letarolása folytán. Az éhes ember pénze maradékán kenyeret vesz, nem könyvet, vagy belépőjegyet egy kortárs művészeti kiállításra. Az íróknak, művészeknek, zenészeknek egyre nehezebb megélniük, munkájukért nem fizet senki, annak ellenére, hogy (többek közt az élőmunka említett leértékelődése folytán) lassan már szinte ingyen dolgoznak. A szellemi munka a reklám és a szórakoztatóipar területére húzódik vissza. A tudomány helyzete sem jobb: a kutatóintézetekben folyamatosak a leépítések, csökkennek a támogatások, ezen belül is főleg az alapkutatások kerete. A tudományos munkára fordítható erőforrásoknak gyakorlati hasznot kell hajtaniuk.

A felsorolást még hosszan lehetne folytatni, de remélhetőleg ennyi is elég, hogy helyzetünkre ismerjünk benne.

Szemléletünket a gazdagság és humanizmus korából örököltük, s ha látjuk is a szegényedést, technikai vagy politikai problémának hisszük. Azt gondoljuk, ügyesebb szervezkedéssel vagy további újításokkal, felfedezésekkel mindez elkerülhető lenne. Pedig ebben a léptékben a történet politikafüggetlen, bármely kormány alatt egyformán zajlik – sőt bármilyen társadalmi rendszerben, lásd a rendszerváltás történetét. A „jó”-nak tartott kormányzat annyit tehet, hogy más országok és a természet maradványai rovására lassítja a helyi szegényedést. Ha valahol átmeneti fellendülést látunk, biztosak lehetünk benne, hogy ennek kedvéért a világ egy másik részén hatalmas területen irtottak ki további őserdőket, gyorsítva mindnyájunk pusztulását, és emberek tömegeit sodorták még mélyebb nyomorba. A technikai fejlesztés pedig annyit tehet, hogy még hatásosabb eljárásokat talál a természet kizsigerelésére, amelyek lehetővé teszik, hogy ma ne csak a holnaputánt, hanem már a holnapot is feléljük.

Gyakran azért nem látjuk meg ezt a világos összefüggést, mert a nálunk gazdagabb országokkal hasonlítjuk össze magunkat. Ott jobbnak látván a helyzetet azt gondoljuk, hogy csak mi jártunk pórul, s ha ügyesebbek lennénk, elérhetnénk az ő szintjüket. Holott azt már ők maguk sem érhetik el többé. Náluk ugyanez folyik, de az ottani állapotokat nem az itthoniakkal kell összevetni, hanem a saját, tíz-húsz év előtti helyzetükkel.

Gondolom, világos, hogy nem jóslatokról esett itt szó, hanem az utóbbi évtizedek tisztán kirajzolódó folyamatairól, amelyek egyértelműen létfeltételeink feléléséből erednek. Létrendi szemlélettel, az élet egészének rendszerében gondolkodva előreláthatóak voltak, és a változások sorra be is következtek. Semmi okunk azt gondolni, hogy a gyorsuló eseménysor megáll, ha nem fogjuk vissza radikálisan szaporodásunkat és fogyasztásunkat. Ne higgyünk a „fenntartható fejlődés” jelszavának! Amit mi fejlődés alatt értünk (a növekedést), az semmiképp sem tartható fenn, sőt a jelenlegi állapot sem. Gyökeresen új életstratégiát kell alkotnunk a globális szegényedés előttünk álló, hosszú korszakára.

/Kapcsolódó írás: Az olcsó energia veszélye/

____________________________________________________________________________________

BLOG

Az élet igazságos: amennyivel kevesebb jut az egyiknek, annyival több a másiknak. Az elégedettséghez pedig nem kell más, mint hogy éppúgy tudjunk örülni mások javainak, mint a sajátunknak. Azok kedvéért, akik képesek erre, megosztom az örömhírt: rájöttem, hogy voltam én is gazdag valaha! Olyan gazdag, akivel a mai gazdagok hiába is versenyeznének.

Nem volt könnyű rájönni. Annyit mondogattuk később, mekkora szegénység volt gyerekkoromban (az ötvenes évek végére, a hatvanasok elejére gondoljunk), hogy nagyon elhittük, és azóta sem merül fel bennünk, hogy talán nem is igaz.

Tény, hogy nem volt meg „mindenünk”, de hol az a gazdag ember, akinek mindene megvan? Nálunk például a víz nem volt bevezetve még a kertbe sem, így aztán vödörben hordtuk az utcai kútról. Angolvécének hírét sem hallottuk, én legalábbis nem, és egy-egy fagyos téli estén igencsak meggondolta az ember, kimenjen-e a kertvégi budiba, vagy tartogassa még. És hát nem volt telefon, tévé, hűtőszekrény, porszívó meg más efféle. Igaz, nem is hiányzott.

De: volt kertünk, nem is olyan kicsi, inkább közepes méretű. Pest szélén, nem is a legszélén. Megtermett benne minden zöldség és gyümölcs, amire szükségünk volt, sőt nagyanyám a szomszédoknak is eladogatott belőle, néha a piacra is jutott, így nevelte fel négy fiát. Az úgynevezett anyagiak terén sosem voltak túl nagy igényeim, egyetlen vágyam volt elköltözésünk óta: egyszer majd újra ott, vagy egy hasonló kertes házban élni, nem messzebb Pesttől. Nem jött össze. Ilyen gazdag már soha többé nem leszek.

Más sem. Gazdagok bőven akadnak – de én túltettem rajtuk. A zöldségek, gyümölcsök, amiket ettem, semmiféle vegyszert nem láttak soha, még rézgálicot sem. Ezt az a mai gazdag ember sem mondhatja el magáról, aki csakis a legdrágább biotermékeket vásárolja. Húst nem ettünk annyit, mint manapság, de az hús volt. A legravaszabb hentes is csak annyit tehetett, hogy a mócsingot belemérte (meglehet, az a mócsing a mai húsáruk legértékesebb részének számítana), utólagos hormonkezelésben már nem részesíthette a disznót. Akkoriban még a hallisztet sem ismerték, a durvább tápokról nem is szólva. Nagyanyám tyúkjai és jércéi pedig valóban nem kaptak semmit kukoricán, gabonán, némi zöldségen kívül, igazibbak voltak a mostani méregdrága „tanyasi csirkéknél”, és buzgóbban kapirgáltak a mai „kapirgálóknál”. Ami talán a legfontosabb: olyan anyatejen nevelkedtem, ami nem volt tele méreganyagokkal – no jó, egy kevés DDT-t leszámítva. Ebben a luxusban ma a leggazdagabb családok csecsemőinek sem lehet részük.

A levegő olyan tiszta volt, amilyen most az uralkodó osztály villanegyedeiben sem lehetséges, az éjszakai egünk pedig olyan csillagos, hogy a kedvéért ma természetvédelem alá helyeznék a területet, ha más hasznát nem vennék. De, bár nem hiszek benne, tegyük fel, hogy a nagyon gazdagok még mostanában is találhatnak maguknak hasonló lakóhelyet – olyant azonban semmiképp sem, ahol ne szelné át testüket, agyukat, szívüket, vérüket a nap minden percében milliónyi mobilbeszélgetés és tévéadó sugárzása. Márpedig én ilyen helyen laktam, így éltem.

Nos, ki elég jószívű hozzá, hogy velem együtt örüljön egykori gazdagságomnak?

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

A manapság méltán sokat emlegetett globális felmelegedés okai közül szinte kizárólag az üvegházhatásról hallunk, és még az üvegházgáz-kibocsátás döbbenetesen szerény csökkentéséről szóló egyezményeket sem igyekszünk betartani. Pedig ha azt sikerülne teljesen kiküszöbölni, tehát 20, 40% helyett 100%-ban gondolkodni és azonnal meg is valósítani, jelenlegi népességünk mellett akkor is maradna épp elég emberi tényező a felmelegedés folytatásához. Olyanok, amiről sosem beszélünk.

Többek között mi magunk.

Ha az ember átlagsúlyát 40 kg-nak vesszük, gondolva a gyerekekre, 7 milliárd ember teste 280 millió tonna 37°C-os fűtőtest.

Be kell számítanunk, hogy a forró égövön élő emberek fűtőhatása csekélyebb, mert környezetük átlaghőmérséklete megközelíti a sajátjukat. (Csak megközelíti, mert míg a nap csak nappal, addig az emberi test éjjel-nappal fűt.) Az itteni népesség egy részét tehát levonhatjuk az ember fűtőtömegéből. Beszámíthatjuk, hogy szaporodása közben az ember nagy tömegben pusztít ki más melegvérű állatokat, s így „fűtőtesteket” szüntet meg, de ha az összeset kipusztítaná is, cserébe ennél jóval nagyobb tömegben tartja saját haszonállatait.

S ez még a kisebb tétel. Sokkal nagyobb teher, hogy mindenütt lakunk, olyan helyeken is, ahol fázunk, tehát fűtünk, vagyis fűtjük a Földet is. Háziállatainkra sok helyütt szintén fűtünk a hideg évszakokban. A hőtérképeken világosan látszik, hol vagyunk, hol lakunk.

(Ez elsősorban az egyébként „hideg” fosszilis energiahordozókkal – kőolaj, földgáz, kőszén, uránérc – kapcsolatos probléma. Ha csak fával vagy más növényekkel fűtenénk, némiképp más lenne a helyzet, mivel a fel nem tüzelt fa is elkorhad idővel, és a korhadás a lassú égés során hőt termel. De a megújuló energiaforrások közül a fán kívül csak az egyébként is meleg napsugárzás jelent kivételt, a víz- és szélerőművekkel ismét csak hővé alakítunk olyasmit, ami egyébként nem melegíti a Földet.)

Nehogy azt gondolja bárki, hogy ezzel a rövid felsorolással számba is vettük a melegítő hatásunkat. Dehogy. Ez talán mind közt a legszerényebb tétel; csak azt emeltem ki vele, amiről nem szoktunk beszélni. Saját testünket, s ami közvetlenül kapcsolódik hozzá. A tevékenységeinkből fakadó felmelegedés ennek sokszorosa, de arról hallunk eleget, vagy majdnem eleget.

Gyalázat, hogy az embert ma már kilóra kell számolnunk. De KELL. Gyalázat, hogy gátlástalan szaporodásunkkal előidéztük azt a helyzetet, amikor az ember tömege jelentősebb tényezővé lett a szelleménél. Pedig jó ideje így van. És bár szellemi teljesítménye a tömegével is összefügg (több ember: több gondolkodó, több gondolat, bonyolultabb szellemi munkamegosztás), valójában a legkiválóbb koponyák legjelentősebb, legnehezebb és legméltóbb feladata megoldani minél többet azokból a gondokból, amit ugyanez a szellemdús emberiség a puszta tömege folytán jelent. Ez a feladat évről évre égetőbb, egyre nagyobb szellemi kapacitást köt le, így az ember tömege felemészti a szellemét.

___________________________________________________________________________________

BLOG

Tudjátok, mekkora egy tűzkő? Mintha vékonyabb fajta, hengeres gyufaszál szárából levágnánk egy 3-4 mm hosszú darabkát. Gyerekkoromban a tűzkövet akkora zacskóban árulták, mint egy egészen kicsi postai bélyeg, amilyen kicsi bélyegek azóta már nincsenek nálunk. A zacskó vékony, barna papírból készült, öt (vagy több? már nem emlékszem) tűzkő volt benne, és úgy zárták le, hogy az egyik oldalára valóban bélyeget ragasztottak. Amolyan egyszínű okmánybélyeg-félét. Ilyen volt; körömnyinél alig nagyobb kis papírdarab.

Ma a tűzkövet ötször akkora és sokkal vastagabb, átlátszó műanyag izében adják. Az izé hosszában végigfut egy szűk lyuk, mint falevél közepén a főér. Ebben a lyukban sorjáznak a tűzkövek. A lyuk nyitott végét egy forgatható, piros műanyagkorong zárja le, benne pici, egy tűzkőnyi méretű réssel. Ha a rést fordítjuk a lyuk felé és a szerkentyűt a fejére állítjuk, a soron következő tűzkő a résbe csúszik. Ha a korongot eltekerjük, az szépen kiemeli a parányi tűzkövet, és a markunkba pottyantja. Vagy a földre. Vagy valahová. Ha nem sikerült világosan leírnom, az sem baj, a lényeg, hogy nagyon szellemes szerkezet, és nagyon formatervezett. Tömege a benne lévő tűzkövekének sokszorosa, térfogata pedig sokszázszorosa. Nyilván az előállítási költsége is jócskán meghaladja a tűzkövekét. Ha kiürült, szemét. Műanyag lévén a kályhába sem lehetne dobni, ha lenne még kályha.

De van egy hibája: így is túl kicsi. Ezért átlátszó műanyagdobozba teszik, amit egy tenyérnyinél jóval nagyobb, vastag kartonlapra ragasztanak. A karton színe fényes, látványos nyomású, s a fonákja rendkívül informatív, ábrákkal, soknyelvű szöveggel. Talán még csip is van benne, tolvajok ellen. Valószínűleg a külső burkot sem olcsóbb elkészíteni, mint az adagoló szerkentyűt, és ez abban a pillanatban válik szemétté, amint hazaérsz vele. Ez már jó nagy. Érzékelhető tétel a szemeteszsákban. (Gondolom, ti is olyan nejlonzsákokat használtok, amit külön azért gyártanak, hogy szemetet csomagoljunk beléjük.)

A tűzkő csomagolása így végre megfelelő méretű. Miért is ekkora? Hát a kedvünkért, hogy olcsóbb legyen. Hiszen ha ma is parányi papírzacskóban tartanák, akkor nem lehetne önkiszolgáló rendszerben árulni (bárki nyugodtan zsebre tehetne száz zacskót is feltűnés nélkül), a boltnak vagy áruháznak eggyel több eladót kéne alkalmaznia drága pénzért, aki pult mögül maga árusítaná az ilyen apró holmit. Az eladót pedig természetesen mi fizetjük: az áruház csak akkor működhet, ha költségeit kifizetteti a vevőkkel, beszámítva a portéka árába. Minél kisebb az áruház költsége, annál olcsóbban kapjuk tőle az árut. Ez világos.

Nem könnyű ezeknek a dolgoknak utánaszámolni. Ember legyen a talpán, aki az ezernyi részlet és szempont pontos költségét számba tudja venni, s ez az ember nem az én talpamon lesz. De nézzük csak úgy szemmértékre. Elképzelhető-e, hogy egy újabb eladó alkalmazása (tébével, nyugdíjjal, bármivel) nagyobb kiadást jelentsen, mint ez a mérhetetlen túlcsomagolás, ha annak minden költségét beszámítjuk? Vagyis azt, hogy a hasznosítható termék gyártási költségeinek két-háromszorosát, olykor tízszeresét fordítjuk a csomagolására, munkaerőben, pótolhatatlan anyag és energia felhasználásában; a tömegének és térfogatának növelésével arányosan többszörösét a szállítására, raktározására; a csomagolásból keletkező irdatlan mennyiségű szemét továbbcsomagolására, mozgatására, szállítására, kezelésére, elégetésére, az égetők füstjének szűrésére, a hegyekké növekvő lerakók kezelésére, a hozzá való munkagépek gyártására, üzemeltetésére, jó esetben a szemét utólagos szétválogatására; a szemét és a szállítás által elszennyezett talaj, víz és levegő tisztítására; és – mivel a tisztítás alapvetően szőnyeg alá seprést jelent, az anyag nem tűnik el – a szennyeződés nyomán rohamosan szaporodó civilizációs betegségek kezelésére; a munka nélkül maradt eladó segélyezésére… és így tovább? Ha tudjuk, hogy ennek a költségét is mi fizetjük, az utolsó fillérig (hiszen ki más?), gondolhatja-e bárki komolyan, hogy az eladó munkabérének megtakarításával olcsóbban jutottunk a termékhez?

Jó nagy elefántot csináltam ebből a bolhából. De van ilyen bolhából annyi, amennyi kitesz akárhány elefántot. Tűzkő – igazán apróság. Egyébként már el is gurult valahová, csak ez a kiürült izé maradt meg. Megyek és kidobom.

___________________________________________________________________________________

Ezt az oldalt mindenki blognak nézi. Talán tényleg annak (is) kéne lennie. Mert úgy tűnik, az embernek gyakran többet mondanak a kisebb, megfogható, mindennapi dolgok, mint a nagyobb szabású, de épp ezért elvontabb általánosságok. Tehát megpróbálom. Úgy képzelem, ugyanazokról a kérdésekről fogok írni, mint eddig, továbbra is létrendi szempontból (ez lenne az oldal hivatása), de más megközelítésben, még kevésbé elvontan, inkább napló- vagy jegyzetszerűen.

Megkezdett webkönyveimet nem hagyom félbe, csak nyitok egy újabbat, ezúttal valódi blogot az oldalon belül. Nem mintha tudnám, mi is az a valódi blog: mire kezdtem volna felfogni a szó jelentését, addigra igencsak megváltozott, ezerféle arca lett. De épp ezért bizonyára belefér ez is. Meglátjuk, mi sül ki belőle.

___________________________________________________________________________________

_____________

A szép szavakkal megtévesztjük magunkat, olyan következetesen, mintha csak arra valóak lennének. Szép szavaink egyike a lélek, s mivel szép szó, tabu zárja el a kritikus vizsgálat elől. Képtelenek vagyunk olyasmire gondolni, hogy rossz a lelkünk, vagy káros, veszélyes, ez nem felelne meg a szép szó hallgatólagos használati szabályának. Lelkünket hajlamosak vagyunk valami más, nem földi szférában létezőnek képzelni, és persze minden ügyben a barikád jobbik oldalára állítani. A jó és rossz harcában, bármiről legyen is szó, és bármit tartsunk jónak, a lelket mindig a jó oldalán keressük. Nem csoda, ha a létrendi válságban is népszerű menekülési útvonal, vagy éppen célbunker.

Holott a lélek nagyon is gyakorlatias dolog, a legkevésbé sem következmények nélküli. Az építése, ápolása sem. És ott áll a barikád mindkét oldalán, akkor is, mikor világunk terheiről, válságainkról van szó.

Milyen sokat adhat lelkünknek egy állattárs, például egy kutya! Aki nem hiszi el saját tapasztalatának, higgye el a tudománynak: kutatások sora igazolja. Ám kell bizonyos vakság, vagy inkább elvakultság ahhoz, hogy ne vegyük észre a kutya kapcsolatát a kutyaszarban cuppogó belvárosok közt. S aki azt gondolná, hogy ő a maga részéről megoldja ezt a gondot, mivel kutyája ürülékét nejlonzacskóval nagyon rendesen felszedi és kukába dobja, igazán olcsón rendezte le magában az ügyet: nem látja, hogy a kutyaszart, ezt a természetes, gyorsan lebomló anyagot a műanyag csomagolással örökéletű aknává alakítja, és a többi szemét értelmes kezelését is igencsak megnehezíti vele. A kutya persze eszik is, tárgyakat, gyógyszereket fogyaszt, s a kutyája révén egészségesebb lelkű ember ökológiai lábnyoma, világterhelése jóval nagyobb, mint a kutya nélkül senyvedőké.

Mások lelkét az építi, gazdagítja, ápolja, ha távoli tájakra utazhatnak, döbbenetes mennyiségű benzin és kerozin felhasználásával, gyakran tonnákban mérhető szén-dioxid kibocsátásával. A felkeresett tájak nem ritkán a viszonylag érintetlen természet maradványai, hiszen ma a természettel való kapcsolat hiányától sorvad többségünk lelke. Így aztán épségét helyreállítandó tömegesen tódulunk azokra a helyekre, ahol még aránylag háborítatlanul élhetnének azok az állatok és növények, amelyeket máshonnét már kiirtottunk, elüldöztünk testi szükségleteink kielégítésére – most tovább zavarjuk őket lelki szükségleteinkkel. S hozzá még természetimádóknak is érezzük magunkat, akárcsak a különleges természeti szépségek, magányos hegycsúcsok, embert próbáló, lelket erősítő kihívások rajongói, akik nyomában a Mount Everestet elborítja a szemét.

Lelkünk építésében és gondozásában a legfontosabb helyen állnak társas kapcsolataink. Ezek sem anyagtalanok és nem következmény nélküliek, még a virtuálisak sem, sőt. Internet-használatunk ma már az áramfogyasztás legkomolyabb tételei közé tartozik. Amíg magányunkat a chat-en csevegve oldjuk, a házi gépek és a szerverek falják az áramot, az erőművek égetik hozzá Földünket, és magasra nőnek a számítógép-szeméthegyek. Miközben szeretteink, barátaink hangját hallgatjuk, mobiljaink sugárzásától sokezerszeresre sűrűsödik világunkban az elektroszmog, pusztulnak az erdők, a méhek, mellesleg betegszünk tőle magunk is.

Mi lehetne léleképítőbb az alkotásnál, önmegvalósításnál? De amit alkotunk, nem anyagtalan. Képességeink kibontakoztatásának hátterében festékgyárak dolgoznak veszélyes vegyszerek és melléktermékek egész tavaival, folyóival. Elektromos hangszereink, hangfalaink stb., amelyek nélkül ma a zenélést elképzelni sem tudjuk, szintén jelentős fogyasztók, emellett rengeteget utazunk, utaztatunk, szállítunk zene címén. Nem jobb a helyzet az alkotás más területein sem. S amit alkotunk, annak zöme semmilyen művészi értéket nem képvisel, csakis az „alkotó” lelkének van rá szüksége, vagy valamiféle önterápiás művészetnek minősíthetjük – sokszor akkor is, ha vannak rajongói.

A gyerek lelkének kialakulásában központi jelentőségű a játék. De ez régóta nem bújócskát, rabló-pandúrt, vöröspecsenyét, találós kérdéseket, maradékokból saját kezűleg készített csutkababát jelent, aminek a készítése is fejlesztő hatású, hanem a gyerekszobát járhatatlanná, élhetetlenné torlaszoló, gyorsan tönkremenő kütyük és a ronda műanyagszemét halmait, meg persze áramfogyasztó, a hardverek elavulását legsebesebben hajtó (mellesleg többnyire test- és lélektorzító) számítógépes játékokat.

Milyen fontosak lelkünknek az ünnepek, és az ezekhez gyakran kapcsolódó ajándékozás! Adni, kapni, önzetlenül, szeretettel. De ez bizony már régóta a fölösleges tárgyak fogyasztásának hihetetlen felpörgetését jelenti. A karácsony ma a fogyasztás tomboló ünnepe, amely egyre dagad, mértéktelenül. Már nem két-, nem is háromnapos, hanem lassan egy negyedévre kiterjeszkedő szezon, amelyben hol az elvárások nyomása alatt, hol önként, örömmel összevásárolunk mindent, ami csak képes figyelmünket felkelteni. A termelők és kereskedők jó része egész évben ebből él meg. S mellé egyre szaporítjuk az ajándékozást kívánó ünnepek számát, akár import útján is. (Például Valentin-nap.)

Maga a „leglelkibb” lelkiség, a spiritualitás is bőséggel fogyaszt anyagot és energiát. A zarándoklatok az érzékeny földi klímát felborító tömeges utazás tekintélyes részét teszik ki, s a kegyszergyártás hatalmas üzemek tömegét működteti világszerte.

A lehetséges példák sora gyakorlatilag végtelen. Ha csak az említetteket átgondoljuk, aligha hihetjük többé, hogy világunk pusztítása ellenében lelkünk jelenti a remélt felmentő sereget.

Nemcsak kenyérrel él az ember, sőt. Csakhogy lelkünk építéséhez, táplálásához alighanem jóval több valós anyagot és energiát fogyasztunk, mint testi szükségleteink kielégítésére. Pontosan megmérni bajos lenne, mivel testi igényeink nem válnak el a lelkiektől, s hozzáadódnak az utóbbiakhoz. A télikabátra ugyan testünknek van szüksége, de az újabb, szebb, divatosabb télikabátra már a lelkünknek. Lelkünk nagyobb súllyal nehezedik a Földre, mint a testünk. Itt létezik velünk, a valóságos, „fizikai” világban, nincs ingyen, és nem(csak) mi fizetjük az árát. Ráadásul olyasmivel fizetünk érte, ami nem a miénk – és el is fogyott.

Akkor hát mi legyen? Szabaduljunk meg a lelkünktől? Igen: szabaduljunk meg a mostani lelkünktől. Építsünk könnyebbet magunknak és gyerekeinknek, olyan lelket, amelynek a szabad természetre van igénye, saját képességeink kibontására, nem eszközök ezreire, nem a világ felőrlésével nyerhető tárgyakra és energiára. Nem könnyű feladat, jól tudom. De más lehetőséget nem látok.

___________________________________________________________________________________

2010

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

megvolt minden, nem kell többé semmi
még és még kielégültünk már a csömörrel is
nincs mit kívánni, eltűntek a dolgok
ha voltak valaha, emlékek sincsenek
lyukas szavak hányódnak üresen
lehajolni értük minek
talán majd elbomlanak egyszer
talán érdekes lehetne tudni, hogy mi volt
mi volt a nád, mi volt a kuckó, mi volt az ég
mi lehetett a szél, a csillag, mi volt a fájdalom
mi volt a parázs, mi volt a tél

mindegy most már, nem kell többé semmi
de néha, néha még felsercen a hiány hiánya
mintha úgy éreznénk, jó lenne még valami
talán csak egyvalami
talán
kellene valaki, aki nem mi vagyunk
kellene valaki, aki sírni tud
ha nem is értjük igazán, miért
ha szeméremből talán nem néznénk arra sem
kellene valaki, aki sírna
csak sírna, egyre sírna keservesen

2011

_______________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

Ne fabrikálj. A lét igaz. A dísz hamis.

2009

_______________________________________________________

Jó hír

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

Örökkön áll, örökkön illan
holtomiglan holtodiglan
és tovább.

2009

_______________________________________________________

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

A rendszeres segítség értéke kétes, mert a megsegített többé-kevésbé függővé válik a segítségtől: berendezkedik rá, létfeltételévé lesz. Mindegy, hogy sokak alkalmi segítségéről, vagy egyvalaki gyakori segítségéről van-e szó.

Nem valamiféle jellemhiba ez, hanem biológiai törvény, amely érvényesül az állatvilágban éppúgy, mint az emberi társadalomban, vagy saját élettani folyamatainkban, pl. a gyógyszeres kezelésnél. Aki hosszú időn át szed egy gyógyszert, függővé válik tőle. Nemcsak attól, amit kimondottan függőséget okozó szerként tartunk számon, hanem bármelyiktől. Szervezetünk abból építi folytonosan újjá magát és folyamatait, amit kap, alkalmazkodik a szerekhez, visszaállítja saját (egészséges vagy beteg) egyensúlyát, vagyis a gyógyszer elveszíti hatását. Valójában nem a hatását, csak a kívánt hatását veszíti el. A szervezet számítani kezd a rendszeresen kapott anyagra, ehhez igazítja működését, s ha a gyógyszert elhagyjuk, hiánytüneteket fog mutatni, a kezelt betegség súlyosbodik.

Hasonló függőség születését látjuk a vadon élő állatok megszelídítésekor. Ha a befogott (vagy sérült) állatot jól tartjuk, ellátjuk mindennel, amire szüksége van, egy idő után nehéz lesz szabadon engedni: annyira hozzászokik a fáradság nélkül kapott bőséges táplálékhoz, hogy meg sem akar válni tőlünk. Hamarosan elveszíti az önálló élelemszerzésre, a veszély felismerésére, menekülésre való képességét, s a „szabadon engedett” állat többnyire elpusztul – még ha szem elől veszítve nem is szerzünk róla tudomást. Akik már próbálták, jól tudják, milyen nehéz egy fogságban tartott állat visszavadítása.

A szociális segítség személyes és intézményes formáival, pl. a kéregetőknek való adakozással vagy a segélyrendszerrel is ugyanez a helyzet: ez általában nem (csak) segítséget jelent, hanem függőséget és új, tartós életformát teremt személyek, vagy akár egész társadalmi rétegek számára. A kéregetőnek szánt adománnyal magát a kéregetést támogatjuk, hozzájárulunk, hogy az illető számára a kéregetés életformává legyen, illetve az maradjon. Ez áll az állandó segítségre szoruló barátokra vagy családtagokra is.

Úgyszintén erről van szó a különféle gazdasági vagy civil szervezetek intézményi támogatása esetében. A szervezet, amely kéri, vagy akár csak elfogadja a támogatást, nemsokára azon kapja magát, hogy tevékenysége teljes egészében a támogatástól függ, s működését az szabályozza, ahogyan a támogató nyitja-zárja a csapot. Egy idő után céljait is ez fogja meghatározni. A kiinduló helyzet ugyanis, amelyben még a maga választotta célok eléréséhez keresett segítséget, észrevétlenül átalakul, s a szervezet azt kezdi figyelni, milyen célokhoz lehet éppen támogatást szerezni.

Semmiképp sem azt akarom mondani, hogy ne segítsünk a rászorulókon. A jóság és együttérzés, segítőkészség szép és fontos erény, a társas lény nélkülözhetetlen képessége, tragikus lenne hagynunk elsorvadni magunkban. És léteznek helyzetek, amikor a függőség sem jelent hátrányt; az együttélés, munkamegosztás bizonyos formája lehet ez. Inkább azt mondanám, akkor nyújtsunk rendszeres segítséget valakinek-valaminek (személynek, állatnak, szervezetnek), ha azt szeretnénk elérni, hogy tőlünk függjön. Ha nem tárgyi, hanem alanyi voltában akarjuk segíteni, önálló működőképessége elérésében, saját céljai megvalósításában, akkor a helyes segítség nem rendszeres, hanem alkalmi és hathatós. Segít megteremteni a körülményeket, amelyek közt a továbbiakban önállóan is képes boldogulni. Ahogyan a közmondás tartja: ne halat adj, hanem hálót! Ha az autó elakad egy kátyúban, segítsünk kiemelni, toljuk meg. De ha olyan autót kezdünk tolni, amelyikben nincs motor, csak addig fog haladni, amíg toljuk.

____________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

_____________

Ingerküszöbünk egyre emelkedik. Ártatlanul hangzik, sőt szinte vonzónak hat a szakkifejezéssel. „Magas ingerküszöb” – kissé olyan, mintha magas életszínvonalról, vagy bármi más magas dologról beszélnénk, s mi szeretjük a magasságot. Holott valójában arról van szó, hogy süketülünk, vakulunk, elveszítjük a szaglásunkat, ízlelésünket, tapintásunkat, külső és belső érzékenységünket. Bizonyos értelemben az életet: a kellően magas ingerküszöbű lény, aki már semmilyen ingerre nem reagál, halott.

Az írott szöveget ma már szörnyen unalmasnak tartjuk egymagában, képeket kívánunk mellé, minél látványosabbakat. A képet unalmasnak tartjuk, ha nem elég nagy, ha nem elég harsányak a színei, ha nem mozog, a mozgó képet unalmasnak, ha nincs hangja, a hangosfilmet unalmasnak, ha nem elég eseménydús, az eseményt unalmasnak, ha nem elég véres vagy pornográf, a zenét unalmasnak, ha nem elég felrázó ritmusú, ha nem elég hangos, és így tovább. Nem mozdul már bennünk semmi magától, nem mozdul finom, rezzenésnyi külső hatásokra sem, s ha nem bombáznak minket egyre erőteljesebb ingerekkel, színes, villogó képekkel, üvöltő zenével, gyilkosságok és katasztrófák híreivel, magányosnak és sivárnak érezzük életünket. Nagyjából úgy járunk, mint az öregedő emberek, akik egyre hangosabbra állítják a tévét, rádiót, ahogy romlik a hallásuk. Érzékelésünk kérge folyvást vastagszik, egyre nehezebb átütni, s minél nagyobb kaliberű fegyvereket használunk hozzá, annál vastagabb lesz.

A valóság halk hangja nem ér el hozzánk, nem köt le bennünket. Amint hazaérünk, első dolgunk bekapcsolni a rádiót, ha meg kilépünk otthonról, gyorsan bedrótozzuk magunkat. A természet ingerei már régóta leperegnek rólunk: a finom, többnyire szürkés vagy zöldes természeti színárnyalatok végtelen sokaságát egyáltalán nem tudjuk megkülönböztetni, egyhangúnak találjuk, a valóságban éppúgy, mint a művészetben. A rovar- és madárhangok megtanulására legtöbbünknek esélye sincs (néhány érdeklődőt éveken át próbáltam megtanítani a barátka poszáta semmivel össze nem téveszthető hangjának felismerésére, eredménytelenül), a körülöttünk élő állatokat sem ismerhetjük már meg, mert az kibírhatatlanul unalmas, eseménytelen elfoglaltság. Több órányi csöndes üldögélés eredményeképp villanásnyi időre láthatunk egy farkat eltűnni egy lyukban, elröppenni egy madarat, mászni egy bogarat, valami mozgást a lomb sűrűjében – nem, ez már nem nekünk való. A mi korunk természetkedvelői fotelben ülve természetfilmeket néznek, amelyekben az állat kitölti a pompás színekben ragyogó képernyőt, élete legakciódúsabb jeleneteit negyedórába sűrítve láthatjuk, narrátor magyaráz el minden tudnivalót, és zene szól közben. Igaz, a bemutatott állatok általában távoli kontinensek lakói, de végül is mindegy, hiszen ha egyik legközelebbi állatszomszédunkról szólna a film, akkor sem ismernénk fel, amikor a valóságban találkozunk vele.

A magasodó ingerküszöbön a gondolatoknak is mind nehezebb átjutniuk. Nő a színes csomagolás, a retorika, a stílus szerepe. A gondolat csomagolása szónokias legyen, korunk stílusában: szabadszájú, fiatalos (divatos rétegszavak, nyelvi fordulatok, bizonyos extravagancia), humoros, ha jól megy, szellemes is, meghökkentő, lendületes, erős érzelmi töltésű, s lehetőleg támadó. Hogy kit-mit támad, kevésbé fontos, ahogy a pankrátorok küzdelmében sem keressük, kinek van igaza; minél keményebben esik neki, annál inkább élvezzük. Hatása nagyobb, ha valamilyen botrányos vagy tragikus aktualitáshoz is kapcsolódik, ami már előzőleg felrázta a kedélyeket, vékonyra marta érzéketlenségünk páncélját. Egyre erősebb érzelmi hatásokat várunk el, s voltaképp csak akkor engedünk be egy gondolatot, ha szövege olyan állapotba hozott minket, amiben már amúgy sem tudunk vagy akarunk gondolkodni.

Sajnos, a stílus nem külsődleges a gondolathoz képest, s ezek a stílusbeli követelmények az átadni kívánt nézeteket, szempontokat is hatásvadászatba, egyoldalúságba, felszínességbe hajszolják, a gyakorlatban felhasználhatatlanná teszik őket, vagy valamilyen torz gyakorlatot szülnek. A gondolat túl szorosan kötődik a beszédhez, hogysem másként gondolkodhatnánk, mint ahogyan beszélni akarunk. A gondolatot egyre kevésbé igazsága terjeszti, sokkal inkább, hogy mémként mennyire sikeres. (Talán az sem véletlen, hogy a mém fogalma korunkban született meg.) Egy hatásvadász sületlenség jóval több ember „igazságává” lesz, mint az alaposan megfontolt, kiérlelt, sok szempontból körüljárt gondolat.

Nemcsak megszerezni, megőrizni sem tudjuk az ingerek keltette érdeklődésünket. A tempó és pezsgés, amire folyton vágyunk, látszólag az elevenségünk jele, de valójában épp ellenkezőleg: a rajtunk elhatalmasodó tehetetlen, halálos unalomé. Újdonságkultuszunk egyik alapja ez az unalom. Nem elég nekünk, ha az inger erős: az is kell, hogy sűrűn változzon. A filmekben gyors, éles, pergő-villogó vágásokat várunk, s csodálkozunk az évtizedekkel ezelőtt készült filmek elképesztően unalmas voltán. Úgy érezzük, a filmgyártás sokat fejlődött azóta – pedig csak arról van szó, hogy az akkori néző figyelme jóval érzékenyebb és kitartóbb volt. A hosszú szöveget nem tudjuk végigolvasni, végighallgatni, hacsak nem különösen izgalmas, cselekményes; a mondandót olyan rövidre kell fogni, hogy túl ne nyúljon az olvasó vagy hallgató gyorsan kihunyó érdeklődésén. Ki tudja ma már átrágni magát Fielding Tom Jones-án? Tárgyainkat, ruháinkat, barátainkat hamar megunjuk, puszta unalomból is lecseréljük őket; alig várjuk a számítógépes programok újabb verziójának megjelenését, miközben a korábbiak lehetőségeinek is csak töredékét ismertük meg. Nemigen nevelkednek már hangyafigyelők, akik képesek lennének órákra belefeledkezni egy aprócska rovar életébe.

Veszélyesebb ez a folyamat, mint gondolnánk. Nagy világdaráló gépezetünk nemcsak odakint, bensőnkben is dolgozik, és nincs esélyünk kint lassítani, amíg magunkban gyorsítani vágyunk. Csendre lenne szükségünk – és a csend élvezetének, de legalábbis elviselésének képességére. Aki teheti, erre tanítson minket!

/Folytatásnak ajánlott: A lélek súlya/

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

A nemesebb lelkűek közt (ha szabad és lehet még ezt az ódivatú kifejezést értelmesen és irónia nélkül használni) a birtoklás szó cseppet sem népszerű. Számos kiváló mű régóta hibáztatja gondjainkért a birtoklás vágyát és kultuszát, pl. Erich Fromm Birtokolni vagy létezni? című szép és bölcs könyve. Bár magaménak érzem ezeket a gondolatokat, mégis megkockáztatom, hogy – legalábbis látszólag – az ellenkezőjével álljak elő.

Úgy hiszem, a birtoklás nemcsak mélyen gyökerező kulturális hagyomány, ösztöne természetünknél, ősi, területvédő magatartásunknál fogva is túl erős bennünk, hogysem jó esélyünk lenne leküzdeni. Aki a szép eszmék hatására szabadulni igyekszik tőle, igen gyakran csak ködös gondolatokba vész, s miközben talán különbnek kezdi érezni magát a többieknél, életének gyakorlata mit sem változik. Sokkal többet érhet, ha nem látunk a birtoklásban ellenséget, és elfogadjuk. Sőt: inkább kiterjesztjük. S ez nem azt jelenti, hogy minél több ingó és ingatlan vagyontárgyat szerezzünk, hanem hogy minél többet érezzünk magunkénak a világból.

Ma, az eldobható tárgyak korában, gyakran csúful bánunk a tulajdonunkkal. Olykor csak annyit értünk a tulajdon alatt, hogy „az enyém, azt teszek vele, amit akarok, senkinek semmi köze hozzá”. Ez azonban aránylag új keletű és felszíni réteg, nem hatja át teljesen érzéseinket. Él bennünk a szónak s a benne rejlő fogalomnak, szemléletnek egy jóval mélyebb és fontosabb tartalma, ami a tulajdonunk iránti felelősségről, szeretetről szól. Olyannyira lényegi része ez a birtoklásnak, hogy nyelvünk (és amennyire tudom, a legtöbb nyelv) mély rétegében, magában a ragozásban, a birtokragban van rögzítve. Gondoljunk ezekre a ragozott szavakra: szülőföldem, hazám, anyanyelvem, anyám, apám, gyermekem, barátom, szerelmem.

Hogy anyám és a gyermekem az enyém, nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy azt teszek velük, amit akarok, hanem hogy vigyázok rájuk. Az én feladatom gondoskodni róluk, a sorsuk jelentős részben rajtam múlik, az én felelősségem. Szeretem őket, hozzám tartoznak, s én hozzájuk. A birtokviszonynak ezt az alapvető értelmét kell, kellene mindig és mindennel kapcsolatban szem előtt tartanunk.

Állítom, épp azért teszünk tönkre annyi mindent magunk körül, mert nem érezzük sajátunknak. Ha változtatnánk ezen (és gyakran valóban csak a szemléletünkön múlik), nagy lépést tennénk gondjaink megoldása felé. Nézzünk egy egyszerű köztisztasági példát. Akik teleszemetelik a várost, az országutakat, az erdőt, mezőt, a patakok és folyók medrét, bármilyen közterületet, többnyire tiszta, rendes lakásban élnek. Vajon ilyen gondtalanul hajigálnák szét szemetüket akkor is, ha városukat, országukat valóban a sajátjuknak éreznék? Képtelenség. Ahhoz, hogy ne szemeteljünk többé, elegendő, ha tulajdonosi érzésünket nem szorítjuk a lakásajtó, kertkapu mögé. Elég ez az egyszerű gondolat: ez az én városom, az én földem, sőt: az én Földem. Ez az én otthonom. Ha erre gondolunk, ha folytonosan átérezzük, éppúgy nem fogunk többé szemetelni a városunkban vagy másutt, mint a konyhánkban.

Természetesen én is tudom, miért nehezebb ezt megvalósítani, mint lakásunk tisztaságát. Hiszen a közterületeket mások is használják rajtunk kívül, s úgy érezhetjük, hiába vagyunk mi magunk gondosak, ha a többiek teleszemetelik. Országunk, földünk sorsát nehéz a saját felelősségünknek éreznünk, ha nem kapunk jogot az irányítására. De ez nem annyira komoly akadály, mint hisszük. Elég, ha nem becsüljük le az egy embernyi tett jelentőségét, és elég, ha becsüljük magunkat. Fájdalmas ugyan látni, hogyan bánnak egyesek a mi városunkkal, a mi országunkkal, de a mi szemetünk nem lesz ott a többieké közt. Elsősorban azért vagyunk felelősek, amit mi magunk teszünk, s aki tartja magát valamire, akkor is helyesen cselekszik, ha a többiek helytelenül. Sokan csalnak – ez nem ok és nem mentség, hogy mi is csalók legyünk. Sokan lopnak – ez nem ok, hogy tolvajokká legyünk. Erkölcsi kérdés ez, és önbecsülés kérdése.

A birtoklás nem jelenti a tulajdon tétlen és felelőtlen élvezetét, ellenkezőleg: elsősorban a megőrzés és gondozás feladatát jelenti. Ennek belátásához legtöbbször még szép szavakra, nemes gondolkodásra sincs szükség, elég hozzá a „csúf” önérdek követése. Aminek hasznát szeretném látni, annak épségéért tennem is kell. Ha a házam tetejéről lesodorta a cserepet a szél, az én dolgom a javítása, hiszen ha nem tenném, én áznék meg benne. S ez kiterjeszthető arra is, amit köztulajdonnak tekintünk. Ha az utcámban vandálok rongáltak meg egy padot, megjavíthatom. Semmi értelme úgy fognom fel, hogy „nem én rontottam el, nem az én dolgom helyreállítani” – az enyém, magamnak javítom meg. Ha betörő feszítette fel az ajtómat, eszemben sincs úgy hagyni, bár nem én tettem tönkre: sietve megjavíttatom én magam, mert nekem van rá szükségem. Persze minél több emberrel, minél több lénnyel vagyunk képesek azonosnak érezni magunkat, annál tágabb lesz számunkra az önérdek fogalma.

Aki jó útmutatót szeretne a helyes életvitelhez, nézze az egész világot a gazda szemével, nézze úgy, mintha rá várna minden feladat. Egy jelentéktelen példa: valaki a rágógumiját egy kiürült sörösüvegbe teszi. Nos, ilyet nem tennénk, ha úgy gondolnánk arra az üvegre, mint amit majd mi gyűjtünk be, váltunk vissza, nekünk kell majd kimosnunk újratöltés előtt, mi iszunk belőle.

Aki attól tart, hogy a gondoskodó, tulajdonosi szemlélet túl sok terhet ró rá, két dologgal biztathatom. Az egyik, hogy az esetek nagy többségében ez semmi fáradságot nem jelent; sokszor csak arról van szó, hogy ne tegyünk tönkre valamit, vagy hogy egy bizonyos tárgyat ide tegyünk-e, vagy amoda. Egyébként nem ritkán több időt és erőt fecsérlünk a hibákért felelősök keresésére, a velük való torzsalkodásra, mint ha kijavítottuk volna a hibát magunk. A másik, s talán lényegesebb dolog az, amit fáradságunkért cserébe kapunk: ha sajátunknak látjuk a világot, nem fogjuk többé értelmetlennek, véletlenszerűnek érezni magunkat benne.

/Folytatásnak ajánlott: Tudatosság/

____________________________________________________________________________________

Volt egyszer egy szegény ember. Rozzant viskóban lakott a hegyek alján, kis földecskéjét művelte, s olykor halakat fogott a közeli patakban, így etette családját. Nehezen éltek, gyakran éheztek.

Egy napon egy aranyhal került az ember hálójába. Mikor ki akarta venni, az így szólt hozzá:

– Ne egyél meg, szegény ember. Én ennek a vidéknek a királya vagyok, s teljesítem, bármit kérsz tőlem.

Hitte is az ember, nem is, de végül azt gondolta: soványka ez az aranyhal, nem veszítek sokat, ha elengedem. És ha mégis igazat mond, jól járok vele: megkapom tőle mindazt a szépet és jót, amit csak el tudok képzelni. Visszadobta a halat a vízbe. Az pedig így szólt:

– Köszönöm, hogy megkíméltél. Amit kérsz tőlem, megadom neked. Mit kívánsz hát?

Az ember elgondolkodott.

– A viskónk kicsi, sötét, és télen hideg, fázunk benne. Jó lenne nagy, világos és meleg házban lakni.

Nagyon nehéz a munka, megfájdul tőle a hátam, a lábam, mégis kevés az ennivalónk. Jó lenne, ha többet teremne a föld, jó lenne, ha magától járó ekém lenne és más szerszámaim, és nekem csak irányítanom kellene őket.

Sosem jártam még a hegy túloldalán, nagyon lassú és fáradságos az utazás. Jó lenne megismerni távoli tájakat, de anélkül, hogy hónapokra vagy évekre el kéne hagynom a családom. Jó lenne olyan jármű, ami sebesebben jár, mint a szél, és ha kedvem támad, elutazhatok vele messzire, mégis hamar hazaérek.

Kevés a szomszédunk, azok is messze laknak. Jó lenne, ha sok-sok ember élne itt, ha pezsgő, vidám élet zajlana körülöttünk. S hogy a többiek is jól érezzék magukat, szeressék egymást és ne irigykedjenek, adj meg nekik is minden jót, amit magamnak kértem.

– Menj haza, feküdj le aludni – felelte az aranyhal. – Mire felébredsz, meglesz minden.

Hazament a szegény ember, lefeküdt aludni. Másnap, mikor fölébredt, szeme-szája elkerekedett a csodálkozástól és rémülettől. Futott vissza a patakhoz, de csak egy bűzlő csatornát talált a helyén, szeméttel tele, olajos víz csordogált az alján. Szólította az aranyhalat, s az nagy sokára meg is jelent, átvergődve a szeméten.

– Hová lettek az erdők? – kérdezte az ember.

– Ki kellett vágni őket a sok-sok ember kényelmes bútoraihoz, papírnak az olvasnivalójához, gerendának a házakhoz, és tűzifának a fűtéshez, hogy ne fázzatok télen. Kellett a hely, hogy legyen hol laknia mindnyájatoknak, és legyen hol megtermelni a sok-sok ember élelmét.

– Hová lettek a hegyeim?

– Le kellett bontani őket, hogy legyen elég kő, mész és agyag, felépíteni a sok-sok ember házát és gyárait. Kellett a hegyekben lévő érc a maguktól dolgozó gépek elkészítéséhez.

– Hová lettek a madarak, és hová lett a többi állat?

– Ki kellett irtani őket, hogy ne tegyenek kárt a bő termésben, akik pedig megmaradtak, elköltöztek, mert nincs már hol lakniuk, nincs mit enniük.

– Hová lett a tiszta levegő?

– Bele kellett engedni a sok-sok ember magától futó és repülő járműveinek a füstjét, meg a nagy kályhákét, amelyek a meleget és a maguktól dolgozó gépek erejét adják, és a gyárakét, ahol mindez a sok jó készül.

– Hová lett a tiszta víz?

– Bele kellett engedni a sok-sok ember házából kifolyó szennyvizet, az eső belemosta a sok-sok háziállat trágyáját meg a földet bővebb termésre kényszerítő csodaszert, az emberek is beledobálják mindazt, amivel már nem tudnak mit kezdeni, és nincs hová tenniük.

– Nem lehetett volna legalább a szennyet és szemetet máshová tenni?

– Nem. Nincs más hely a földön, vízen és levegőn kívül, a szemét csak ezekbe kerülhet.

Elbúsult az ember, lehajtotta a fejét és gondolkodott. Végül ezt kérdezte:

– Megtennéd, hogy minden ugyanúgy legyen újra, mint régen volt?

– Látod, hogy alig élek már – felelte az aranyhal –, megfulladok a mérgezett vízben. Nincs erőm több kívánságodat teljesíteni.

Azzal alábukott, és utolsó erejével elúszott messzi tájra.

____________

MESÉK

Az egész világ készítette kenyér

A tücsök és a hangya

A szarvasok és a farkasok

A karvaly és a csalogány

____________________________________________________________________________________

Kolontár és Devecser környékét elöntötte a maró, lúgos vörösiszap. Emberek meghaltak, megsérültek, és a környék nagyon sokáig nyögi majd a következményeket. Van bennünk jóérzés, nem kabaréműsort hallgatunk most, hanem segélyt vagy imát küldünk a bajba jutottaknak (aszerint, hogy melyiket tartjuk fontosabbnak vagy kevésbé terhesnek), és gyalázzuk keményen a felelősöket, bárkik legyenek azok. Megilletődötten gondolunk az áldozatokra, és emlékükre ürítjük ezt a néhány doboz sört.

A Mexikói-öbölben mindent elárasztott az olaj. Csernobil fél Európát, kisebb adagban talán az egész Földet is ellátta radioaktív szennyezéssel. Mit is teszünk mi ilyenkor? Ugyanezt. Már komoly gyakorlatot szereztünk benne. Együtt érzünk az áldozatokkal, és fel vagyunk háborodva. Gyalázzuk keményen a vezetőket, akár nemzeti, akár nemzetközi szinten, a profithajszában mindenen átgázoló cégeket, az olajlobbit, az ellenséges, titkos vagy nem titkos hatalmakat, ki miben-kiben szereti a bűnöst felfedezni. Egyszóval azokat. Van jogunk a felháborodáshoz, hiszen mi ártatlanok vagyunk. Nekünk nem kell tudnunk róla, hogy a vörösiszap maró és radioaktív, ez nem tartozik az általános műveltséghez, a szakemberek dolga. Elég, ha képesek vagyunk használni az alumíniumtárgyakat, akár kegyeleti célokra, ilyen alkalmakkor. Elég, ha majd utólag felháborodunk. Nem kell foglalkoznunk vele, hogyan készülnek eszközeink, élelmiszereink, nem kell tudnunk, mi történik körülöttünk, mit teszünk világunkkal és magunkkal pusztán az által, hogy élünk, ennyien és így. S mi még a legjobb érzésűek vagyunk, azok, akik szívükön viselik a világ és embertársaik sorsát, nem intézik el az ügyet egy közönyös vállrándítással, csak mert nem közvetlenül őket sújtotta a katasztrófa.

Igaz lehet ez? Tényleg ennyire ártatlannak tudjuk látni magunkat? Miközben életünk minden mozzanatához műenergiát használunk, képesek vagyunk úgy érezni, hogy semmi közünk egy atomreaktor balesetéhez? Miközben autózunk, kőolajból készült műanyagtárgyakkal vesszük körül magunkat, műtrágyából termeljük meg az eledelünket, képesek vagyunk úgy érezni, hogy semmi közünk az olajkitermelés során bekövetkező katasztrófákhoz? Miközben alumíniumeszközöket és alkatrészeket használunk milliószám, alumíniumdobozokból isszuk a sörünket, üdítőnket, képesek vagyunk úgy érezni, hogy semmi közünk a devecseri tragédiához, illetve hogy mi, legalább lélekben, egyértelműen az áldozatok oldalán állunk, nem a bűnösökén? El sem tudom képzelni, pedig valóban így van. A legcsekélyebb jelét sem látom annak, hogy bárkiben is felmerülne kapcsolatba hozni életmódunkat a tragédiákkal, sőt akkor sem lát összefüggést senki, ha az orra elé tolják. A bűnösök mindig azok, bárkik, soha nem mi.

Félreértés ne essék: akiket ilyenkor gyalázni szoktunk, egytől egyig meg is érdemlik. Senkit nem akarok felmenteni, és nem szeretném, ha a legfőbb felelősök mindent ránk kennének azzal, hogy csak a mi igényeinket elégítik ki, ezzel szentesítve a profithajszát, hanyagságot, gondatlan tervezést, politikai érdekeket és így tovább. De az igazság, a legfontosabb igazság mégiscsak az, hogy az összes nem-természeti katasztrófa, és a természeti katasztrófák egyre nagyobb hányada is, a mi életmódunk következménye. Az áldozatokkal mi végeztünk – és részben persze saját maguk, hiszen ők is ugyanezt az életet élték. Érezzünk együtt velük, megvan rá minden okunk. Az ő sorsukban saját sorsunkat láthatjuk, tömörítve és felgyorsítva. De ne imákat küldjünk nekik – vagy ha igen, gondoljuk meg alaposan, miért és hogyan imádkozunk –, ne legyünk ennyire önzetlenek. Legyünk inkább önzők, gondoljunk máris magunkra, gyermekeinkre, a legközelebbi katasztrófa áldozataira. Gondoljuk ki, hogyan kellene élnünk, hogy a katasztrófákra ne legyen többé szükség, s minden téren, ahol csak módunkban áll, éljünk máris úgy.

És ártatlannak aztán semmiképp ne érezzük magunkat. Azok mindig mi magunk vagyunk.

/Folytatásnak ajánlott: Jár nekünk/

___________________________________________________________________________________

Pár év óta felkapott szlogen a reklámiparban a „Jár neked”, változataival együtt: „Mert megérdemled” stb. A javak mintegy alanyi jogon illetnek meg bennünket, semmit nem kell tennünk a kiérdemelésükért. (Csak fizetni, persze.) Jár nekünk, mert vagyunk, jár nekünk, mert megengedhetjük magunknak.

A reklám csak a szlogent találta ki, a vele megnyergelt életérzés nagyon régi. A mindnyájunk által érzett meggyőződést, miszerint bizonyos dolgok feltétlenül megilletnek bennünket – ha nem is alanyi jogon, de legalább annak fejében, hogy megdolgoztunk értük –, az idejétmúlt humanizmus ültette belénk. Az a humanizmus, amely sosem lép túl emberi világ körén, s csak azzal foglalkozik, hogy a javakat hogyan lenne helyes felosztani. Alapvetően városi (bár ma már vidéken is általános) szemléletével nem lát át a társadalom sűrű szövevényén a követelt javak eredetéig. Az áttekinthetetlen gazdaságban azt sem láthatja, léteznek-e még valóban ezek a javak, csak annyit tud, hogy járnak nekünk. Járnak, mert apáinknak kijutott belőlük, járnak, mert valahol valaha valakik kihirdették az emberi jogok egyetemes kiáltványát, járnak, mert más országokban vagy más rétegekben a nálunk semmivel sem különb emberek bővelkednek bennük. S miközben a többszörösét éljük fel annak, amit a természet hosszú távon adhat nekünk, eszünkbe sem jutna saját fogyasztásunkat mérsékelni. Tényleges helyzetünktől függetlenül igazságtalanság áldozatának, javainktól megfosztottnak érezzük magunkat, mert mások még nagyobb jómódban élnek, s követeljük a jogot, hogy mi is még többet fogyaszthassunk.

A hagyományos paraszti kultúrában, ahol még világos volt a javak természeti eredete, ez a hozzáállás elképzelhetetlen lett volna. Hogyan mondhatná egy földművelő, hogy neki jár az égtől a remélt májusi eső, s hogy elkerülje a jégverés? Vagy hogy a vetés fejében a föld ennyi és ennyi mázsa terméssel tartozik neki? De a földművelés már némiképp elhomályosítja látásunkat e téren, még ha mai helyzetünk felől nézve ez a tisztánlátás elérhetetlen csúcsteljesítményének hat is.

Minél közvetlenebb a természettel való kapcsolatunk, minél világosabban látjuk javaink forrását, annál képtelenebb a „jogos igény” gondolata. A vadászó, gyűjtögető ember nem mondhatja, hogy neki jár az útjába kerülő, becserkészhető vad, vagy megilleti, hogy naponta bizonyos mennyiségű gyümölcsre, ehető gyökérre bukkanjon. A vadász és a gyűjtögető munkája a fennmaradás elengedhetetlen feltétele, de nem jár neki érte cserébe semmi: ha sikerül vadra vagy bogyókra találnia, az a természet ajándéka. Ha az ajándék elmarad, s a vadász elpusztul, nem történt vele jogtalanság, csak szerencsétlenség.

A jog csak az emberi világon belül érvényes; a javak elosztását szabályozza. Természetesen az elosztás kérdése is fontos, de mérhetetlenül fontosabb a javaink forrása: a természet. Ma már az ember nem az ajándékaiból él, hanem erővel fosztja ki, s így sokkal többet képes elvenni tőle, mint amennyit magától, saját sérülése nélkül adhatna.

A favágástól nem látjuk az erdőt. Narcisztikus humanizmusunkban úgy érezzük, a fát a favágás, javainkat az emberi munka teremti. (Valóban ősrégi tévérzetünk ez, lásd Az egész világ készítette kenyér meséjének első változatát.) „Megdolgoztunk érte, jár nekünk!” – mondjuk sok mindenre. Ez többnyire annyit jelent, hogy sokáig és keményen fáradoztunk valamin, amivel rengeteg energiát fogyasztottunk, sok lény élőhelyét számoltuk fel, rengeteg anyagot dolgoztunk át – végső soron – szemétté, sok munkával járultunk hozzá világunk pusztításához. S ennek fejében jogosnak érezzük, hogy még a fogyasztásra is több lehetőséget kapjunk.

Ez a gondolat nyilván nem szentesíti az igazságtalanságot a javak elosztásában, de ne feledjük, hogy az a bizonyos „torta”, amelynek helyes felosztásáról annyit vitázunk, fogyatkozó világunkból készül újra és újra. Akár készítjük, akár fogyasztjuk épp a tortát, a világot pusztítjuk vele.

A mi egyetlen tényleges, valóságos tortánk nem más, mint a világ, amellyel szemben nincsenek jogaink, nem lehetnek követeléseink. A legtöbb, amit tehetünk, hogy minden erőnkkel a bennünket fenntartó rendjének megismerésén, őrzésén és helyreállításán dolgozunk, s ha sikerrel tesszük, sem jár érte nekünk semmi, csak kaphatunk rá lehetőséget, hogy élhessünk még ebben a világban, talán unokáinkkal együtt.

/Folytatásnak ajánlott: Rekordkultusz/

___________________________________________________________________________________

Kétségtelen, hogy emberi méltóságunkat külső tényezők csorbíthatják vagy megsemmisíthetik. Nehéz megőriznie vagy megszereznie – és átéreznie – saját méltóságát annak, akit egész életében megvetettek, megfélemlítettek. Akár odáig is elmehetünk, hogy méltóságunkat kívülről, azaz egymástól kapjuk. Ennélfogva helyeslem, ha törvény tiltja a megsértését. Csakhogy ez pusztán a kérdés kívülnézete, s mi mindig csak erről hallunk, ezzel foglalkozunk. Érdemes lenne azzal is törődnünk, hogy fest az emberi méltóság belülnézetben.

Mit jelent az emberi méltóság, belülnézetben? Talán ennyit: méltónak lenni az ember névre.

Mint minden meghatározásnak, ennek is következményei vannak. Elsőként az, hogy a méltóság az emberről alkotott eszményünktől függ. Másodikként, hogy nem örökölhető, nem kerülünk birtokába pusztán azzal, hogy megszülettünk. Belülről nézve, vagyis ha a sajátunkról van szó, a méltóság nem jog, hanem feladat. Méltóvá kell válnunk az ember névre.

Értelmetlennek látom, ha valaki felpanaszolja saját emberi méltóságának sérelmét. Ez a nézőpontok összekeverése. Belülnézetben az egyedül lehetséges emberi méltóság éppen az, amit külső tényező nem csorbíthat. Emberi méltóságom abban a pillanatban keletkezik, amikor valami ellenében meg kell őriznem, és képes is vagyok rá. Amíg nincs kivel-mivel szemben megőriznem, addig voltaképpen méltóságom sincs: nincs alkalmam méltónak bizonyulni. Hiszen ez a fogalom nem mást jelent, mint hogy a nehézségek ellenében méltó maradtam az ember névre (bármit értsünk alatta), hogyan várhatnám ezt külső körülményektől? Hacsak nem az ehhez szükséges megpróbáltatásokat várom kívülről, de ebben az esetben a sérelem nem csorbítja méltóságomat, hanem teremti. Ezért amilyen helyénvaló kívülnézetben tiltani, hogy másokat megaláztatásnak tegyünk ki, belülnézetben éppolyan helytelen, ha a bennünket ért sérelmekre méltóságunk nevében panaszkodunk. Saját emberi méltóságunkat senki nem csorbíthatja rajtunk kívül, csak méltatlan viselkedéssel veszíthetjük el.

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

A túlélés lehetőségeit keresők közt ma népszerű az önellátó gazdálkodásra való átállás terve, reménye. Többnyire sok naivitással édesítve kerül elénk, de ettől eltekintve az önellátás valóban enyhítheti a várható katasztrófák következményeit. A bonyolult társadalmi munkamegosztás hosszú és összetett ellátási láncot, távoli és ellenőrizhetetlen tényezőknek való kiszolgáltatottságot jelent. A társadalom egyensúlyát bizonytalanná, a rendszert sérülékennyé teszi, mivel egyetlen elem meghibásodása is leállíthatja a működését.

Mégsem örülök az önellátás eszményítésének, egyedüli helyes életformává koronázásának, sokkal jobb lenne helyet keresni számára a munkamegosztáson belül, vagy mellette. Bonyolult munkamegosztásunk ugyanis hasonló érték, mint amilyent az élővilágban a fejlett szervezetek összetettsége jelent. Segíti a jobb alkalmazkodást (létrendi válságunk nem a sikertelen, hanem a „túl sikeres” alkalmazkodás eredménye), de még fontosabb, hogy új minőségekkel gazdagítja az életet, olyan értékekkel, amelyek másként nem születhetnének meg. Erről nem szabad önként lemondanunk: olyan lenne, mint ha a baktériumok, vagy legalább a cápák szintjéig akarnánk egyszerűsíteni magunkat, pusztán azért, mert ezek a lények a túlélés rekorderei közé tartoznak.

További fontos szempont, hogy a kis, önellátó közösségek termelői kapacitása sokkal alacsonyabb, mint a mai rendszeré. Ez nagy erényük, mert így sokkal kevésbé terhelik a természetet, de számolnunk kell vele, hogy a mainál jóval kisebb népsűrűséget kívánnak. Bennünket ez a rendszer szült, ez duzzasztotta fel népességünket, s ha az önellátó gazdálkodást általánossá tennénk, az csak egy töredékünket lenne képes eltartani. Ez az egyébként sikeres önellátó gazdaságokat is elpusztítaná: éhező tömegünk kifosztaná és elsöpörné őket. Az önellátásra való áttérés tehát nem általánosítható megoldás.

Az összeomlás ma valós veszély, a biztonság szempontját komolyabban kell vennünk, mint eddig, ezért az önellátás gondolatát sem szabad elhessegetnünk, csak mert nem lehet általános. Olyasfajta szerepet kaphatna életünkben, mint a központi áramelosztó rendszerek mellett a saját generátor vagy napelem, ami áramszünet esetén kihúz minket a csávából. S ilyen generátorra természetesen sokkal könnyebb addig tenni szert, míg az áramellátás nem akadozik. Még jobb, ha ez a generátor nem a fészerben porosodik a probléma jelentkezéséig, hanem bizonyos tevékenységeinkhez eleve ezt használjuk.

Egy kevert rendszer tenné lehetővé, hogy ne kelljen munkamegosztásunk eredményeiről lemondanunk, mégis kevésbé legyünk sérülékenyek. Az iparcikkek és más kultúrjavak előállításában jórészt meg kéne őriznünk a bonyolult munkamegosztást, a legalapvetőbb létszükségleteket illetően pedig (víz, élelem, fűtés) a minél kisebb területi egységek önellátásához kéne közelítenünk. Ez utóbbi nemcsak a katasztrófák következményeit enyhítheti, hanem a megelőzésükben is segít.

A vízellátásban fontos, hogy a vízkészletek és vízművek helyi tulajdonban maradjanak, és minél kevésbé központosítottan működjenek. A telkeken jól jöhetnek a kutak, vízgyűjtők, a városi vízvezeték-rendszert pedig jó lenne közkutakkal is kiegészíteni. (A pazarlás elkerülhető, ha ezeket csak szükség esetén nyitjuk meg.) A szennyvízkezelés központosítását is érdemes lenne csökkenteni, lehetőleg helyben, gyökérzónás tisztítókkal oldani meg.

Élelmiszer-termelés tekintetében a családi gazdaságok aligha válhatnak teljesen önellátóvá, a legkisebb egység a falu lehet, de reálisabb a kis tájegységeken belüli tervezett munkamegosztás és termékcsere. A városokat a környéken termelt élelemmel kell ellátni, az országokat saját termékeikkel. (Ez elég fontos ahhoz, hogy akár a protekcionista gazdaságpolitikát is indokolja.) A családi és háztáji gazdaságok, hobbikertészetek ha nem is önellátók, azért még fontos kiegészítők lehetnek, főként a gyümölcs- és zöldségtermelésben.

A fűtéshez napenergiát kellene használni, amennyire csak lehetséges, kiegészítésként pedig minél több energiaerdőt ültetni a települések köré.

Mindez nem szól az ökofalvak léte ellen, hiszen az össztársadalmi szintű „kevert” rendszer mellett létezhetnek és szaporodhatnak ténylegesen önellátó közösségek is, amíg nem vesznek el minden helyet az összetettebb szerveződés elől – de ilyen veszély aligha fenyeget.

Az átállás természetesen sokkal könnyebb addig, amíg van miből támogatnunk ezt a feladatot, vagyis – Jankó András fogalmazását idézve – fontoljuk meg, mire fordítjuk az utolsó hordó kőolajat.

Ez a vázlat úgy hat, mintha csak államvezetési szinten lenne értelme foglalkozni vele. Valójában nem kell felső szintű döntésekre várnunk, magunk is sokat tehetünk már azzal, ha lakóhelyünket igyekszünk az önellátás lehetőségeit figyelembe véve választani meg, alakítani ki, legalább hobbi szinten ismerkedünk a kertészkedés alapjaival, egyáltalán: megszokjuk, hogy időnk egy részét fizikai munkával töltsük, s erre neveljük gyermekeinket is. Ha az átállás aránylag szerencsésen folyik, azt talán nem kell kitanulnunk, hogyan faragjunk magunknak fából és ökörszarvból számítógépet.

____________________________________________________________________________________

Jó hír

Karácsonyra

kellene valaki, aki sír

világ volt

vágy a bűnös után

Ez másik asztal

kertészek

Kiűzetés

Leltáramból

tavaszi_enek.doc

Eső

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Rekordkultusz/

_____________

Az újdonság bűvöletében élünk, magunk előtt kergetjük, s hipnotizáltan követjük… de hová?

Az új nem jó pusztán attól, hogy új. Alaposan meg kell vizsgálni, hogy tényleg jó-e, és mire. Az újítás szerves része létveszélyes gazdaságunknak; ez iránti rajongásunkat lovagolja meg számos üzleti manipuláció; jórészt ez vette át az értékteremtés helyét a kultúrában, tudományban, technikában. Az újdonságok zöme csak rövid távú kényelmünket vagy szórakozásunkat szolgálja, hosszú távon viszont nehezíti életünket, s hozzájárul világunk gyorsabb ledarálásához.

Az új dicsőítése lelki szegénységi bizonyítvány. Az új után az vágyik, aki képtelen értékelni és megbecsülni azt, ami van, vagyis voltaképpeni létét, életét. Rajta az újítás sem segít: csak pillanatokra elégíti ki, amíg az újdonság varázsa tart. Az új rajongója a jövőtől reméli az életet mindhalálig. Kérdés hát, hogy él-e?

Ideje tudomásul vennünk, hogy az újítás mindig veszélyes. Nemcsak a gyógyszereknek vannak előre nem látott mellékhatásai, hanem minden technikai (sőt társadalmi, gazdasági, kulturális) újításnak. A mellékhatások néha örvendetesek is lehetnek, de általában számunkra károsak, és sokszorosan felülmúlhatják a remélt előnyöket. Fel kell fognunk azt is, hogy a mellékhatások nem kivételes, véletlen műhibák, hanem az újítás szükségszerű, elkerülhetetlen velejárói.

A tudomány, technika, s általában a megismerés, modellekkel dolgozik. A modellkészítés leegyszerűsítést jelent, a legpontosabb modell esetében is. Ha nem lenne egyszerűsített, modellnek sem nevezhetnénk: maga lenne a valóság.

A tudományos technikával kiemelünk egy részt a valóságból, megtisztítjuk minden „esetlegestől”, s kísérletezni kezdünk vele laboratóriumunkban. Előállítunk valamit, ami tökéletesen működik, minden próbát kiáll, bármily körültekintően és hosszan vizsgáljuk. Ekkor a találmányt közzétesszük. Csakhogy mindaz az „esetleges”, amit a modellalkotás során letisztogattunk róla, maga volt a gazdag valóság, s ott várja az újítást a laboratórium kapuján túl. Részévé lesz a maga összetettségében felfoghatatlan világegésznek, tevékeny kapcsolatba lép mindazzal, amivel a műhelyben nem találkozhatott, és elkerülhetetlenül sorjáznak, sőt továbbgyűrűznek a nem kívánt mellékhatások. Ha kiküszöbölésükre újabb találmányokat fejlesztünk, azok mindegyike megtermi a maga mellékhatásait, s ezek hatványozódnak. Csak arról tudhatjuk, hogyan működik hosszú távon, amit régóta használunk változatlanul.

A legkevésbé létveszélyes szemlélet a konzervativizmus – lenne, ha le nem késtük volna. Ha nem álltunk volna rá már rég egy olyan útra, amely újabb változtatások nélkül pusztulásba vezet. Ugyanakkor az időben sem haladhatunk visszafelé, az átlépett kapuk bezárulnak mögöttünk. Még ha egy korábbi életformát szeretnénk visszaállítani, ahhoz is újításokra lenne szükségünk. Csapdahelyzet: most már mindenképpen újítások, olykor gyökeres újítások tömegére kényszerülünk, s arra, hogy – belátva a mellékhatások szükségszerűségét – tervezzük a tervezhetetlent, az előreláthatatlant is.

Jelenlegi életformánk változatlan fenntartása nem megoldható, egy korábbihoz visszatérni lehetetlen. Olyan újításokra van szükségünk, amelyek minél többet használnak fel a történelem által tesztelt, bevált hagyományokból. Természetesen a szükségszerű mellékhatásokat így sem küszöbölhetjük ki. Azok veszélyének csökkentésére szinte egyedüli lehetőségünk, hogy az újításokat nem terjesztjük el mindjárt világméretekben, hanem ismét sokszínű, változatos világban, helyi megoldásokban gondolkodunk. Ez abban is segít, hogy kevésbé elvont, inkább konkrét helyhez, helyzethez igazított modellekkel dolgozhassunk a kutatásban.

És talán a legfontosabb: soha ne újítsunk csupán az újdonság, vagy jelentéktelen előnyök kedvéért! Ne újítsunk az „önmegvalósításért”, alkotói kedvünk kiélésére!

A következő régi, szép imát a legkülönbözőbb történelmi alakoknak tulajdonítják, nem tudom, valójában kitől származik: „Uram, adj erőt, hogy megváltoztassam, amin képes vagyok változtatni. Adj türelmet, hogy elviseljem, amin nem változtathatok. S adj bölcsességet, hogy megkülönböztethessem a kettőt.” Bárkitől ered is, igazán jó. De szükségünk lett volna és lenne egy ilyen imára is: „Uram, adj erőt, türelmet és bölcsességet, hogy ne változtassak mindenen, amin képes vagyok”.

/Folytatásnak ajánlott: Kreativitás-kultusz/
___________________________________________________________________________________

ÚJ ILLEM /Előzménynek ajánlott: Tisztaság, testápolás/

Igyekezz minél egészségesebben élni!

Az egészség nem teljesen magánügy. A beteg ember eltartásának és ápolásának terhét az egészségesek viselik, s kezelése súlyos világterheléssel jár. A kórházak pl. a legnagyobb szeméttermelő üzemek közé tartoznak. Ezért egészségi állapotunk nem pusztán egészségügyi kérdés, hanem erkölcsi és illemtani is, mint minden, amivel a természetnek és egymásnak kárt okozhatunk.

A gyógyítás helyes rendje

Sokkal fontosabb a betegségeket megelőzni, mint gyógyítani. Ez a legelső és legjelentősebb szempont. Ha mégis gyógyításra van szükség, abban az életmód- és étrendváltásnak kell az első helyen állnia. Ez után következnek a természetes gyógymódok és a gyógynövények. Gyógyszeres kezelésre, műtétre csak akkor szánjuk magunkat, ha ezek nem segítenek. És persze legfőbb helyen említhetjük szervezetünk öngyógyító képességét; nem fontos minden apró gondot nyomban kezelendő betegségnek tekinteni. Ez az a sorrend, amelynek betartása egyszerre szolgálja leghatékonyabban a mi egészségünket és a Földét.

Az életmódváltás külön említést érdemel, mivel mai nyavalyáink többsége civilizációs betegség. Ez annyit tesz, hogy a kényelmünket s elvben a jólétünket szolgáló eszközök gyártásával és használatával magunk okozzuk őket magunknak. Gondoljunk erre, mikor felháborodunk az új illemszabályok némelyikének „abszurditásán”. Az életmódváltást jóval tágabban is érthetjük a megszokottnál: nem (csak) arról van szó, hogy életünk eddigi, megszabott keretein belül változtassunk valami apróságon, pl. gyalogoljunk többet – bár ezek is számítanak –, hanem hogy dolgozzunk egy új, egészségesebb társadalmi-gazdasági berendezkedés megteremtésén.

Minél kevesebb gyógyszert fogyassz!

A gyógyszergyártás igen sok és veszélyes szennyeződéssel jár. (A megmaradó gyógyszer veszélyes hulladék, ne dobd a szemétbe!) Ha fel akarod mérni, milyen hatalmas mennyiségről van szó, elég megnézned az otthoni há­zi­pa­ti­kát, s beszoroznod a háztartások számával. Nemcsak a megmaradt, hanem a felhasznált gyógyszerek hatóanyagának java is a természetbe kerül végül a vizeletünkkel, s ott súlyos károkat okoz. Ezek a természeti és közösségi károk, de a személyes hátrányok sem lényegtelenek: betegségeink egyre növekvő hányadát a gyógyítás mellékhatásai okozzák.

Betegségeddel ne dicsekedj, s ne traktálj vele fölöslegesen másokat!

Betegnek lenni nem szégyen, de nem is dicsőség. A beteg ember nagyobb teher a világnak, mint az egészséges. Könnyebben is gyógyulsz, ha nem dédelgeted a betegséged.

Ne dohányozz, s ne élj rendszeresen itallal vagy más kábítószerrel!

A dohányos saját egészségén kívül társaiét is károsítja. Ezen felül az amúgy is túlzottan igénybe vett termőföld egy részét dohánytermesztésre kell használni a kedvéért. Utóbbi áll minden más káros élvezeti cikkre, kábítószerre is. Egyébként ezeknek az anyagoknak a többsége eredetileg olyan kultúrákból származik, ahol vallási vagy más ősi hagyományok szabályozták mértéktartó és szertartásos fogyasztásukat, s abban a formában nem lehetne kifogásunk ellenük. (Még Anakreón, a bor ókori költője is csak ötszörös hígításban tartotta illendőnek a bor fogyasztását, ami akkor is elgondolkodtató, ha boruk talán erősebb volt a miénknél.) Az egykor rituális ajzószerek fogyasztása ma szánalmas szenvedélybetegségekké fajult. Értelmetlen életünk elől menekülünk hozzájuk, miközben életünket tovább üresítjük, nehezítjük velük, s másokét is.

Végezz némi fizikai munkát!

A testedzés leghelyesebb módja, ha értelmes fizikai munkát végzel – például kertedben, vagy a közös területeken. Ha pedig lakótelepen laksz, miért ne moshatnád fel a lépcsőházat, szedhetnéd össze a szemetet, söpörhetnéd az utcát? Függetlenül attól, hogy szomszédaid csatlakoznak-e hozzád, hiszen saját egészségedért és a munka értelméért teszed.

Az ingyenes közmunka ötlete manapság legtöbbünk számára képtelenül naivnak hat; megszoktuk, hogy fizetünk az ilyesmiért, ugyanakkor fizetünk azért is, hogy az egészséges testmozgás valamelyik fajtájához hozzájuthassunk. Nem szánalmasan nevetséges ez?

Egészséged őrzéséhez ne használj fölösleges eszközöket!

A munkán kívül természetesen élhetsz a testedzés más szokott formáival is: fuss, sétálj, gyalogolj, tornássz, jógázz, de ne használj szobakerékpárt, gyaloglógépet és más effélét! Ezek gyártása és utóélete kártékony, használata energiapazarló, s felettébb nevetséges. Döbbenj rá, hová jutottunk: képesek vagyunk bonyolult és drága szerkezetekkel tölteni meg szobánkat, hogy a valódi cselekvést pótlékra cseréljük velük! Energiát fogyasztunk ahhoz is, hogy fölös energiánktól megszabaduljunk, amellyel hasznos munkát végezhetnénk.

Saját egészségünk nem az egyedüli érték. Ha ellentétbe kerül a létrendi szempontokkal, nem feltétlenül az egészséget kell választanunk!

Nem mindig az a létbarát megoldás, amely egyéni egészségünket legjobban szolgálja. Ahol nem megfelelő a városi csapvíz minősége (szerencsére országunk legnagyobb részén nem ez a helyzet), ott bizonyára egészségesebb helyette ásványvizet inni kétdecis, eldobható flakonokban, de fogyasztásával sokkal több szemetet termelünk, mint amennyi hasznos anyaghoz jutottunk, s az ásványvízipar nagy tájegységek vízkészleteit pusztítja el.

Más példával: ha autóval jársz futni egy jó levegőjű kirándulóhelyre, talán használsz saját egészségednek, de feltétlenül ártasz a miénknek.

A javak sok neméhez hasonlóan itt is az a helyzet, hogy a jobb módúak egészségéért a szegényebbek fizetnek sajátjukkal, főként pedig a későbbi nemzedékek, amelyek elől a természet adományait feléltük.

Nincs általános szabály, mikor kell az egyik, mikor a másik szempontot részesítenünk előnyben. De ha az előbbit választottad, illetlen dicsekedned vele! Esetleg olyan javaiddal büszkélkedsz előttem, amelyeknek én és gyermekeim fizetjük meg az árát.

Ne csak saját egészségeddel foglalkozz, hanem a rendszerével, amelynek része vagy!

Nagyobb rendszerek részei vagyunk; végső soron és elsősorban a természet részei. Hogyan gyógyíthatnánk a részt, amíg az egész a beteg?! Ha fontosnak tartod saját egészséged, főként a világ egészségével törődj.

Tudj meghalni is!

A halál az élet természetes része. Küzdjünk ellene, amíg egyszerűen és jó eséllyel tehetjük, de fogadjuk el, amikor egyre nagyobb terheket ró ránk és másokra életben tartásunk. Kínlódásunk bármi áron való meghosszabbításával mások és utódaink világát pusztítjuk, s nekik egyre kevesebb esélyük lesz az egészséges életre. Utódaidban élsz tovább, s nemcsak sajátjaidban, hanem a többiekében is. Minden halál az életért hozott áldozat.

___________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

A haza fogalma világosnak tűnik, amíg nem próbáljuk megmondani, mit értünk alatta. Összetettebb és sokrétűbb, semhogy meghatározhatnánk. Elemei nem fedik egymást. Érthetünk alatta szülőföldet, országot, földrajzi egységet – de nem születtünk, nevelkedtünk, éltünk országunk minden pontján. Van-e ember, aki országa egészét ismeri, s erős érzelmi szálak kötik valamennyi részéhez? A szülőföld nagyon kis terület egy országhoz képest.

Érthetünk alatta népet – amely esetleg elszórtan él a Földön, nem könnyű meghatározott helyhez kapcsolni, s a nép fogalmát is egyre homályosabbá teszi a népkeveredés.

Érthetünk alatta államot – amelyben több nép is élhet együtt, s amely az államformáját, tehát a lényegét is gyökeresen megváltoztathatja időnként.

Érthetünk alatta kulturális hagyományt, ami folytonosan változik, jobbára „idegen”, nem hazai hatásra, s ami a mi nemzedékünk lelkébe ivódott, az korábbi nemzedékek számára talán ismeretlen, vagy mélységesen taszító volt.

Érthetünk alatta nyelvet – amit viszont idegenbe szakadt kolóniák is beszélhetnek, vagy más népek átvehetnek. S a nép, amely megteremtette, akár el is veszítheti.

Érthetünk alatta történelmet – de nem könnyű megmondani, minek a történetéről van szó. A hely történetéről, amelyen népek sokasága vándorolt át évezredeken keresztül? A nép történetéről, amely esetleg hazák sokaságán vonult át? Egy állam történetéről, amelyben uralkodói családok, sőt népek is váltották egymást, s alakját, földrajzi határait szakadatlanul változtatta? A lassabban, de szintén folyamatosan változó nyelv történetéről?

A történelem másik fontos kérdése, hogy mekkora időtartamra gondolunk. Nem mindegy, hogy a magunk megélte történelemről van-e szó, amelynek eseményeihez, helyzeteihez, illatához-bűzéhez személyes élmények, érzelmek fűznek bennünket, vagy pedig a régebbi, csak hallomásból, könyvekből ismert történelemről, amely megítélésében a forrásainknak s az értelmezőknek vagyunk kiszolgáltatva. A haza nemcsak térben, hanem időben is létezik; érthető, ha valaki egy bizonyos történelmi korszakot érez hazájának, s abban a villamos csilingelése vagy a szénaillat egybefonódik az akkori társadalmi-politikai berendezkedéssel, benne az igazságtalanságok akkori változataival.

Ezek együttesen jelentik a hazát, de mivel nem fedik egymást, számtalan egyéni vagy csoportra jellemző kombinációt alkotnak, különféle hangsúlyokkal. Még az is kérdés, hogy a haza az-e, ami volt és van, vagy az, ami lesz, amivé tenni szeretnénk. Nem csoda hát, ha sokféle haza és sokféle hazaszeretet él egymás mellett, s olykor egymásnak is ugranak a haza szent nevében.

Ha nem hagyjuk is el hazánkat, hazánk elhagyhat bennünket. Szülőházamat eladták, majd lebontották megkérdezésem nélkül, a telkére nincs jogom belépni és nincs miért; ma már a környéket sem lehet felismerni. Mindazt, ami gyermek- és ifjúkori életemet alkotta – eszközöket, életmódokat, helyszíneket –, elsöpörte az úgynevezett fejlődés, megkérdezésem nélkül. Erdőim jó része kiszáradt, vagy kivágták őket. Folyóim még ugyanott folynak a térkép szerint, de ha nem térképen látom őket, sem partjukra, sem vizükre nem ismerek rá. Kalandos barangolásaim helyét beépítették, leaszfaltozták. A társadalmi- és államformát, amelyben születtem, s amelyben életem nagy részét leéltem, alapvetően megváltoztatták a történelmi fordulatok, megkérdezésem nélkül. Később egy új szuperállam polgárává tettek, akaratomon kívül. Vezetőink vagy uraink megkérdezésem nélkül naponta hoznak új rendeleteket, törvényeket, amelyek megváltoztatják mostani életemet is. Hol van hát és miben áll a hazám, mikor van vagy volt a hazám?

Azt sem hihetem, hogy e tekintetben sajátos helyzetben lévő nemzedék tagja lennék: az előttem járók legalább ilyen gyökeres változásokat éltek meg, s az utánam jövőknek minden bizonnyal még több jut ezekből.

Meglehet, a világ gyorsuló változásával a haza fogalma is átalakul. Régebben valami szigetszerű, szilárd és védhető dolgot jelentett, aminek változásai lassabbak annál, semhogy egy emberélet során érezhetőek lennének. Ma inkább valami beláthatatlan, mind sebesebb sodrú folyóra hasonlít, amiben úszunk, és sosem tudhatjuk, mi sodródik körénk, mellénk, mi bukkan fel alulról – még azt sem, hogy miből van a víz, mi hajtja, hová torkollik. S bár ez kétségkívül a kor szava, nem biztos, hogy helyes elfogadni.

Azt hiszem, ha a haza fogalma nem maradt volna ránk régmúlt időkből, ma már nem lennénk képesek megalkotni. Vigyázzunk rá, hogy szét ne foszoljon!

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: A létrendi kultúra/

Hagyományaink statikus kultúrák, legalábbis annak tűnnek a változás mai tempójához képest. Azonban ami mozgást látunk bennük, azt jobbára mindig a gazdagodás vágya hajtotta. Bátran mondhatjuk, hogy eddigi kultúránk a gazdagodás kultúrája, különösen az utóbbi párszáz évben.

Ebben a hagyományban a szegénység megvetendő, lenézendő, legjobb esetben sajnálatos, néha a tragédia méltóságával vagy az egyéni szentség bizarr egzotikumával felruházva, de mindenképp kerülendő. Az újkori gondolkodásba mélyen beleivódott a fejlődés fogalma, s ezen gazdagodást, gazdasági fejlődést értünk, a szegényedés pedig visszafejlődést, hanyatlást jelent, aminél rémítőbbet el sem tudunk képzelni. Útjainkat csak a gazdagodás irányába építettük ki, a szegényedés felé vezető utak járhatatlanok, szakadékosak, életveszélyesek. A gazdagodás kultúrája nem tud mit kezdeni a szegényedéssel. Tehetetlenül áll előtte, illetve összeroppan alatta. Gerince megtörik, s a szegénységből nyomor lesz.

A nyomor nem a szegénység mélyebb szintje, hanem annak sajátos formája, általában egy széthullott (vagy szétzúzott) társadalom, kultúra hagyatéka. A nyomor az a mód, ahogyan szegénységünket kezeljük: méltóság helyett elzülléssel, tartásunk és értékeink feladásával. Egy aránylag érintetlen kőkori vagy akár egy hagyományos paraszti társadalom tagjait tárgyi javaik mennyisége alapján bízvást nevezhetjük szegényeknek, de nem mondhatjuk, hogy nyomorban élnek. Kiforrott társadalomszerkezetük, gazdálkodásuk hagyományos módja kielégíti alapvető szükségleteiket, kultúrájuk stabil, s az emberek nem érzik szegénynek magukat. Ehhez még egyenlőségre törekvő elosztás sem feltétlenül szükséges; hierarchikus felépítésű társadalmakban is megtaláljuk. Szegény osztályok sorsukkal elégedetten, irigység nélkül élhetnek gazdag urak szomszédságában, ha a rendet régi hagyomány szentesíti, s a rendszer folyamatosan ellát mindenkit a megszokott szinten. A nyomor akkor jelenik meg, ha a korábbi társadalomszerkezet összetörik. Az emberek akár gazdagodhatnak is tárgyi eszközökben, de a legszükségesebb javaik – élelem, ivóvíz, lakóhely, biztonság – részben hiányoznak, mert megszűnt az a működő rend, amely ezt addig biztosította. Akár bővében is lehetnek a szükségtelennek, míg a szükségesből hiányt szenvednek.

Ma, miközben tényszerűen szegényedünk, még mindig a gazdagodás kultúrájában élünk. Ez nem a szegénység, hanem a nyomor felé vezet bennünket, ami már ma is jól látható. Egyre csillogóbb, értéktelenebb és szükségtelenebb kacatokat halmozunk fel a gazdagodás illúziójával, míg az igazán szükséges dolgokhoz, amilyen az egészséges élelem, tiszta víz és levegő, lakás és biztonság, egyre nehezebben jutunk hozzá.

Szegényedésünk elkerülhetetlen, mivel minden gazdagságunk végső forrását feléltük. De a szegénység kilátásától nem szabad pánikba esnünk. Gondoljunk arra, hogy történelmünk virágzó és dicső kultúrái a bennünket fenyegető szegénységnél is jóval szerényebb gazdasági alapokon álltak. Ezekhez persze nem juthatunk már vissza, arra viszont van lehetőségünk, hogy irányt változtassunk. Meg kell teremtenünk a szegényedés kultúráját. Olyan kultúrát, amely jól érzi magát, miközben anyagi javai fogynak, s erre nem végsőkig feszített robotolással reagál, hanem új, szerényebb életmódok és az új helyzetben rejlő lehetőségek keresésével, a szegényedés minél szebb irányba vezető útjának tervezésével, kiépítésével. Ha kultúráját nem teremtjük meg időben, a szükségszerű szegényedés váratlanul gyorsan csaphat át nyomorba, ami nekikeseredett erőszakot, minden mindegy-életérzést szül, a létrendi szempontok semmibe vételével, minden korlát és önkorlátozás gyűlöletével, s gyorsítja pusztulásunkat.

Meríthetünk letűnt korok és távoli kultúrák bölcsességéből, de még fontosabb megteremteni mai helyzetünk saját bölcsességét. Meg kell találnunk a módját – ezernyi módját –, hogy egyre fogyatkozó anyagi értékeink helyébe más értékeket és célokat állítsunk, s meg kell keresnünk vagy építenünk az utakat, amelyeken járva elérhetjük őket.

/Folytatásnak ajánlott: Önellátás/

___________________________________________________________________________________

ÚJ ILLEM

A viseltes, javított ruha nem illetlen öltözék

A jólöltözöttség eddigi eszményét követve ruháinkat idő előtt szemétre dobjuk, a Föld terheit növelve. Szeressük inkább tárgyainkat, ruháinkat, óvjuk, javítsuk és használjuk őket, amíg csak lehet! Ideje, hogy kifejezetten kedvező benyomást tegyen ránk, ha valakit gondosan foltozott, stoppolt vagy újraszegett ruhában látunk: puritán életmódja mellett arról is tanúskodik, hogy tiszteli a természetet, óvja világunkat.

__________

Ruháidat ne rongyold előre, divatból!

Időről időre felüti a fejét a „szakadtak” divatja, különféle formákban. Már 30-40 évvel ezelőtt is divatos volt a koptatott farmer, amit gazdája hosszas, fáradságos munkával súrolgatott, mire a kívánt állapotba sikerült hoznia. Később már üzletben is lehetett kapni gyárilag koptatott vagy az épp időszerű „irányzatnak” megfelelően rongyolt formában. A mai iparcikkek, a ruhák is, túl rövid ideig használhatóak. Ne csökkentsd mesterségesen az élettartamukat! Majd megkopnak maguktól.

__________

A túlöltözöttség illetlen

Túlfogyasztást sejtet, és szegényebb, szerényebben öltözött társainkat megszégyeníti hivalkodásával. Ha szépen szeretnénk öltözködni, ne új, drága ruhákat viseljünk, hanem tartós, ízléses, jó minőségűeket.

__________

A drága ruha csak akkor illetlen, ha nem tartós

Bár az anyagi igénytelenség korszerű erényeink legfontosabbika, nem mindegy, mivel takarékoskodunk. Nem az a lényeg, hogy minél kevesebb pénzt költsünk, hanem hogy minél kevesebb anyagot, energiát pazaroljunk. Illőbb viselet az a ruha, amelyik jó minősége, tartóssága miatt drága, mint az, amelyik eleve ócska, gyorsan használhatatlanná válik, s ezért olcsó.

__________

A divatozás illetlen

A divatot mintha csak arra találták volna ki, hogy okunk, sőt kötelességünk legyen eldobni, használaton kívül helyezni jó állapotban lévő ruháinkat, tárgyainkat, s újat venni helyettük. A divat a szemétgyártás egyik fontos mozgatórugója; ellent kell állnunk neki. A divatozás szellemi függetlenségünk és bátorságunk hiányáról is árulkodik. Igyekezzünk „kortalan”, múló divathoz nem kötött fazonú ruhadarabokat választani, de ha ilyent nem találunk a választékban, azt sem kell szégyellnünk, ha divatjamúlt ruhákban járunk.

__________

Illetlenek azok az illemszabályok, amelyek sokféle alkalomra sokféle ünnepi öltözéket követelnek meg

Például férfiak számára hol öltönyt, hol szmokingot, frakkot stb. Az ilyen illemszabályok egyenesen köteleznek bennünket a gyakran erőnkön is felüli túlfogyasztásra, és mélységesen antidemokratikusak. Azzal az ürüggyel, hogy „meg kell adnunk egymásnak és az alkalomnak az illő tiszteletet”, valójában a szegények kiközösítését szolgálják.

__________

Az ünneplő ruha

Van annak jelentősége, ha bizonyos helyzetek ünnepélyességét öltözékünkkel is kifejezzük, de üdvös lenne olyan szokást vezetni be, amely nem kíván drága és ritkán használt ünnepi öltözéket. Konkrét javaslatot nem tennék erre, csak példaként írom az elv szemléltetésére: más korokban és kultúrákban gyakran úgy oldják, oldották meg ezt, hogy öltözéküket másként viselték. Ilyen, ha az ember a fejére teríti a máskor vállon hordott kendőt, ha így vagy amúgy tekeri magára a sokféleképp viselhető tógát, vagy ha kifordítva veszi fel a palástszerű ruhadarabot, amelynek a bélése más színű, mint a külseje.

__________

Ne viselj feliratos pólókat, táskákat, szatyrokat!

A feliratok, vagy akár rajzok az esetleg egyébként tartósabb ruhadarabokat is aktualitáshoz kötik, és ezeket gyakran csak azért nem viseljük egy idő után, mert a rajtuk lévő szöveg, logo időszerűtlen vagy népszerűtlen lett időközben. Megszűnt az egyesület, véget ért a program, aminek a logóját viseltük, vagy az alkalomról, aminek emléket állít, azóta kiderült, hogy általunk akkor még nem ismert, becstelen dolgok álltak a hátterében, s így vállalhatatlanná lett. De az is lehet, hogy a felirat „objektíve” még időszerű, csak mi változtunk, ill. a helyzetünk: az együttes még létezik, de mi haraggal léptünk ki belőle; a hirdetett eszméről megváltozott a véleményünk; a korábban szellemesnek tartott rajz nem tetszik nekünk többé – vagy egyszerűen csak meguntuk. Mert van itt egy (szándékolatlan) csapda is, amiről kevesen tudnak: a rajzokat, szövegeket, amik épp azzal a lehetőséggel kecsegtetnek bennünket, hogy az üres felületek „unalmát” élénkítsék, sokkal hamarabb unjuk meg, mint az üres felületeket.

Ma az is gyakori, hogy a programok vagy intézmények logójával ellátott pólókat ingyen osztogatják – ilyeneket készíteni is, elfogadni is illetlen. Egyébként szerintem méltatlan az emberhez, hogy hirdetőoszlopként, reklámhordozóként éljen, akkor is, ha a ruháján, táskáján nemes eszméket, vagy akár éppen piac- és reklámellenes gondolatokat hirdet.

__________

Gondold meg, milyen bőrholmit viselsz!

A bőripar az állattenyésztés egyik legkegyetlenebb, csúf és kártékony ágazatára épül. Akik együttéreznek az állatokkal, könnyen jutnak arra a következtetésre, hogy a bőrből készült ruhaneműk és más bőrtárgyak használata erkölcstelen. Másfelől azonban a bőr „megújuló”, természetes anyag, sokféle célra eszményien alkalmas, jól kikészítve igen tartós, ezért létrendi szempontból kívánatos. (Lásd a Bőráruk és állatvédelem c. írásomat.) Tartóssága persze csak akkor erény, ha ki is használod. Csak akkor dönts úgy, hogy bőrkabátot veszel magadnak, ha vállalod, hogy ezentúl (talán egész életedben) ebben a bőrkabátban fogsz járni.

A bőrt – ahol lehet – kiválthatjuk természetes anyagból készült textíliával. A szőrmékről a mi éghajlatunkon minden további nélkül lemondhatunk, a pusztán díszítő célú öltözék-kiegészítő pedig kifejezetten illetlen. Nem jó alternatíva azonban a műanyagból készült ruházati cikk, mert utóélete a számtalan más, súlyos létrendi probléma mellett még maguknak a látszólag megkímélt állatoknak is nagyon sok szenvedést okozhat.

/Folytatásnak ajánlott: Tisztaság, testápolás/

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

Hallottam egyszer egy mesét – úgy emlékszem, kínai volt –, az ezer ember készítette rizsről. Szép, és kétféleképp is tanulságos. Tanulságos az eredeti szándéka szerint, és még tanulságosabb, ami kimaradt belőle. A mesét nem találom sehol. Ma már csak a tanulságára emlékszem, de meg szeretném osztani veletek, ezért magamnak kell történetbe öltöztetnem. S mivel a rizstermesztésről keveset tudok, így a kenyeret tettem a rizs helyébe.

Volt egyszer egy király. Alattvalói naphosszat járultak elé értékes holmikkal, adó fejében. Egy szegény ember azonban üres kézzel érkezett.

– Hát te miért nem hoztál semmit? – kérdezte tőle a király.

– Szegény vagyok, nincs, amit adhatnék – felelte az ember. – De ha meg nem veted, van nálam egy olyan kenyér, amit ezer ember készített. Ha akarod, neked adom.

– Hogyne akarnám! Ez lesz a legkülönlegesebb ajándék, amit valaha is kaptam. Add ide!

Az ember elővett a tarisznyájából egy kendőbe takart kenyeret, és átadta a királynak. Az kibontotta, és látta, hogy egy egészen mindennapi kenyér, olyan, amilyent a parasztok esznek.

– Hiszen ez egy közönséges kenyér! – fakadt ki a király. – Hogy merészeled ezer ember készítette kenyérnek nevezni, holott egyetlen pék naponta százat is süt belőle?

– A pék nem egymaga készítette ezt, királyom. Bányászok fejtették az ércet, kohászok olvasztották a szénégetők szenének tüzénél, kovácsok kalapáltak ekét belőle. Bognár készítette az eke kerekét, szíjgyártó a hámot, lószerszámot, kötélverő az istrángot. A lovat a csikós nevelte, a csiszár adta el, a patkolókovács patkolta, lódoktor gyógyította. A földet aztán magam szántottam fel, vetettem be. De nem mehettem pucéron a földre, ingem, gatyám az asszony varrta a takács szőtte vászonból, lábbelimet a csizmadia készítette a gulyás nevelte marha tímár cserzette bőréből, kalapomat süveggyártó abból a nemezből, amit a juhászok birkájának szőréből kallott. A termést a családommal arattuk le, és magam csépeltem ki. A búzát takács szőtte zsákokban vittem a malomba, kocsigyártó készítette szekéren. A kocsikenőcsöt távol helyen főzték, a boltos tárolta és árulta, a boltba meg a fuvaros szállította. A malomhoz az utat három falu lakói törték, egyengették. A malmot ács és kőműves készítette, a malomköveket kővágó…

– Elég, elég, értem már! – kiáltott fel a király. – Hiszen még a molnárnál sem tartunk! Látom már, hogy ezt a kenyeret csakugyan ezer ember készítette. Köszönöm, hogy megtanítottál rá.

A király megértette, hogy mindannyian egymástól függünk, összetartozunk, mint a kézen az ujjak, és amit egyvalaki tesz, abban része van mindenki másnak is. Gazdagon megjutalmazta a szegény embert, és útjára bocsátotta.

Itt a mese vége. És ez kár. Hiszen az igazi mese még el sem kezdődött. Nem ezer ember, hanem sokmilliárd élő és élettelen lény készítette kenyér volt ez, de mindeddig még a bölcseink is csak az emberre figyeltek, a többi lény segítsége olyan természetes volt, hogy észre sem vette senki. Most látjuk csak őket, amikor egyre több hiányzik közülük, s a kenyerünk már nem olyan, mint valaha. Az igazi mese így szól:

Volt egyszer egy király. Alattvalói naphosszat járultak elébe drága holmikkal, annak fejében, hogy kormányozza őket. Egy szegény ember azonban üres kézzel érkezett.

– Hát te miért nem hoztál semmit? – kérdezte tőle a király.

– Szegény vagyok, nincs, amit adhatnék – felelte az ember. – De ha meg nem veted, van nálam egy olyan kenyér, amit az egész világ készített, az idők kezdete óta. Ha akarod, neked adom.

– Hogyne akarnám! Ez lesz a legkülönlegesebb ajándék, amit valaha kaptam. Add ide!

Az ember elővett a tarisznyájából egy kendőbe takart kenyeret, és átadta a királynak. Az kibontotta, és látta, hogy egy egészen mindennapi kenyér, olyan, amilyent a parasztok esznek.

– Hiszen ez egy közönséges kenyér! – fakadt ki a király. – Hogy merészeled az egész világ készítette kenyérnek nevezni, holott egyetlen pék naponta százat is süt belőle?

– A pék nem egymaga készítette ezt, királyom. Sokan segítettek neki, olyan sokan, és olyan régi idők óta, hogy azt a gondolat sem képes bejárni. Életét bevégezvén millió és millió növény és állat adta testét millió és millió apró lénynek, hogy azok dúsan termő földet készítsenek belőle. A földet folyók hordták a hegyekről ezredéveken át, megsózva a föld mélyének az idők kezdetén született kincseivel, szétterítették a síkságon, hogy ott más állatok, növények sokasága, öröme, szenvedése, harca, és sok-sok ember, szeretett szüleink és az ő szüleik teste gazdagítsa egyre tovább. Élő és holt állatok leheletéből lélegzik a növekvő búza, és saját friss leheletét hozzáadja az erdőkéhez, hogy újra legyen mit belélegeznünk nekünk és az állatoknak. Erek, patakok és folyók ezrei futnak egyre a tengerbe, amely felhőkben küldi fel vizét az égbe. A felhőket szelek fújják földünk fölé, ahol tiszta esőként hullanak alá a szomjas növényekre, végül visszajutnak a folyókba, hogy tovább táplálják a tengert, legyen miből új esőt küldenie nekünk. Naponta bejárja útját a Nap, mindannyiunk ura, az élet forrása és fenntartója, fényével táplálja a növényeket, a zsendülő búzát is, melegével érleli a magot, mozgatja az égi vizeket. És amikor a termést learattuk, a földet egy időre vissza kell adnunk a többi növénynek és állatnak, hogy újra megtölthessék életükkel és halálukkal, másként megszakadna az élet köre…

– Elég, értem már! – kiáltott fel a király. – Látom, hogy ezt a kenyeret a te kezedből bár, de az egész világtól kaptam, a vizek, az ég, a föld és a nap közös bölcsességétől, és megszámlálhatatlan élőlény, őseim testétől, hogy bennem éljenek tovább. Látom, hogy én magam is része vagyok annak a kerekségnek, amelyben egyformán fontos minden élő és minden élettelen. Ez tehát az élet titka: egyek vagyunk a többi lénnyel, s ahogyan belőlük lettünk mi, úgy lesznek majd ők is belőlünk, és egymás lehelete jár át bennünket. A szenvedésből és halálból élet születik, úgy kell hát kormányoznom népem, hogy az örök áramlást meg ne zavarjuk. Ezért mindannyiunknak ügyelnünk kell, hogy csak annyit vegyünk el a világtól, amennyire feltétlenül szükségünk van, és visszaadjunk neki mindent, amit elvettünk tőle, önmagunkat is. Így legyen ezentúl.

/Folytatásnak ajánlott: Az aranyhal meséje/

____________

MESÉK

A tücsök és a hangya

A szarvasok és a farkasok

A karvaly és a csalogány

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: A társadalom elöregedése/

Hazai vonatkozásban a túlnépesedés témája kiváltképp kényesnek számít. Még akik egyetértenek is abban, hogy az ember „veszélyesen” túlszaporodott (hol vagyunk már a veszélytől?!), azoknak is meggyőződése, hogy e tekintetben Magyarországra semmilyen feladat nem hárul, sőt, nekünk éppen hogy szaporodnunk kéne.

Országunk népessége valóban csökkent valamelyest az utóbbi időkben, s ez a politikai jobb- és baloldalt egyaránt aggasztja. Van, aki szeme előtt a nemzethalál réme lebeg, mások pedig attól félnek elsősorban, hogy nem lesz elegendő munkaképes korú fiatal az idősek és más rászorultak eltartásához. (Ez utóbbi kérdésről A társadalom elöregedése címen írtam.) A kormányzat, politikai irányától függetlenül, támogatással és gerjesztett pánikkal egyaránt igyekszik szaporodásra buzdítani bennünket: pl. Budapesten, forgalmas közterületen felállítottak egy magyar népességszámlálót, ki-ki figyelheti, mikor ugrik – jaj! megint eggyel kevesebben vagyunk.

Csakhogy a Föld túlnépesedésének gondját éppúgy nem oszthatjuk fel világosan országhatárokkal, mint például a klímaváltozást. Egyrészt a népesség mozgása miatt: az itt születettek közül sokan kivándorolnak, helyükre bevándorlók és vendégmunkások érkeznek. Másrészt és főként, mert a globalizált világban terhelésünk korántsem (csak) ott mutatkozik, ahol élünk. „Azok vagyunk, amit megeszünk”, márpedig élelmünk java részét nem mi magunk s nem helyben termeljük meg; gyakran a Föld legtávolabbi területeit esszük vele. És „nemcsak kenyérrel él az ember”, még anyagi javak tekintetében sem. Nem pusztán az elfogyasztott táplálékból állunk, hanem az általunk használt tárgyakból, eszközökből, energiából, s mindezeknek siralmasan csekély hányada hazai. Nemcsak ott vagyunk, ahol a testünk, hanem mindenütt, ahol tárgyainkat termelik.

Akárhogyan számoljuk, mi, „fogyatkozó” magyarok is túl sokan, nagyon sokan vagyunk. Ökológiai lábnyomunk fejenként kb. 3,5 hektár vagy több (azaz ekkora területre lenne szükségünk jelenlegi életmódunk fenntartásához), míg mai népességünk mellett a Föld minden lakosára 1,8 hektárnál kisebb terület jut.

Helyzetünk megítéléséhez kétféleképp számolhatunk. Ha azt tekintjük igazságosnak, hogy a bolygót egyenlően osszuk fel minden emberi lakója közt, úgy csak félennyien lehetnénk, vagy kétszerte szegényebben kéne élnünk. (3,5:1,8) Vagyis ha a Föld minden lakosa hozzánk hasonlóan élne, két Földre lenne szükségünk. Ha pedig igazságosnak tartjuk, hogy egy ország népességét megillesse országának területe, akkor sem sokkal kedvezőbb a helyzetünk: 1,8 helyett 2 hektárnyi biológiailag produktív terület jutna ránk fejenként. Még így is majdnem felére kéne zsugorítanunk népességünket, ha meg akarnánk őrizni mai fogyasztásunkat.

(A magam részéről a második számítás felé hajlok, annak ellenére, hogy a globalizáció ténye inkább az elsőt indokolná. Úgy hiszem, megilleti a népeket országuk területe, mert ha ezt a jogot megtagadjuk, azzal jórészt megfosztjuk őket a felelős gazdálkodás lehetőségétől, végképp lehetetlen lesz átlátniuk, mekkora területtel számolhatnak. S ha egy nép sikeresen oldja meg a feladatot, hogy a rendelkezésére álló földön fenntarthatóra alakítsa át létszámát és életmódját, ettől az eredménytől nem szabad megfosztanunk csak azért, mert más népek felelőtlenebbül szaporodnak és/vagy fogyasztanak.)

Magyarország területe Mátyás idején

Ami a nemzethalál félelmét illeti, láthatnánk és látnunk kéne, hogy egy nemzet kiválósága és ereje nem a népességétől függ. Hazánk talán legdicsőbb korszakában, Mátyás király idején országunk területe a jelenleginek többszöröse volt, lakossága viszont csak mintegy hárommillió magyar, és egymilliónyi más nemzetiségű. Nem mondhatjuk, hogy az azóta bőven háromszorozódott (a más államokban élőket is számítva ötszöröződött) népességünk és sokszorozódott népsűrűségünk növelte volna megbecsültségünket, befolyásunkat. Más országoknál sem látunk összefüggést sikerük és népsűrűségük között. Az óegyiptomi birodalom népessége fénykorában sem érte el a mai Magyarországét.

Mit remélünk a szaporodástól? Hiszen gyermekeinknek már ma sem tudunk megélhetést biztosítani. A végre megszületett, áldozatok árán felnevelt fiatalok közül egyre többen mennek vagy vágynak el az országból. Egy nemzetközi felmérés szerint ha mindenki szabadon választhatná meg, hol éljen, azaz bárki Magyarországra költözhetne vagy elköltözhetne innen, másfélmillióval kevesebben lennénk. A szaporodás ma gyakorlatilag azt jelenti számunkra, hogy szülünk és – részben közjavakból – felnevelünk egy csomó külföldit.
Szaporodás helyett azt kéne elérnünk, hogy a fiataloknak ne kelljen külföldön keresniük munkát, tanulási lehetőséget, és egyáltalán, a magyarok jól érezzék magukat saját hazájukban.

Nem számolva azzal az erkölcstelen és teljesen valószínűtlen lehetőséggel, hogy még a jelenlegi, igazságtalan és fenntarthatatlan helyzethez képest is nagyobb ökológiai lábnyomra tegyünk szert, távoli országok, népek, főként pedig a természet és a jövő nemzedékek rovására, mindenképp a szegényedésre kell felkészülnünk. Ha számban fogyatkozunk is, javakban még inkább fogunk. S ha szaporodunk, szegényedésünk sokkal gyorsabb lesz. Sopánkodunk szegénységünk felett, gazdagodni szeretnénk, ugyanakkor népesedni is. Hát ez együtt nem megy. Lehet ragaszkodni mai létszámunkhoz, ez esetben tessék félennyiből megélni! Lehet szaporodni is, de akkor még kevesebből.

El kell döntenünk, mire fordítsuk csökkenő lehetőségeinket. Többek közt népünk mennyisége és minősége között is választanunk kell. Minél kevesebb a gyermek, annál több jut rájuk megmaradt javainkból, annál könnyebb – ahogyan ma képzeljük és mondjuk – emberhez méltó életet élniük. S ez nem egyszerűen „anyagias szemlélet”, mivel a szellemi javak is az anyagiakra épülnek. Egyetlen gyermeküket könnyebben taníttathatják azok a szülők is, akiknek ha két-három gyerekük van, esetleg egyiküket sem. (E szempontból mindegy, hogy az oktatás ingyenes-e, vagyis hogy a család vagy az ország állja-e a költségeket.) Márpedig a taníttatással nemcsak a gyermek személyes életútját könnyítjük meg, hanem országunk szellemi szintjét, s általa elismertségét is emeljük. Illik ide az örökzöld Széchenyi-idézet: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.”

A szegényedés sorsában osztozunk minden más néppel, ez önmagában nem jelent hátrányos helyzetet. Igaz, a fogyatkozó javak maradéka feletti torzsalkodás mindig dühödtebb a jóléti kapzsiságnál, így az elosztás igazságtalansága bizonyára tovább fokozódik a nemzetek közt is, de ezen nem segít, ha szaporodással szegényítjük magunkat. Ha feljebb szeretnénk jutni a nemzetek ranglistáján, akkor legjobbak az esélyeink, ha bátran szembenézünk a szükségszerű folyamatokkal, és a világ, az emberiség mai helyzetéhez leginkább illő új életmódot alakítunk ki, új értékekkel, más országoknak is példát mutatva.

Biztosak lehetünk benne, hogy országunk felvirágzását nem a népszaporulat segíti, ami szükségképp gyorsabb szegényedéssel és utolsó természeti kincseink, jövőnk felélésével jár, sokkal inkább az ellenkezője.

/Folytatásnak ajánlott: Kulturális szaporodás/

__________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Túlszaporodásunk/

A születések számának csökkenése kapcsán országunk elöregedésének rémképét festik elénk. Ez a félelem érthetetlen számomra. Először is: nem az öregek, hanem a fiatalok eltartása jelenti a nagyobb gondot. Gyermekeinket 15-20, s ha tovább tanulhatnak, 25 éven át kell eltartanunk, mire keresőképessé válnak, míg öregjeink közül kevesen élik túl ennyivel a nyugdíjkorhatárt, különösen, ha azt meg is emelik. Ezen kívül a növekvő gyermekek ruházása, taníttatása jóval költségesebb, mint az idősek eltartása, akár családi, akár társadalmi szinten.

Az elöregedéssel fenyegetőzni enyhén szólva demagógia-gyanús. Nem hallunk arról, hogy a nyugdíjasok a saját eltartásukhoz szükséges munkát már korábban elvégezték. E helyett felvilágosítanak minket, hogy ez csak elvben van így, valójában a tőlünk levont nyugdíjjárulék nem a saját majdani nyugdíjunkhoz, hanem a mai öregek nyugdíjához szükséges, mi majd az akkori keresők munkájából kapjuk a nyugdíjunkat, s ha nem lesz elég dolgozó, csúf világ jön. Ez azonban épp a kapitalista gazdaságban, ahol a tőke értékesebb az élőmunkánál, furcsa érvelés; nagyjából azt mondja ki, hogy az állam elsikkasztja egyéni tőkénket. Ha nem az állam vonná a nyugdíjjárulékot, hanem ki-ki maga tenné félre, az öregek eltartása nyilván nem függne a népesség ingadozásától, csak a pénz értékének változásaitól.

Nem hallunk arról, hogy létszámuk csökkenése nemcsak terhet jelent a fiataloknak, hanem jelentős könnyebbséget is. Ha a családban egy gyermek van, a családi tulajdon koncentrálódik, a testvérek számának növekedésével viszont megoszlik. Az egyke általában örököl lakást a szüleitől vagy nagyszüleitől, míg annak, akinek több testvére van, erre kevés az esélye. (Ahogy kevésbé anyagi jellegű javak megszerzésére is, pl. arra, hogy taníttassák.) Világunkban a lakásszerzés teljes életműnek számító feladat, sokkal nagyobb teher, mint az idősek eltartása.

Nem hallunk arról, hogy a társadalom elöregedését bármi módon kapcsolatba hoznák a munkanélküliséggel. Ha ilyen gondot jelent a keresőképes korúak számának csökkenése, miért növekszik a keresőképes munkanélküliek száma? Az ő eltartásuk az igazi fényűzés, míg munkába állításuk nemcsak a saját maguk, hanem az öregek eltartásának terhét is megoldaná. Ha viszont a munkanélküliség léte, mint mondják, gazdasági szükségszerűség, úgy ez a probléma nem az elöregedésből, hanem gazdasági berendezkedésünk hibájából fakad.

Az igazán súlyos szemléleti fogyatékosság, hogy kizárólag emberekben, emberi munkában gondolkodunk. Azt mondjuk, a nyugdíjasokat és más eltartottakat a keresők tartják el. Bizonyos értelemben így is van, de az emberi munka megélhetési forrásainknak csak egy részét jelenti, ráadásul mind kisebb jelentőségű részét. Ideje észrevennünk, hogy nemcsak a munka, hanem elsősorban a természet tart el bennünket. Ezért már a jelenlegi népesség mellett is tragikusnak mondható a helyzetünk, ami a további szaporodással gyorsulva romlik.

Az emberi tevékenység önmagában véve nem hoz létre javakat. Hiába lesz öregkorunkra sok-sok dolgozó az országban, a puszta létükkel is egyre jobban kifosztott természet maradékából a legkeményebb munkával sem tudják kisajtolni a saját megélhetésükre valót, nemhogy másokat is eltarthatnának.

Ahhoz, hogy az öregek (és fiatalok) eltartása ne jelentsen túl nagy gondot, természeti tőkénkre kell legjobban vigyáznunk, amit pedig már a mai népességünkkel is nagyrészt feléltünk. Gazdasági, szociális, kulturális (azaz bármilyen) szempontból a még elérhető legnagyobb biztonságot nem a születések számának növekedése, hanem a csökkenése adja.

/Folytatásnak ajánlott: Magyar túlnépesedés/

__________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

Minden mai válságunk legfőbb és végső oka a túlnépesedésünk. Igen kényes téma, szinte tabu. Még az ökológiai mozgalom is inkább a környezetkímélő életmódot sürgeti – amiben teljesen igaza van, de népességcsökkenés nélkül keveset ér. Ha bíznánk is (aminthogy kénytelenek vagyunk bízni) az általános, globális léptékű szemléletváltásban, hétmilliárd vagy több „környezettudatos” ember létének, tevékenységének súlyát a Föld semmiképp nem bírja el.

A helyzetet egyszerű példán torzítás nélkül megérthetjük. Vegyünk egy családi gazdaságot a hozzá tartozó földdel. A család lehet egy nép, a föld pedig egy ország, ahogy tetszik.

A család megél a földjén. Jönnek a gyerekek, felnőnek, a földet fel kell osztani. Egyre keskenyebbek a nadrágszíjparcellák, míg már egyik sem tart el egy családot.

A szomszédok is ugyanezzel a gonddal küszködnek, könnyű hát megegyezni velük, hogy vegyük művelés alá a létfontosságú, még meg nem művelt természeti területeket. Kivágjuk az erdőket, lecsapoljuk a mocsarakat, ártereket, magunkra szabadítva az árvizet és aszályt. De van mit megművelni. Csakhogy az előző helyzet hamarosan újra előáll.

Terjeszkedni már nincs hová, tehát a termelékenységet próbáljuk fokozni. A földet kizsaroljuk, műtrágyával, gyom- és rovarirtóval tönkretesszük, vizeinket öntözésre elhasználjuk, gépekkel rontjuk tovább a levegőt és a klímát. Ugyanakkora darab földből egyre több termést csikarunk ki, de a terményben mind kevesebb a tápanyag és több a méreg, s a föld, víz, levegő romlása folytán a termés is csökkenni kezd. Az étel mind kevésbé táplál minket, kövéren is alultápláltak, betegesek leszünk.

Egyre szaporodó családunk ismét nehezebben él. Szomszédaink ellen fordulunk. Korrupcióval, gazdasági nyomással, vagy éppen erőszakkal szerezzük meg a szegényebbek, gyengébbek földjét – de azt is kinőjük. Kivágjuk az erdők maradékát, újabb találmányokkal igyekszünk még többet kifacsarni a földből, de hiába minden: mi egyre szaporodunk, a föld nem.

Vagy nézzünk még világosabb példát, azt is szemléltetve, miért reménytelenek még a zöld megoldási kísérleteink is, ha ezt a szempontot figyelmen kívül hagyjuk.

Képzeljük el, hogy a Paradicsomban élünk. Területe egy hektár. Nem lehet kiűzni belőle minket, mert ez az egy hely létezik, ennyi a világ. Paradicsomian élünk, az első emberpár. Eltelik párszáz év, ükunokáinkkal benépesítettük a világot, de nem állunk meg: szaporodunk, szaporodunk tovább. A világ továbbra is egy hektár, de már nem Paradicsom. Húszezren élünk benne, mindenkinek fél négyzetméternyi hely jutna, ha egyenlően lenne felosztva. (Persze egyesek teljes négyszögölnyi területen dőzsölnek, az utolsó sáskákat velünk fogdostatják össze maguknak, míg mások kénytelenek fél lábon állni, hely szűkében.) Vajon csoda, ha megettünk már minden hangyát, kullancsot, lenyaltuk a kövekről a zuzmót, és kőolajat eszünk, nyakig állva saját ürülékünkben?

Mit érnek ebben a helyzetben a terveink, bármilyenek is? Egy részünk még mindig a technikai fejlődésben bízik. Találjunk fel újabb eszközöket, amivel még ízletesebb, még több embernek jutó ételt lehet kőolajból és ürülékből készíteni! (Újrahasznosítás, zöld technológia!) Mások az igazságosság zászlaját lengetik: minden bajunk oka a hatalmasok kapzsisága és az igazságtalanság! Le a hatalmasokkal, mindenkinek igazságosan fél négyzetméternyi földet a lába alá! Fennmaradó hányadunk pedig szörnyülködik, hogy milyen iszonyatos természetpusztításra képes az ember, ez a perverz állat, a Föld rákfenéje. S eközben mindegyik tábor buzgón szaporodik tovább.

Pusztán szaporodásunk folytán előállt minden mai válságunk: a természeti területek eltűnése, az egyenlőtlenség fokozódása, a nyílt vagy rejtett háborúk kirobbanása, általános szegényedés a gazdagok gazdagodásával együtt is, ami a lényegről az igazságtalanságra tereli a figyelmünket. A torta elosztásán marakodunk, s nem látjuk, hogy a torta rohamosan zsugorodik és egyre mérgezőbb; tönkrement a klíma, a víz, a föld, az egészség.

A századok óta tartó globalizáció kora előtt világosak voltak a területi határok, az emberek nem szaporodhattak túl, mert olyankor éhezni vagy háborúzni kellett. Ma, mikor többségünknek nincs földje, városokban élünk, nem látjuk, honnét jön az eledelünk, teljesen szem elől veszítjük ezt a változatlanul egyszerű összefüggést. Nem látjuk annak a darab földnek a határait, ami, még ha a bolygó túloldalán van is, a miénk, mert a mi élelmünket, a mi tárgyainkat termelik rajta, nem látjuk a korlátokat. A korlátoltságunkat sem. És szaporodunk tovább, ahogy „a természet parancsa” diktálja nekünk. A legutóbbi emberöltőben, mindössze ötven év alatt, a Föld lakossága háromszorosára nőtt.

Szaporodásunk tempója

Hány ember él a Földön? Mire kimondanád a számot, már nem annyi. Nézd meg, amíg ezt az írást elolvasod, mennyivel nőtt a Föld emberi népessége! Biztosra veheted, hogy közben a növények és állatok népessége ennek mérhetetlen sokszorosával csökkent.
(A számláló nem a születések számát mutatja, akkor szemmel követhetetlenül pörögne, hanem azt, hogy mennyivel haladja meg a születések száma a halálozásokét.)

Az egyedüli tényleges megoldás lélekszámunk önkéntes csökkentése.

Ha erről merészel beszélni valaki, az egymással egyébként ellenségeskedő táborok teljes egyetértésben a torkának esnek: Mit akarsz? Hagyjuk pusztulni gyermekeinket? Meg akarod mondani, ki a fölösleges ember? Irtsuk ki a Föld lakosságának felét?

Holott van humánusabb és igazságosabb mód. Ha minden család beérné egy gyermekkel, a Föld népessége 20-25 évente feleződne anélkül, hogy bárki el lenne zárva az utódnevelés lehetőségétől. Már az is jelentős lépés lenne, ha a jelenlegi, percenként több mint másfélszáz, a szülők által nem kívánt foganást megelőzhetnénk.

Tisztában vagyok vele, milyen áldozatot kíván tőlünk a probléma megoldása, természeti késztetéseink ellenében; tisztában vagyok a társadalom elöregedése okozta gondokkal, a csökkenő népességű országok hátrányos (?) helyzetével, és számos más nehézséggel. Ezek a gondok azonban mikroszkopikus méretűek a túlszaporodásunk okozta általános földi nyomorúsághoz képest. Nem hiszem, hogy lenne jobb választásunk népességünk önkéntes csökkentésénél. Ha mi nem tesszük, a Föld fog gondoskodni létszámunk radikális visszavetéséről, sokkalta könyörtelenebb módokon: éhínséggel, vízhiánnyal, járványokkal, a lakható, művelhető terület zsugorodásával, és természetesen háborúkkal, népirtással. Kegyetlen sors vár gyermekeinkre, unokáinkra; még a mi nemzedékünkre is. Ha nem tartjuk tiszteletben lehetőségeit, a Föld elpusztít bennünket. S ha az utolsó pillanatig ragaszkodunk mai szemléletünkhöz, nem érünk el mást vele, mint hogy magunk előtt hajtjuk a pusztulásba az élővilág legnagyobb részét – amivel még inkább siettetjük végzetünket.

A Föld népesedése az utóbbi 2000 évben (Engelman, ENSZ)

__________

/Folytatásnak ajánlott: A társadalom elöregedése/

________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

A delphoi jósda egyik felirata mértéktartásra buzdított: Metron ariszton, vagyis a mérték mindenek felett. De mi a helyes mérték, mit tekintsünk mértéknek?

A természetből élünk, így legtöbb tettünk mértékét végső soron a természet szabja meg. Fakitermelésben pl. a megfelelő mérték az lenne, ha egy adott időszakban nem vágnánk ki nagyobb tömegű fát, mint amekkorára ez idő alatt az általunk ültetett fák (vagy nőni hagyott magoncok) megnőttek. Ma, mikor már rég túl kevés az erdőnk, és egyre fogy, az a mérték a megfelelő, ha jóval több fát ültetünk, mint amennyit kivágunk. Ne darabszámban számoljunk, hanem lombköbméterben, s vegyük számításba, merre tart az emberi világ, mennyi fát fogunk kivágni akkor, mire az új csemeték megnőnek. A mennyiség mellett a minőség is fontos: az értékes erdőt ne értéktelennel pótoljuk.

A helyes mérték megtalálásához sokoldalú tudásra van szükségünk a természetről és az emberi tevékenységről. Olyan ismeretekre, amelyek többsége kívül esik látókörünkön. Okkal gondolhatnánk, hogy a mértéktartás felettébb nehéz feladat. Gyakran valóban az. Segít azonban a helyes és helytelen megkülönböztetése. Ha beláttuk valaminek a helyességét, tegyük minél gyakrabban. Ha beláttuk valaminek a helytelenségét, tegyük minél ritkábban, ha lehet, soha többé. Ilyen egyszerű. Ehhez tartva magunkat egyre több alkalmat fogunk találni a helyes cselekvésre, és egyre ritkábban kísért meg a helytelen. Más mértékre többnyire nincs is szükség. Az erdőgazdálkodási példában, kissé egyszerűsítve: ültess annyi fát, amennyit csak tudsz, gyarapítsd az erdőt, az mindenképp jó.

A mértéktartással kapcsolatban gyakran emlegetik az arany középutat. Csakhogy ez alatt ma mindenki holmi se túl jobbra, se túl balra, sem hideg, sem meleg, langyos életvitelt ért, szemet nem szúró, senki fülét nem bántó nézetekkel, mintha a tömeg által kitaposott széles út közepén kéne járnunk. Talán közép ez az út, de semmiképp sem arany. Semmi köze Arisztotelész eredeti, sokkalta szebb, értelmesebb és fontosabb gondolatához.

A középút fogalmának megvilágítására Arisztotelész két hasonlatot használ. Az egyikben az arany középutat, az erényt, két hiba völgye közt emelkedő hegygerinchez hasonlítja. Például a bátorság hegyháta a gyávaság és a vakmerőség völgye közt emelkedik. Ebben a hasonlatban lényeges, hogy a hegygerinc nem egyszerűen csak középütt van, hanem magaslatot jelent. Az erények magaslati útján kell járnunk.

Másik hasonlata szerint nem az a kiváló íjász, aki a legmagasabbra vagy a legmesszebbre lövi nyilát, hanem aki a céltábla közepébe talál. Ez a hasonlat még fontosabb, mert azt mondja ki, hogy cél nélkül középút sincs. Hibás szélsőségek tehát csakis egy célhoz képest léteznek, s addig nem tudhatjuk, a középúton járunk-e vagy sem, amíg a célt meg nem határoztuk. Amikor a társadalom rossz irányba halad, a jól választott cél a többség szemében akár szélsőségesnek, radikálisnak is tűnhet.

________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

Az előítélet szó elmondja maga, mit jelent. Előzetes ítéletet, amit tapasztalat nélkül (vagy annak ellenére), esetleg túláltalánosítással, ill. az egyedi eset alapos megvizsgálása nélkül hozunk. Értéksemleges, sőt inkább pozitív fogalom. Előítéletek nélkül életben sem maradnánk. Nem kell belenyúlnunk minden újabb konnektorba, előítélettel feltételezzük, hogy ez is feszültség alatt áll. Bátran harapunk a kenyérnek látszó tárgyba, korábbi emlékeink alapján. Tudásunk legnagyobb részét nem is saját tapasztalataink általánosításával szerezzük, csak elhisszük másoknak, mint az elektronok vagy Ausztrália létezését, és saját szemünk tanúsága ellenében is hisszük, hogy nem a Nap forog a Föld körül. Nem az előítéletekkel van baj, hanem a téves előítéletekkel.

Csakhogy az előítélet szót egy ideje kezdjük nagyon más értelemben, szitokként használni. Eleve hamisnak, mi több, bűnösnek tekintjük. Egyre inkább bizonyos témákhoz kötődik, ezeket akár jegyzékbe is foglalhatnánk. Aki szóba hozza valamelyiket, előítéletes, függetlenül attól, hogy ítélete utólagos-e, tapasztalaton alapul-e.

Az előítélet ma gyakorlatilag csak „faji előítéletet” jelent, ami elől lekopott a faji jelző. Aki cigányokról, zsidókról, négerekről beszél, előítéletes. Az előítélet bélyeg lett, amit e tabuk megszegőire sütünk. Mert ezeknek a népeknek (csoportoknak, emberfajtáknak, szubkultúráknak, melyik esetben miről van szó) még az említése, megnevezése is tabu. A nevüket sem győzzük cserélgetni: bármilyen névvel illetjük őket, egy idő után becsületsértőnek minősül. A négert tilos lesz négernek hívni, feketét kell mondani helyette, de hamarosan ez is tiltott lesz, afro-amerikainak kell nevezni. (Gondolom, nem sokáig, hiszen milyen sértő Afrika felemlegetése olyan emberek esetében, akiknek a dédapja is amerikai állampolgár volt! Ezen az alapon az amerikai fehéreket euro-amerikaiaknak hívhatnánk.)

Még szigorúbb tabu alatt állnak az olyan nézetek, amelyek a jegyzékben szereplő csoportok egyikéről valami rosszat állítanak, vagy bármit, ami ugyan nem elmarasztaló, de már az általánosítás is sértőnek számít. Az ilyen vélemények jelentik magát AZ előítéletet, amit tisztességes ember meghallgatás nélkül utasít el. Tudja ELŐRE, hogy ezek alaptalan, elfogult és becstelen nézetek, azt is tudja ELŐRE, mit akar a másik mondani, tehát meg sem kell hallgatnia.

Tudósok látnak kutatásokhoz korábban babonának és legendának minősített szóbeszéd alapján. Elég egy homályos helyi mese történelmi események maradványairól, a régészek ásatásba fognak, hátha van benne valami. Elég egy javasasszony véleménye valamelyik növény ártó vagy gyógyító hatásáról, a farmakológusok vizsgálódni kezdenek. De ha egy vélemény tabutémáinkkal kapcsolatos, hiába nemcsak pár ember, hanem egy ország vagy földrész lakóinak többsége képviseli, tilos vizsgálni.

Az elvi előítélet-ellenesség a legkeményebb előítéletek közé tartozik.

Eszemben sincs hinni, hogy az olyan nézet, amit sokan vallanak, csak igaz lehet. De eleve tagadni, nem számolni vele, nem vizsgálni az okát, igazságtartalmát, nem vitatni meg a teendőket, mindezt tudottnak, eldöntöttnek tekinteni: ostoba önkéntes vakság. Mint ha egy terjedő és súlyosbodó népbetegség ellen úgy akarnánk harcolni, hogy csúf névvel illetjük. Elfordulunk, nem állunk többé szóba azokkal, akiken a tüneteket látjuk, sem azokkal, akik rajtunk látják. Persze meggyőződésünk, hogy mi vagyunk az egészségesek.

A népek, népcsoportok együttélésével kapcsolatos gondjaink egyre nőnek. Ha meg akarjuk előzni az erőszakos „megoldásokat”, a legelső teendőnk leszámolni az előítélet-ellenesség előítéletével, amely lehetetlenné teszi a sokat emlegetett – és valóban fontos – társadalmi párbeszéd alapját, az őszinte véleménynyilvánítást. Ha hiszünk abban, hogy egy nézet hamis és veszélyes, vajon nem kéne megcáfolnunk? S előbb megismernünk, nem érve be a saját táborunkban készült karikatúrájával? De erre csak akkor kapunk esélyt, ha az a vélemény elhangzik, s ha keresünk alkalmat a megvitatására. Ezek nem elvont, elméleti kérdések. Együttélésünk alapjait érintik, s ki mással tisztázhatnánk, oldhatnánk meg őket, ha nem azokkal, akikkel együtt élünk?

________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

A közösség ma a szép szavak közé tartozik, s a szép szavakkal szemben indokolt a fokozott óvatosság, mert maga a nyelv tiltja a kritikájukat. Eszünkbe sem jut megnézni a közösség üdvös hatásai mellett a hátrányait is, pedig szükség lenne rá annak megítéléséhez, hogy milyen ügy köré érdemes közösséget szerveznünk.

A közösség az élő szervezetre emlékeztet. Fennmaradásához a belső összetartó erőn túl el is kell különítenie magát környezetétől; a sejthez vagy soksejtű szervezethez hasonlóan sejtfalra illetve bőrre van szüksége. A közösség típusától függően a fal lehet erősebb vagy gyengébb, de léteznie kell.

A közösség taszítóan hat a kívülállókra, ezért nehéz új embereket bevonnia, még ha törekszik is rá. A reménybeli új tagot feszélyezi, hogy kialakult kapcsolathálóban kéne helyet szorítania magának. S a fal kintről is épül. A csoport léte bizonyos mértékig ellenséges közösséget formál a többiekből, újabb részleges identitást ad nekik: ők lesznek azok, akik NEM azok. Nem jehovisták, kommunisták stb.

A fal vastagságával arányos a közösség ereje, ezért születése pillanatától a fal erősítésére hajlamos. Minél határozottabban különbözteti meg magát más csoportoktól, annál világosabb identitást ad tagjainak, maga a fal a leghatékonyabb közösségteremtő erő. A megkülönböztetés eszközeinek skálája széles, kezdve azon, hogy a közösség tagjai másként viszonyulnak egymáshoz, mint a kívülállókhoz, a gesztusokon, szertartásokon át a látható jelképekig, sajátos öltözködésig, ami lehet hagyományos vallási vagy helyi viselet, esetleg csak feliratos póló.

A fal része a külvilággal szembeni ellenségesség is. Megfigyelhetjük természetes, mondjuk szomszédságon alapuló közösségek közt (kölyökbandák csatározása, szombat esti kocsmai verekedés a szomszéd falubeliekkel), vagy eszmei közösségek közt is, vallásháborúkig fajulva. Szelídebb és gyakoribb esetben a csoport tagjai becstelennek, bűnösnek, vagy csak hülyének, tévelygőnek tartják az ellenséges tábor képviselőit.

A csoport átalakítja tagjai gondolkodását, meghatározza nézeteit, nem mindig előnyösen. Egy eszmei közösség tagjai képesek feladni addigi józan véleményüket csak azért, mert azt az ellentábor hangoztatja. Mondhatni, a táborok együtt alakítják ki nézeteiket, egyre inkább az egymással való ellenkezésre figyelve, egyre kevésbé az igazságra.

A táborokon belül a vélemények összecsiszolódnak. Születése idején egy csoportban sokféle véleménnyel találkozhatunk az élet dolgairól, még a közös ügy részleteiről is, de ennek a változatosságnak pár év múlva nyomát sem találjuk. Egyre fontosabbá válnak azok a gyakran jelentéktelen részletkérdések, amelyek a csoport identitásában szerepet játszanak. Lényegtelen eltérések kulcskérdésnek mutatkoznak, pl. bizonyos vallási előírások értelmezésében, ha egy szekta épp ezekre hivatkozva alakult.

Gondolkodástorzító hatású, hogy eszmei közösség esetében az ellenségeskedést meg is kell indokolni, s ez gyakran éppoly nehéz, mint egy kölyökbanda tagjának megmondania, hogy voltaképpen mi a baj a szomszéd utcában lakó srácokkal. Az erőltetett magyarázat egyre hamisabb gondolatokhoz és látásmódhoz, bűnbakképzéshez vezet. Közeli példa az elmúlt időszakban a politikai jobb- és baloldal már-már véres ellentéte. Nem a politikusokra gondolok, hanem a pártolóikra. Aki mindkét tábor képviselőivel hajlandó nyitottan beszélgetni, furcsa dolgot tapasztal: ha a beszélgetés elmozdul a falként szolgáló szólamok szintjéről, és akár konkrétabb részletekről, akár általánosabb célokról esik szó, meglepően hasonló vélemények kerülnek elő mindegyik oldalon. Szinte azt mondhatjuk, hogy alapvetően egyetértenek. De ezt nagyon nehéz belátniuk, mert szükségét érzik a valahová tartozásnak, ezért annak is, hogy valakiktől határozottan megkülönböztethessék magukat. Így születik „a zöldek” ellenséges fogalma is olyan emberek fejében, akik egyébként szinte mindenben egyetértenek a zöld célkitűzésekkel. A „zöldek” pedig megalkotják a többiekre a hülyék fogalmát, akik nem látják a valódi sorskérdéseket, vagy önző érdekből akadályozzák a problémák megoldását.

A táborok minimalizálják a gondolkodást. Az emberek keresik a hasonló nézeteket vallók társaságát, és kerülik a más véleményen lévőkét. Ez segíti a táborok alakulását, ami tovább gyorsítja a nézetek bezáródását. A táborlakók gondolatai szűkülő körpályára kerülnek, nem találkozhatnak ellenvéleménnyel, ami gondolkodásra késztethetné őket, arról sem szerezhetnek tudomást, ha a másik tábor tagjaival sok kérdésben egyetértenek. A probléma ellenségképre cserélődik, a gondolkodás háborúzásra.

A közösségek persze nemcsak viaskodhatnak egymással, szerencsés munkamegosztásban képesek együttműködni, és léteznek aránylag nyitott közösségek is. De ha a cél általános és közérdekű, megfontolandó, hogy megvalósulását segítené-e a közösségteremtés. Minden közösségalakítás egyúttal a többiek kiközösítése, s ha a közösséget egy ügy köré szervezzük, megeshet, hogy a többieket az ügytől is távol tartjuk. Amiben szinte mindenki a szövetségesünk lehetne, azt egy csoport sajátítja ki, amely talán többet foglalkozik majd saját identitásának ápolásával s a hadakozással (persze az ügy nevében), mint az eredeti célok megvalósításával. S ha az ügy mégis győz, az immár egy csoport győzelmének fog számítani a többiek felett.

Néha többet ér, ha a legkülönbözőbb csoportokban találunk célunkhoz társakat, és nem igyekszünk közösséggé szervezni őket.

________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

Az apokaliptikus jóslatok beteljesülését hiába várjuk – már beteljesültek. Ahogyan egyes teológusok szerint a teremtés napjai alatt évmilliókat kell értenünk, ugyanúgy a világvége sem egyperces kataklizma, látványos hollywoodi borzalmakkal, hanem századokig tartó folyamat, amit lassúsága folytán nem érzékelünk. Beleszülettünk, természetesnek vesszük, és szorgosan dolgozunk rajta tovább.

Sokáig a léptékkülönbség akadályozta, hogy felfigyeljünk a világ pusztulására. Túl lassan zajlott a mi élettartamunkhoz képest. Mint egy vulkánkitörés egy pár percig élő lény szemével, aki számára ez a pár perc teljes, hosszú életet jelent, s egy óra alatt népe nemzedékének tucatjai követik egymást. Hogyan érzékelné ez a lény a katasztrófát, amely hamarosan végez a fajtájával? Csak történelmi forrásokból tudná, hogy a dolgok nem voltak mindig ilyenek, amilyennek ő látja őket; valamikor réges régen, egy teljes órával ezelőtt, még másutt volt a lávafolyam széle. A nagyapák mondogatják ugyan, hogy az ő idejükben mennyivel szebb volt minden, de az öregek mindig ezt pampogják, emberemlékezet óta. Meg hát ugye a világvége-jóslatok is folyton felbukkannak, ha máskor nem, a kerek évszámok közeledtével, és persze soha nem válnak be. A magát valamelyest is értelmesebbnek tartó ember csak nevet rajtuk, vagy inkább megvetően fordul el tőlük, hiszen már igazán unalmasak.

Az is tompítja veszélyérzetünket, hogy nem minden téren egyenletes folyamatról van szó. Néhol kihaltnak vélt fajok bukkanhatnak fel, a felmelegedésben jöhet hűvösebb év, a gazdaságban jöhet kisebb fellendülés, egyes dolgokat illetően fény derülhet a természet még nem ismert védekező mechanizmusaira, új találmányok keltenek reményt bennünk – semmilyen változás nem egyenletes, de ez mit sem változtat a tényén, irányán és súlyán.

Csakhogy ez gyorsuló folyamat, így a léptékkülönbség sebesen csökken. Már nem olyan észrevehetetlen számunkra, mint az órán a kismutató mozgása; akár a huszonévesek is láthatják a változásokat saját eddigi életük tapasztalatából, ha tudják, mire figyeljenek.

A média, sőt a valóban komoly szakirodalom is, még mindig jóslatokkal riogat bennünket. Ez meg ez a szörnyű helyzet várható 2050-re, ilyen meg ilyen borzalmas állapot akár már tíz éven belül is előállhat… Bizonyára így is lesz, hiszen az eddigi jóslatok közül a legpesszimistábbakat is lehagyták a fejlemények. De ami érthetetlen: MI SZÜKSÉG MA MÁR A JÓSLATOKRA? Hiszen ezek nem felráznak, hanem elaltatnak! Mi lesz húsz, ötven, száz év múlva… Ugyan! Hol van az még. El sem látunk odáig, sem én sem más, bármi történhet addig, a tudósok sem tévedhetetlenek, egyébként sem élek addig, legyen ez az akkori emberek gondja.

Minek bármit a jövőbe vetítenünk? A létrendi katasztrófa „jóslatainak” miféle beteljesülésére várunk még? Mi az, ami nem zajlik a szemünk előtt, itt és most, minden korábbi becslésnél sebesebben?

Túlnépesedés várható. Hogyhogy várható?! Közel hétmilliárdnyian vagyunk. Egyetlen emberöltő alatt, a mai öregek élete folyamán az emberiség tömege megháromszorozódott. Percenként 380 nő esik teherbe, nagyobb részt szándékuk ellenére. Percenként 147 fővel gyarapodunk, ennyivel haladja meg a születések száma a halálozásokét. Másfélszer annyian élünk a Földön, mint amennyi a bolygó eltartóképessége.

Küszöbön álló népvándorlás? Hiszen régóta zajlik. Keletről, Délről özönlenek az olcsón dolgozó vendégmunkások országainkba, míg mi Nyugatra megyünk dolgozni, ahol mi számítunk olcsó munkaerőnek. A menekültáradat zöme még csak ezután várható ugyan, de a vendégmunkásokat, a ki- és bevándorlók tömegét is joggal tekinthetjük gazdasági menekülteknek.

Feléljük a Földet, nem fog tudni eltartani bennünket? Már most sem tud. Hiába irtjuk teljes erővel a természet maradékát, hogy élelmet termeljünk a helyén, mégis egész világrészek éheznek, amin a javak igazságosabb elosztása sem változtatna sokat – bár persze az is fontos lenne. Hogy mindez messze van tőlünk? Nincs messze. Északon és Nyugaton a drágaság növekedésében, az életszínvonal, még inkább az életminőség általános csökkenésében jelentkezik, s a bőrünkön érezzük. Egyébként pedig éheznek a jól táplált vagy túltáplált kontinensek lakói is, akik tömeggyártott, egyre olcsóbb élelméből hiányoznak a szükséges tápanyagok, bővelkednek viszont a legváltozatosabb mérgekben. Amit gyerekkorom ínséges idején ettünk, annak többsége most megfizethetetlen, sőt a föld színéről is eltűnt szuperbioterméknek számít – bár persze már annak idején is kaptunk a korszerű vívmányból, a DDT-s krumpliból.

Energiaválság lesz? Jócskán benne vagyunk. Az olajcsúcson túljutottunk, s a kőolajnak nincs hasonlóan „gazdaságos” alternatívája. Magunk is látjuk az áram, a benzin, a földgáz árának folyamatos emelkedésén, fűtés- és villanyszámláinkon.

Az élet, a biodiverzitás pusztulása fenyeget? Ez régóta több a fenyegetésnél. A Föld történetének egyik eddigi legnagyobb fajkihalása zajlik. Az elmúlt 35 év során a gerinces állatfajok több mint negyede tűnt el. Naponta közel 50 állat- és növényfaj hal ki. Szinte kizárólag a mi tevékenységünk következtében. Ki az, akinek a jövőbe vetített, még szörnyűbb adatokra van szüksége ahhoz, hogy görcsbe ránduljon a gyomra?

Klímaváltozás? Folyik. Egyre régebbi csapadék- és hőségrekordok dőlnek meg hétről hétre, szaporodnak a tűzvészek. Nő a jégkár, mind kegyetlenebb viharok, tornádók tombolnak világszerte, az időjárás változása és szélsőségei folytán pusztulnak az őshonos fajok és az eddigi termények; a mezőgazdaság egyre tervezhetetlenebbé válik.

Szemétkatasztrófa várható? Itt van. A szárazföldet már geográfiailag is figyelembe veendő szemétkéreg borítja, a tengerekben szemétszigetek, az óceánokban szemétkontinensek születtek. Mérgezett a víz, a talaj, a levegő.

Vízhiány lesz? Benne élünk. Egyre drágább az ivóvíz, egyre több gyarmatosító cég próbálja megszerezni a kiszolgáltatott vagy felelőtlen államok ivóvízkészletei feletti ellenőrzést. A folyókban, amelyekből valaha ittunk, ma már fürödni is veszélyes. Egyre pusztítóbb aszályok és árvizek váltogatják egymást (s hozzá vagyunk olyan ostobák, hogy az árvizeket minél gyorsabban igyekszünk kivezetni országunkból, ahelyett, hogy megőriznénk a kincsből, amit csak lehet), a mezőgazdasági termelés mind több helyütt már csak öntözéssel lehetséges, de nincs miből öntözni.

*

Ne a jövőből várjuk a katasztrófát! Katasztrófahelyzet nem lesz, hanem VAN. Ennek megfelelően kell élnünk, cselekednünk. Nem azt akarom mondani, hogy rosszabb már nem lesz. Lesz. Sokkal rosszabb. De a ház már ég, mi pedig teszünk-veszünk benne, mint eddig, gyermekeket nemzünk-szülünk, tervezgetünk rég letűnt helyzetekkel számolva, igyekszünk újabb és újabb szórakozásokat találni, s néha becsléseket készítünk arról, hogy mikor szakad ránk a tető.

Mindenki a fecskendőkhöz! Legkésőbb most.

Pillanatkép a katasztrófáról. Másként képzeltétek?

________________________________________________________________________________

ÚJ ILLEM

Végső soron minden ünnep az élet ünnepe. Döbbenetes, hogy jeles napjainkat életlehetőségeink pusztításával ünnepeljük: levegőszennyezéssel, energiapazarlással, rombolással. Tűzijátékkal, légiparádéval, díszkivilágítással, lakodalmi pohártöréssel, ajándék-szemét halmaival, egész erdőségekre való fa kivágásával karácsonyra vagy majálisra. Amíg kevesen voltunk, a természet pedig kimeríthetetlennek tűnt, ez nem számított sokat, legalábbis még nem voltunk tisztában vele, hogy mennyit számít, de ma már szégyenletes ebben örömet lelni. Egykor a nyilvános kivégzés számított ünnepi látványosságnak, ma a világ kivégzése. És ahogy az akkori ember nem érezte saját barbárságát, ugyanúgy mi sem érezzük a magunk mérhetetlenül súlyosabb barbárságát. Sürgős feladat változtatnunk ünneplési szokásainkon.

Sokan a hagyomány tiszteletére és értékére hivatkoznak, ha életmód-változtatást várunk tőlük, gondoljunk hát bele kissé e hagyományokba. Ne vegyük eleve biztosra, hogy ha kitartunk mai szokásaink mellett, valóban a hagyományokat követjük.

A pazarló ünnepi hagyomány lényege a bőség élményének átélése. Amiben szűkölködünk hétköznap, abban legalább az ünnepeken szeretnénk dúskálni. Amíg csak akkor gyújthattunk gyertyát, lámpát éjszaka, ha nagyon muszáj volt, ha nagybeteg volt a háznál vagy más rendkívüli helyzet kényszerített rá, érthető volt, hogy ünnepkor este is fényözönre vágytunk. Amíg hosszú és veszedelmes hajóúton szállították hozzánk más földrészek kincsnek számító terményeit, valóban ünnepet jelentett, ha déligyümölcs került az asztalunkra. Amíg az autó ritka volt, s a gazdagok kiváltsága, ünnepi fényűzés lehetett, ha a nászmenet autón kísérte az újdonsült házaspárt. De ma, mikor városaink éjszaka is nappali fényben állnak, amikor a banán szinte minden hazai gyümölcsnél olcsóbb, amikor az autók tömege jelenti a legnagyobb állandó forgalmi akadályt, ezekből a hétköznapi javainkból vonultatni fel az ünnepeken még és még többet… ez nem a bőség élményét adja, csupán lapos, fantáziátlan halmozása a bőség köznapi fajtájának.

Úgy látszik, nem tudjuk, hogy ma is szűkölködünk, azt sem, hogy miben. A felsoroltaknak szinte épp az ellenkezőjében. Díszkivilágítás helyett csillagfényben. Tartósítószerekkel kezelt déligyümölcsök helyett őshonos hazai fáink vegyszermentes gyümölcseiben. Autók, tűzijáték, légiparádé helyett tiszta levegőben. Mesterséges építmények, tárgyak, gépezetek beláthatatlan tömkelege helyett szabad természetben. Ajándéknak kapkodva, figyelmetlenül vásárolt újabb fölösleges holmik garmadája helyett családi és baráti együttlétben, eleven emberi kapcsolatokban.

Ha nem akarunk lemondani az ünneplés hagyományos módjáról, nem a külsőségeit és eszközeit, hanem a lényegét kéne megőriznünk, igyekezve abban bővelkedni az ünnepeken, amiben év közben szűkölködünk. Amit ma teszünk, semmi jogon nem nevezhetjük a hagyomány követésének, sokkal inkább hagyományaink új keletű, csúf megrontásának.

Azt se feledjük, hogy a hagyomány nem ennyiből áll: a dúskálás csak egyike az ünneplés régi formáinak. Egy másik, éppily fontos és elterjedt mód az önmegtartóztatás. Vallások és törzsi kultúrák sokaságában számos ünnepet találunk, amelyek lényege az aszkézis, néha önsanyargatás. Utóbbi egyik kirívó, ismert példája a több észak-amerikai indián népcsoport körében is elterjedt naptánc. Ennek alkalmával a férfiak egy fához rögzített pányván addig keringtek, míg a pányva másik, a bőrük, húsuk alá fűzött vége ki nem szakadt a testükből. Minél nagyobb kínokat álltak ki a résztvevők, annál nagyobb megbecsülést nyertek a maguk és mások szemében. Fontos, hogy e népek számára a naptánc számított az év legnagyobb ünnepének.

A mi hasonló hagyományaink szelídebbek, leggyakrabban böjtöléssel járnak. Sokszor a bőség ünnepeihez kapcsolódnak, többnyire megelőzik őket, de hiba lenne szerepüket arra egyszerűsíteni és „hedonizálni”, hogy fokozzák az utána várható élvezeteket. (Ha csak ebben állna a lényegük, ma még abból is sokat tanulhatnánk, s ez nagyon szomorú.) Mondhatjuk, a böjtös ünnepek a testi örömök helyett lelki fejlődésünk, emberi méltóságunk kiteljesedését szolgálják. A jómódú, bőségesen táplálkozó ember számára egészségügyi haszna is van, de ennél többet jelent az alkalom, amikor egyik magas rendű képességünket, az önuralmat gyakorolhatja, fejlesztheti. Aki sanyarú körülmények közt él, éhezik, annak is javára válik a koplalás, amikor végre nem kényszerűségből, hanem saját akaratából böjtölhet. Még ha amúgy sem állna módjában többet enni, önérzetet, méltóságot ad neki, s a vállalt önkéntesség révén éppúgy fejleszti az önuralomra való képességét, mint a gazdagabbak esetében.

Úgy hiszem, nagyon sokat veszítünk azzal, hogy az ünneplés e formáit hagyjuk kihalni, vagy (pl. az egyházak növekvő engedékenysége révén) elsorvadni. Önuralmunk satnyul ezzel, épp az a képességünk, amelytől talán egyedül remélhetjük természetpusztításunk megfékezését. A böjtös és más önmegtartóztató ünnepek, megőrizhető hagyományos vallási tartalmuk mellett, ma teljes joggal válhatnának természetünk legyőzése, egyszersmind a természettel való harmonikus együttélésünk ünnepeivé.

De térjünk vissza a szerényebb és reálisabb elvárásokhoz, dúskáló ünnepeinkhez, amelyek mai egyeduralmában kétségkívül fogyasztói-hedonista szemléletünk elhatalmasodásának jelét láthatjuk.

Miben és hogyan tobzódjunk? Továbbra is a természetpusztításban? Hiszen ünnepeink mindegyike egy-egy haláltánc! Azazhogy sokkal rosszabb, mert a középkori haláltáncok tudatosan idézték fel a (természetes) halál rémét, de maga az ünnepség nem járult hozzá a pusztuláshoz. Mi épp fordítva ünnepelünk: mesterségesen pusztítva, miközben a legkevésbé sem tudatosítjuk magunkban tetteink iszonyú következményeit. (Sötét középkor, fényes felvilágosodás!)

Eleink is gyakran pazarlással ünnepeltek – de senki nem úgy, hogy felégette volna a házát vagy hazáját. Mi lényegében ezt tesszük. Megnézte már valaki, az erre alkalmazott személyzeten kívül, milyen iszonyatos szeméthalmok maradnak egy-egy ünnepély után? Félreértés ne essék: ez nem köztisztasági kérdés! Nem az a gond, hogy a szemetet el kell tüntetni – amit egyébként nem lehet megtenni, a legszakszerűbb kezelés mellett is megmarad, illetve lesz belőle valami, aminek nem lenne szabad lennie –, a problémát az a pusztítás jelenti, aminek a szemét csak jele, lenyomata. Annak is szinte csak a látható jelképe, mert a szemét jóval nagyobb, vízbe, talajba és levegőbe került részét nem látjuk.

Kik azok, akik valóban azt szeretnék, hogy életük jeles napjait, kiemelkedő fordulópontjait ilyen emlékművek örökítsék meg? Ezek bizony mi vagyunk, akik becsukjuk szemünket, nem akarjuk látni, mi miből lesz, miből mi lesz, mi mihez hogyan kapcsolódik, semmit nem érzünk a sajátunknak, és begyakorolt rövidlátásunkkal a mai nap kedvéért feláldozzuk a jövő évet, évtizedet. Képesek vagyunk gyermekeinknek a megfelelő ünnepi alkalomra nagy szeretettel ajándékba adni (díszes csomagolásban, széles masnival átkötve) elhasznált jövőjüket.

Nem lenne túlzás, időszerűtlen végképp nem, ha törvénnyel tiltanánk minden fölösleges létromboló tevékenységet, így a mai ünneplés számtalan módját is. De az intézményes hatalmi eszközök könnyen válnak gyűlöletessé. Ellenséggé lehet szemünkben az, ami helyes, ha erővel kényszerítik ránk. Az illem szava, a társadalmi megvetés sokkal hatékonyabb és természetesebb. Ehhez nincs másra szükségünk, mint saját belátásunkra. De arra igen.
________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Világvége-jóslatok/

Ezt a szót mély megvetéssel, vagy legalábbis lekezelően használjuk. De miért? Hogy jövünk ma már ehhez?! Úgy rémlik, nagyon elmaradtunk a helyzettől, amit teremtettünk. Tetteink jó ideje a világ sorsának háttere előtt zajlanak, ahol a legjelentéktelenebb cselekedetünk is, az evéstől az ürítésig, súlyt és jelentést kap. Ezt a hátteret nem magunk választjuk, nem cserélhetjük ki tetszésünk szerint, s nagyon alapos agymosásra vagy ön-agymosásra van szükségünk ahhoz, hogy ne vegyünk tudomást róla.

Mennyire megváltoznak ilyen háttér előtt a dolgok! Mint háború idején, vagy ha komolyan megbetegszünk. Olyankor is lehet, szabad kártyázni, tréfálni – ha más nem telik tőlünk, még mindig többet ér, mint savanyú képpel, sopánkodva tördelni a kezünk –, de attól fogva minden másként hat, más értelmet nyer.

Mit fejez ki a megvető világmegváltás szó? Talán ilyesféle rendreutasítást: „Törődj a magad dolgával, boldogulásával, normális ember módjára, ne nagyképűsködj! Kis pont vagy te ahhoz, hogy változtass bármin.”

Száz éve még lehetett így beszélni, talán negyven éve is, bár akkor már szűklátókörűségnek számított, húsz éve pedig korlátoltságnak. Ma már nem lehet. Azóta tisztán látszik, mekkora a kis pont súlya, ha elég sok van belőle, s ha nem törődik mással, csak saját boldogulásával.

A világmegváltás kifejezés persze gúnyból fellengzős és patetikus. És fellengzősségre valóban nincs szükség, pátoszra pedig lehetőség. A misztikus homály sem hiányzik. A világ itt az élő világot, fenntartó rendjét és fajgazdagságát jelenti, s akinek ez túl tágas, annak egyszerűen csak az ember létfeltételeit. Mitől kell megváltani? Magunktól, és eddigi életmódunktól.

A megváltás nem egyszer s mindenkorra szól, folyamatos munka. Látványos, hősi tettekre, katarzisra ritkán nyílik alkalom. Bár olykor igen. Magasztos pózra azonban nem jogosult senki; a „megváltás” jobbára annyit tesz, hogy amennyire tudunk, feltakarítunk magunk után. De ez most fontosabb mindennél.

Nincs többé emberhez méltó szakma, feladat a világ megváltásán kívül. Bármivel foglalkozunk, munkánk legelső (s talán egyedül fontos) mércéje, hogy világunk fenntartásához vagy pusztulásához járulunk-e hozzá vele. Nem könnyű szakma, és nem tanítják még szinte sehol. Magunknak kell kidolgoznunk a tananyagot is. De KELL. S erről a világ megváltásaként beszélni, lekezelően: szégyen.

________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

A mai gazdasági válságot sokan szeretnék az 1929–33 közötti világválsághoz hasonlítani, amely végül is elmúlt, csak ki kellett várni a végét. Most azonban más a helyzet: ennek a válságnak nem lehet vége. A hanyatlás, mint a társadalmi-gazdasági folyamatok általában, nem egyenes vonalú. A hullámhegyeknél esetleg reménykedni kezdhetünk, hogy mégis kilábalunk belőle, a hullámvölgyeket aktuális események rovására igyekszünk írni – de a hullámhegyek egyre alacsonyabbak, a hullámvölgyek egyre mélyebbek lesznek.

Az alábbi vázlat a rövidség és világosság kedvéért durván leegyszerűsített, de remélem, alapjában nem torzít.

Gazdasági rendszerünk ördögi kör, vagy inkább spirál, amely gyorsuló iramban halad az egyre értéktelenebb termékek előállítása, a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek kiélezése és létfeltételeink elpusztítása felé. Három fő szereplője a tőke, a termelő és a fogyasztó. A kereskedelmet az egyszerűség kedvéért itt a termeléshez sorolom.

Ezek szerepek, nem pedig személyek vagy csoportok. Egy-egy személy általában két, nem ritkán három szerepet is játszik egyszerre. Fogyasztók vagyunk, de egyszersmind termelők, ha van munkánk, s gyakran még tőkések is, ha van megtakarított pénzünk. Tehát ha termelőkről beszélünk, akkor önmagunkra mint termelőkre gondolunk, ha fogyasztókról van szó, akkor magunkról mint fogyasztókról beszélünk.

A tőke, a termelő és a fogyasztó egy öntudatlan és szinte szabályozhatatlan gépezetet alkot, amely önműködően sodorja világunkat a pusztulás felé. A három szereplő közül a fogyasztónak jut még aránylag a legtöbb szabadság, ezért döntései különlegesen nagy súlyt kapnak.

A termelő létérdeke, hogy termelhessen. Termelni akkor lesz módja, ha termékeire igényt tud teremteni a fogyasztók körében. Ha tovább szeretné termelni, amit eddig, akkor olyan fogyasztókra van szüksége, akiknek még vagy már nincs birtokában a cikk, amit előállít. Ha tömeggyártásban készült termékeivel elárasztotta a piacot, gondoskodnia kell róla, hogy azok mielőbb javíthatatlanul elromoljanak, s a fogyasztó kénytelen legyen újat venni.

Sokszor ez nem elég, s a termelő kénytelen olyasmit gyártani, ami még nincs a piacon. Mivel a valós fogyasztói szükségletek jobbára már kielégültek, a fogyasztó átformálásával kell új igényt teremtenie arra a termékre, amit gazdaságosan képes előállítani. (Ne dőljünk be a nekünk hirdetett piaci ideológiának, amely szerint a termelés a fogyasztó szükségleteit elégíti ki. Szükségleteink jelentős részét már régóta a termelő teremti saját igényeinek megfelelően, a tudatipar segítségével.) Új szükségletet legkönnyebben a puszta újdonság iránti igény gerjesztésével és meglovagolásával teremthet, a termék újdonságát pedig egyszerűen egy új, tetszetős formatervvel érheti el, esetleg valamilyen további, lényegében fölösleges kényelmi funkció felkínálásával. Az újítás a termelőnek többletköltséget (főként reklámköltséget) jelent, s mivel, piacképességét megőrzendő, árait nem emelheti jelentősen, ezt a költséget másutt kell behoznia. Rosszabb nyersanyagokból, egyszerűsített eljárásokkal, összecsapott munkával kell termelnie, dolgozóinak bérét lenyomva (például azzal, hogy a termelést szegény országokba költözteti, vagy igénytelen vendégmunkásokat, olykor – szó szerint! – rabszolgákat foglalkoztat), munkásaiból egyre nagyobb teljesítményt kell kisajtolnia, s a fölösleget elbocsátania. Mindez egyre csillogóbb, de ócskább és rövidebb élettartamú termékeket eredményez, mellé mind súlyosabb társadalmi egyenlőtlenséget.

A növekvő társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség ma annyit tesz, hogy a javaknak legfeljebb 20 %-án osztozik az emberek 80 %-a, és viszont: a javak 80%-ával az emberek 20%-a rendelkezik. Ez éppúgy vonatkozik a Föld szegény és gazdag országai vagy kontinensei közti viszonyra, mint egy-egy országon belül a szegény és gazdag rétegek viszonyára. Folyamatosan romló arány. S mivel a gazdaságosság jegyében mind több ember szorul ki a termelői szférából, ugyanakkor a gazdaság működéséhez minél több fogyasztóra van szükség legalább minimális vásárlóerővel, ezért egyre nő az eltartottak, kiszolgáltatottak száma, akik nem munkájuk ellenértékeként, hanem valamilyen segély formájában kapják meg a gazdasági vérkeringésben való részvételükhöz szükséges vásárlóerőt.

A termelésnek (ami ma gazdasági szükségszerűségként alapvetően tömegtermelést jelent) minél szélesebb fogyasztói rétegre van szüksége. Vagyis a termelő jobbára a folyamatosan szegényedő tömegeknek dolgozik, akiknek mind kisebb a vásárlóereje. Így a termelők piaci versenyében egyre kisebb szerepet kap a minőség és tartósság, s hovatovább az egyedüli versenytényező az alacsony fogyasztói ár marad, ami szintén a termékek szakadatlan romlásához vezet.

A szükségszerű tömegtermelés egyik súlyos következménye, hogy a kereskedelem szerepe rohamosan nő. Termékeket leggazdaságosabban előállítani csak a legnagyobb mennyiségben lehet. E mennyiség számára helyben nincs elég fogyasztó, tehát a terméknek mind távolabbi piacokat kell meghódítania, az ottani termelés leverésével. Gazdasági gyarmatbirodalmak alakulnak ki, amelyek urai immár nem egyes nemzetállamok, hanem vállalatok, érdekcsoportok. Az áruknak egyre nagyobb utat kell megtenniük a termelőtől a fogyasztóig, az új piacokat egyre költségesebb megszerezni, egyre nehezebb eladni az egyre fölöslegesebb termékeket, s így a szállítási, a reklám- és más kereskedelmi költségek a termékek árának mind nagyobb hányadát teszik ki. A terméknek egyre rosszabbnak kell lennie ahhoz, hogy az ára ne emelkedjék. S hogy a romlás ne legyen botrányosan feltűnő, mindig valami fontosnak kikiáltott újítással kell társítani. A termelői demagógia igyekszik elhitetni velünk, hogy a termékek élettartama azért rövidül, mert mire a termék tönkremegy, addigra már amúgy is sokkal korszerűbb gyártmányokra lesz szükségünk.

A rossz és rövid életű termékek előállítása majdnem ugyanannyi nyersanyagot és energiát kíván, mint a jó és tartós termékeké, de sokkal sűrűbben. Ebből következően ugyanakkora használati értékért egyre nagyobb árat kell fizetnünk világunkból, létfeltételeinkből, sőt pénzben is. Akkor is, ha a termékek ára esik. Annyi idő alatt, ameddig valaha egyetlen tárgy kitartott, ma kettőt, hármat vagy tízet kell vennünk belőle.

A gazdaság szempontjából mindez kifejezetten előnyösnek számít. Az egyre rosszabb, ezért egyre sűrűbben újratermelendő áruk több termelést és fogyasztást kívánnak, gyorsul a pénz körforgása, s a GDP-ben számoló hivatalos közgazdaságtan ezt a folyamatot nevezi gazdasági fejlődésnek. Értékesebb, tartósabb termékek előállítása e rendszerben hanyatlásnak minősülne.

(Az okok talán legfontosabbikát, túlszaporodásunkat itt csak futólag említem. Nem csupán gazdasági rendszerünk alapvetően hibás volta a gond: egyszerűen elképzelhetetlen bármilyen rendszer, amely a Föld véges eltartóképessége mellett képes lenne mai, iszonyúan irreális népességünket jó minőségű élelemmel, iparcikkel ellátni, egyben egészséges életkörülményeket is biztosítva.)

A termelő s a működtető tőke legfőbb érdekei közé tartozik a nyersanyagok árának minél alacsonyabb szinten tartása, s a költséges létvédelmi (környezetvédelmi) intézkedések mellőzése. Durva, de nem félrevezető egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a média és a politikai hatalom a tőke kezében van, s ezáltal könnyen eléri, hogy az elvileg köztulajdonban lévő, vagy nem is birtokolható nyersanyagok – az élő és élettelen természet – ára irreálisan alacsony maradjon, ami a természet helyrehozhatatlan kizsákmányolásához és elpusztításához vezet.

Vajon gonosz a termelő, vagy tudatlan? Nem. Egyszerűen rákényszerül minderre. Rákényszeríti a fogyasztó, aki nem venné meg jó minőségű és tartós termékeit a szükségképp sokkal magasabb áron, főként pedig rákényszeríti az őt működtető tőke.

Mai helyzetünkben a gazdaságos termelést megkezdeni általában csak akkora beruházásokkal lehetséges, amihez jelentős hitelre van szükség. A hitelt a tőke adja (az egyszerűség kedvéért nevezzük banknak), mégpedig kamat fejében. Ha a termelő nem kíván kamatot fizetni, a banktól nem kapja meg a létéhez, működéséhez szükséges hitelt. Ha viszont elfogadja a kamatfizetési kötelezettséget, akkor terméke árából fedeznie kell a következő termék előállításának költségeit, törlesztenie a hitelt, s ezen kívül még a hitel jelentős kamatát. Vagyis bizonyos értelemben mindig többet kell kérnie a termékért, mint amennyit az ér, s ez is gyorsuló értéktelenedéshez vezet.

A termelő ezen nemigen változtathat. Ha egy vállalat legfőbb döntéshozói más, nem profitorientált rendszer mellett döntenének, a tulajdonosok, részvényesek kirúgnák őket, s minden menne a régiben, új emberekkel. Ha mégis sikerülne más rendszerre áttérniük, valószínűleg csődbe mennének.

Akkor hát a tőke, a bank hibája mindez? Vajon gonosz a bank, vagy tudatlan? Nem. Saját befektetői kényszerítik arra, amit tesz, s e befektetők részben mi magunk vagyunk. A kör bezárul. Ha egy bank új, profit nélküli gazdasági rendszer megalapításával kísérletezne, nem fizethetne nekünk kamatot, mi pedig kivennénk a pénzünket, és másik bankba tennénk. A bank tönkremenne, s az virágozna tovább, amelyik kitart a jelenlegi, pusztító és önpusztító rendszer mellett. A rendszer tökélye iszonyú. Bár ma már mindenki, a leghatalmasabb döntéshozók is látják a szakadékot, ami felé halad, senki nem tehet a rend ellen érdemben, mert mindnyájan szorosan bele vagyunk fonódva. A lázadók sikertelenek, mert külső okokat keresnek, csoportokat, államokat vagy régiókat neveznek ki bűnbaknak, s nem veszik észre, hogy saját mindennapi életük is a rendszert támogatja.

Létveszélyessé lett gazdaságunk kordában tartását sokan a politikai irányítástól remélik. Attól tartok, hiába. A gazdaság világunk legnagyobb hatalmává lett, a médiát, a politikát, a nemzetállamokat egyszerűen felvásárolja. A demokrácia jórészt csak kulissza. A tömeg azok kezébe adja a politikai hatalmat, akik a legnagyobb összegeket költhetik választási kampányukra és intézkedéseik fényezésére, a legdrágább reklámszakembereket megvásárolva. A vesztes pártok sosem azt kérdezik, hogy ha nem a mi programunkat, akkor hát mit kívánnak az emberek?, hanem azt, hogy hol rontottuk el a kampányt?

A kampányhoz a pénzt a tőke adja, annak fejében, amit a majdani kormánytól megkövetel. A négy évre választott kormányok egyébként sem vehetnek figyelembe hosszú távú szempontokat. Gyors „sikert” kell felmutatniuk, így rablógazdálkodásra kényszerülnek. A pusztító gazdaság megfékezése szegényedéssel jár, s amíg a fogyasztók nem készek áldozatra, addig minden efféle intézkedés rendkívül népszerűtlen. Ilyen programmal egyetlen pártnak sem lenne esélye a választásokon.

(A lényegről eltereli a figyelmünket, hogy politikusaink tekintélyes hányada saját hasznára rabolja ki vagy adja el az országot, s ezért azt képzeljük, hogy szegényedésünk e nélkül elkerülhető lenne.) Az első lépés tehát mindenképpen a fogyasztói szemlélet változása.

Természetesen a fogyasztó sem szabad. Kényszeríti őt egyfelől a termelő a maga szűkös kínálatával, mert ugyan fölöslegesen nagy a választék a szükségtelen termékekből, de a szükségesekből annál kisebb. Kényszeríti a termelő a médián át a tudatformálás minden eszközével, legfőképp pedig kényszeríti saját egyre romló anyagi helyzete.

Ezzel együtt a tőke, a termelő és a fogyasztó hármasságában még mindig a fogyasztóé a legnagyobb döntési szabadság. A termelő, ha ellenszegül a gazdasági kényszernek, nyomban elpusztul. Ugyanez történik a tőkével és a politikai hatalommal is. Mindannyian végletesen ki vannak szolgáltatva rövid távú érdekeiknek. A fogyasztó az egyetlen, aki hosszú távú érdekei védelmében áldozhat a rövid távúakból. Ha ellene szegül a gazdasági kényszernek, nem pusztul el, csak süllyed valamelyest a (GDP-ben mért) életszínvonala. Szegényebben, ugyanakkor értelmesebben élhet, fontos ügyet szolgálva.

Semmiképp sem azt akarom állítani, hogy a tőke, a termelés vagy a politika tökéletesen tehetetlen, s e területeken ne is tegyünk semmit. Nyilvánvaló, hogy minden területen meg kell tennünk mindent, ami tehető. Igen fontosnak tartom új közgazdaságtani rendszerek kidolgozását és alkalmazását, mind a tőke jobb felhasználása, mind a termelés terén, s a jobb gazdaságpolitika még többet segíthet.

Az is világos, hogy a tőke legnagyobb koncentrátumait nem vehetjük egy kalap alá a kisember megtakarított pénzecskéjével, s az IMF, WTO szintjén a tőke már szinte szabadon dönthet világunk sorsáról. Érdemes tehát nyomást gyakorolni rá, amennyire csak lehet.

A tőkés termelés nem alkot teljesen egységes érdekszövetséget; az egyes csoportok érdekei nem ritkán ellentétbe kerülnek egymással. Ezeken a pontokon is be lehet avatkozni a rendszerbe.

Mondandóm lényege, hogy nem kell semmire és senkire várnunk. Sem hatalomra, kedvező körülményekre, sem szakemberekre vagy politikusokra. Az értelmes cselekvés lehetősége máris és mindig nyitva áll mindnyájunk előtt, fogyasztói minőségünkben. Ráadásul e minőségünkben vagyunk legszabadabbak és leghatékonyabbak. Ne higgyük, hogy olyan csekély jelentőségű, amit így tehetünk! Gondoljunk arra, hogy az ügynökök mennyi energiát fordítanak egyetlen fogyasztó megnyerésére is.

*

A probléma lényegének felfogásához hangsúlyoznunk kell azt a nyilvánvaló tényt, amiről folyton megfeledkezünk, mert figyelmünk az emberi világ határán belül reked. Ez a tény nem más, mint hogy egész gazdaságunk alapja a természet. A természet elfogyasztásából élünk. A termelés is a fogyasztás része: mintegy előemészti, közvetlen fogyasztásra alkalmassá teszi számunkra a világot.

Gazdasági rendszerünk lényegéhez tartozik a folyamatos növekedés. Ez azonban csak addig lehetséges, amíg fogyasztásunk és kibocsátásunk nem lépi át a természet eltartóképességének határát. Ezt a határt már átléptük, ezért gazdaságunkat már soha többé nem állíthatjuk vissza eddigi formájába. A természetet megnövelni nem áll módunkban, így az emberi lét legfontosabb kérdéseit többé nem az emberi világon belül kell keresnünk, hanem a természettel való kapcsolatunkban. Fennmaradásunk nem a háborún és békén, szereteten vagy a javak igazságos elosztásán múlik, hanem azon, képesek leszünk-e szaporodásunkat, fogyasztásunkat, tevékenységünket visszafogni és átalakítani olyanná, hogy újra beilleszkedjen abba a nagyobb rendszerbe, amely eltart bennünket.

/Kapcsolódó írások: GDP, Az olcsó energia veszélye/
________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Végleges gazdasági válság/

A közgazdaságtan messze lemaradt korunk égető kérdései mögött, s a gyakorlatban sokszor inkább káros, mint hasznos szerepet játszik. Nem különbözteti meg az értelmes munkát a kártékonytól, és szinte kizárólag a könnyen számszerűsíthető minőségekkel foglalkozik. Fogyasztásunk pénzben kifejezhető mennyiségét veszi figyelembe, ezzel méri életszínvonalunkat.

Ha a társadalom egyik fele azért fizetne a másik felének, hogy gödröket ásson, míg az utóbbiak azért fizetnék az előbbieket, hogy a gödröket betemessék, GDP-ben számolva ugyanolyan magas lehetne az életszínvonalunk, mint ma, vagy akár jóval magasabb is. De ez legalább, hasznát és kárát tekintve, lényegében közömbös elfoglaltság lenne. Nagyobb baj, hogy a kifejezetten káros tevékenységek és a súlyos csapások is életszínvonalunk növekedését mutatják, amíg GDP-ben (vagy GNP-ben; ez e tekintetben mindegy) számolunk.

Egészségünknek nincs pénzben kifejezhető értéke, ezért nem számít be a GDP-be – betegségeink ezzel szemben termelés- és fogyasztásnövekedést jelentenek (gyógyszergyártás, orvosi műszerek, kórházépítés és egyéb beruházások), így ezek növelik a GDP-t.

Az ivóvíz tisztaságának nincs pénzbeli értéke, nem számít be a GDP-be, de minél mérgezettebbek a vizeink, annál több munkát ad a tisztításuk, az iható víz kitermelése, palackozása, szállítása, így tehát növekszik a GDP.

Az érintetlen tisztaság értéke nem számszerűsíthető, de ha szemetet kezdünk gyártani, annak kezelése számtalan eszközt, hatalmas beruházásokat kíván, sok munkahelyet, munkaalkalmat teremt, amit már mérhetünk pénzforgalomban, s a GDP növekszik.

A nyugodt, biztonságos életnek nincs pénzbeli értéke, de ha nő a bűnözés, vele együtt nő a GDP, a rendőrség fizetett állományának és felszerelésének gyarapodásával. Ugyanígy a háború, s még inkább a háborús készülődés, jelentősen megemeli „életszínvonalunkat”, a fegyvergyártás fellendülése folytán.

Egy tankhajó elsüllyedése, ill. bármilyen más emberi vagy természeti katasztrófa GDP-ben mérve gazdasági növekedést jelent, mivel további pénzforgalommal jár. A mindennapi élet zökkenőmentessége nem értékelhető pénzben, de egy árvíz hatalmas pénzmozgást indít be: házakat építünk, tatarozunk, a tönkrement bútoraink, eszközeink, egyéb javaink tömegének helyébe újakat vásárolunk, s ez már megemeli a GDP-t.

Annak, hogy a katasztrófák miképp élénkítik a modern (lényegét tekintve már mai típusú) gazdaságot, egyik legkorábbi leírását Defoe A londoni pestis c. könyvében olvashatjuk, amely az 1665-ös pestisjárványról nyújt majdnem kortársi beszámolót. Előbb leírja, milyen gazdasági katasztrófát jelentett London és egész Anglia számára a pestis, majd elmondja, hogy milyen bőséges kárpótlást adott ezért a következő évi tűzvész.

„…Londont egyik szerencsétlensége szegénységbe döntötte, megnyomorította a vidéket, viszont a másik – a maga nemében nem kevésbé rettenetes – szerencsétlenség kárpótolta, újból felvirágoztatta, mert e sorscsapást követő esztendőben a londoni tűzvész mérhetetlen háztartási és ruházati cikket meg egyéb holmit, valamint Anglia minden részéből érkezett áruval és készítményekkel teli raktárházakat emésztett el. És ez országszerte hihetetlen mértékben fellendítette a kereskedelmet, jóvátette az okozott károkat, pótolta a veszteséget; azért azután – röviden szólva – minden épkézláb honpolgárt munkába állítottak, de még így is hosszú éveken át alig tudták ellátni a piacokat, kielégíteni a keresletet. És a pestis okozta fennakadás miatt a külföldi piacokon is hiány mutatkozott áruinkban, mígcsak a szabad forgalmat újból nem engedélyezték, és ez a körülmény a hatalmas belföldi kereslettel párosulva valamennyi áru gyors áramlását eredményezte; és ennek folytán a londoni pestist és tűzvészt követő hét esztendőben egész Anglia oly élénk kereskedelemnek örvendett, amelyhez hasonlót sose láttunk.”

Defoe ezt irónia nélkül írja, őszintén örülve a csapás okozta felvirágzásnak.

Egyes közgazdászok egy ideje kísérleteznek élethűbb mérőszámokkal, amelyek a fontosabb életminőségi tényezőkkel is számolnak: foglalkoztatottság, szabadidő, közbiztonság, a válások és csonka családok száma, droghasználat, egészségszínvonal, tiszta víz, levegő stb. Arra a megdöbbentő eredményre jutottak a „fejlett” nyugati országokat vizsgálva, hogy míg a GDP-ben mért életszínvonal a 20. sz. második felében a többszörösére emelkedett, életminőség tekintetében a helyzet nagyjából fordított arányban romlott.

A legkevesebb, amit mai kritikus helyzetünkben a közgazdaságtól elvárhatnánk, hogy a GDP helyett a már létező, vagy újonnan kidolgozandó alternatív jóléti mutatókat használja életszínvonalunk mérésére, vállalva a nehézséget, hogy nem dolgozhat mindig egyértelműen számszerűsíthető értékekkel. Hiszen a gazdasági mutatók egyik legfontosabb feladata, hogy tájékoztassanak bennünket, merre is haladunk valójában, milyen gazdasági tevékenységünknek mi a tényleges eredménye.

/Folytatásnak ajánlott: Szegényedésünk /

________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN  /Előzménynek ajánlott: Jár nekünk/

A rekordok kultusza a mértéktelenséget eszményíti és gerjeszti, ezért különösen létveszélyes. A rekordjavítás szándéka még a helyénvaló tevékenységeket is megrontja. Kiforgatja őket eredeti értelmükből, figyelmünket a minőségről a mennyiségre tereli. De a rekordjavításra alkalmas cselekedetek döntő többsége eleve értelmetlen. Nézzünk bele a Guiness-rekordokba: találunk itt gyorsbeszédet (260 szó a Hamletből, 23,8 mp alatt), sekély vízbe ugrást (8,9 méterről 30 centis vízbe), megtudhatjuk, hogy az egy ember gyomrából kivett idegen tárgyak rekordja 2533, köztük 947 tűvel. S meddig tartanak ezek az oly kívánatos “értékek”? Mire tudomást szerzünk róluk, addigra valaki már 261 szót szavalt el a Hamletből 23,7 mp alatt, s valaki más gyomrából 2534 tárgyat operáltak ki. A fejlődés megállíthatatlan.

Ma többnyire a rekordert tekintjük a legkiválóbbnak, holott többnyire csak az értelmetlen specializáció és teljesítmény-hajsza áldozata. A rekorder mindenki másnál jobban csinál valamit, amit egyáltalán nem érdemes, vagy épp káros csinálni. Esetleg olyasvalamit, ami értelmes is lehetne (bizonyos fajta sportok), de versenyszerűen űzve inkább káros. Gyakran belebetegszik a versenyző, néha belehal, miután minden, számunkra is hasznosan tölthető idejét és nem kevés pénzünket egy ostoba rekord megjavítására fordította. És persze a verseny túlhajtása a csalás melegágya is egyben.

Az sem mellékes, hogy természetes hajlamaink, a verseny és az együttműködés közül a rekordhajsza a versengésre épít, elnyomva a szolidaritást, amire ma nagyobb szükségünk lenne.

Értem én annak a költészetét, hogy kiterjesszük az ember képességeit, ha nem is az emberiség egésze, de legalább egy-egy képviselője által. Hogy a világ színpadára állíthassunk egy embert, aki gyorsabban fut a gazellánál, sebesebben úszik a tonhalnál. Vagy ha ez nem megy, legalább elérje és tágítsa az emberi képességek legszélső határát. És különösen vonzó benne a mérhetőség, ami, ha másutt nem is, itt végre egyértelművé teszi, hogy valóban létezhet, létezik fejlődés. Hiszen tavalyelőtt még csak ennyi és ennyi volt a magasugrás világrekordja, s lám, az idén már három centivel több. Nincs szükség értelmezésre, belemagyarázásra, a mérce tanúsága egyértelmű és kétségbevonhatatlan. Nem csalás, nem ámítás: az ember ténylegesen fejlődik.

Rekordot csak mérhető dolgokban javíthatunk, de a legfontosabbak nem mérhetők. Hogyan lehetne rekorder egy jó szülő, jó tanár, vagy egy bölcs? Hogyan javíthatna rekordot egy író vagy egy zeneszerző? Talán mindenki másénál több betűből, hangjegyből áll a műve? Az kétségkívül rekordképes teljesítmény lenne, de nyilván elterelné figyelmünket a mű lényegéről.

Itt tetten érhetjük a rekordkultusz egy áttételes veszélyét is: egyre fontosabbnak tartjuk a mérést, ami sok mindent kiforgat a lényegéből. Mérhetővé igyekszünk tenni, amit csak lehet, s azt is, amit nem. Józan, világos értelem helyett intelligenciát mérünk, egészséges és hasznos gazdálkodás helyett hasznot, profitot. A számszerűsítés, a mennyiségi szemlélet bűvöletében egyre könnyebben kápráztat el bennünket, hogy a kezünkben tartott könyv hány millió példányban jelent már meg világszerte, hányan szavaztak erre vagy arra az ügyre, színészre, médiaszereplőre, hajlamosak vagyunk ezzel mérni az értéküket. Még helytelenítésünk mellett is a rekordernek kijáró tisztelettel ejtjük ki szánkon: „a világ leggazdagabb embere”. Pedig másfelől jól tudjuk, hogy a politikában a demagógia, a „művészetben” a giccs a legnépszerűbb (hiszen épp ezért készítik); hogy ilyen mértékű gazdagságnak egyáltalán nem szabadna léteznie, hiszen ez egyben hihetetlen igazságtalanságot is jelent, és általában, hogy korántsem minden számszerűsítés takar objektív értékeket.

Nagy veszélynek tesszük ki magunkat a rekordkultuszban rejlő alapvető mértéktelenséggel. Amire fennmaradásunkhoz szükségünk van, az a rekordhajhászás ellentéte: a mértéktartás képessége s az ehhez szükséges belátás. Aszkézisben lehet rekordot javítani, de mértéktartásban nem.

______________

/Folytatásnak ajánlott: Újdonságkultusz/

___________________________________________________________________________________

ÚJ ILLEM /Előzménynek ajánlott: Munka, hivatás/

Csak akkor fogj termelő vállalkozásba, ha meggyőződtél terméked szükséges voltáról!

Illetlen arra építeni egy vállalkozást, hogy tőkéddel, kapcsolataiddal képes vagy kiszorítani a piacról a jelenlegi termelőket, vagy arra, hogy jó reklámmal képes vagy igényt gerjeszteni amúgy senkinek nem hiányzó termékedre.

__________

Ne csak termelő légy, ember is!

A termelő, vállalkozó is ember, nem csupán akarat nélküli alkatrész a gazdaság gépezetében. Döntéseiért felelős. Ha kártékony dolgokat termel, nem hivatkozhat arra, hogy fogyasztói igény van rájuk. Ha kártékony módon termel, nem hivatkozhat olyan gazdasági „szükségszerűségekre”, mint a profitmaximalizálás követelménye. Azt és úgy kell termelnie, amit és ahogyan a leghelyesebb, s ezt mindnyájan számon kérhetjük rajta.

__________

Légy becsületes és megbízható!

Ez a szabály talán egyszerre hangzik gyerekesen nevetségesnek, ugyanakkor ómódinak és fölöslegesen természetesnek. Pedig úgy tűnik, ma nem árt emlékeztetni rá. Mintha még azok is, akik nem visszaélni akarnak a jogszolgáltatás hiányosságaival, túl sokat bíznának a jogra a gazdasági életben.

Közkeletű tévhit, hogy a működés biztonságát a megfelelő jogi szabályozás garantálja. Szó sincs róla. Valójában a „bizalmi tőkére” épül egész társadalmunk és gazdaságunk, még jogilag akár túlszabályozottan is. Ha a szereplőknek mindig jogi úton kellene érvényesíteniük igényeiket, minden forgalom leállna, minden gazdasági kapcsolatrendszer összeomlana. Ezért a társadalomban és a gazdaságban működő bizalmi tőke csonkítása valójában a talán legsúlyosabb bűn, ami csak elkövethető.

__________

Ha csak teheted, helyi piacra termelj!

A legtöbb kérdés eldől a vállalkozás alapgondolatával. Ha úgy döntesz, hogy „exportképes” terméket akarsz előállítani, azzal akaratlanul is elkötelezted magad a túlcsomagolás és az áru kártékony utaztatása mellett, hiszen áruidnak nagy távolságot kell megtennie a fogyasztókig, és hogy ne sérüljön, alaposan be kell csomagolnod. Ettől fogva már csak kevésbé lényeges részletkérdésekben teheted termelésedet létbaráttá. (Hosszabb távon vállalkozásod jól is járhat vele, ha a helyi piacokon igyekszel érvényesülni. Az olajcsúcson túljutva ugyanis a szállítás egyre drágulni fog, így külhoni piacaidat elveszítheted, s ha a helyiekre nem sikerült időben bekerülnöd, mindenről lemaradhatsz.)

__________

Legfőbb fejlesztési célkitűzésed az energiatakarékosság legyen!

Az egyetlen igazán tiszta energia a fel nem használt energia! Szükségünk van minél tisztább, új energiaforrások feltárására, de megoldást csakis az energia megtakarítása jelent. Az emberiség minden energiagondja megoldható lenne egyszerű, de szigorú takarékossággal.

__________

Elővigyázatosan újíts!

Az újítás nem veszélytelen. Bevált eszközöket és eljárásokat kockázatos újakra cserélni, még akkor is, ha igazán fontos és időszerű cél, pl. az energiatakarékosság nevében tesszük. Olykor több kárt okozunk a sok és gyakori átszervezéssel és azzal, ha még használható eszközeinket leselejtezzük, mint amennyi hasznot az újjal elért energia-megtakarítás jelent. Bizonyos fajta újítások ezen felül a kipróbálatlanság kockázatát hordozzák, s bármily alaposan teszteljük az újdonságot kísérleti körülmények közt, a gyakorlatban mindig megjelennek a nem várt mellékhatásai.

Az idő nemcsak pénz, de – még inkább – érték. Az eltelt idő is. Ahogyan egy harminc éves fa kivágását nem lehet facsemeték ültetésével minden tekintetben ellensúlyozni, ugyanúgy a régóta használt eszközök, módszerek körül felgyűlt tapasztalatot és gyakorlatot sem lehet újdonságokkal kiváltani. Mindez természetesen nem érv bármiféle újítás ellen, de nem árt látni, hogy korunk újdonságkultuszában már nem a maradiság, hanem az esztelen újítási hajsza jelenti a nagyobb veszélyt.

__________

Törekedj a megújuló anyagok és energiaforrások használatára!

Különösen az anyagok kérdésében vegyesek a nézetek. Olykor még a nejlonzacskót is környezetbarát termékként reklámozzák, arra hivatkozva, hogy a papírzacskóval ellentétben nem kellett fákat vágni ki a gyártásához. Fals érv, hiszen a kivágott fa helyén újabb nő, az elkorhadt fatárgyak újabb növényi élet számára dúsítják a talajt, ásványi kincseink viszont nem pótolhatók, s termőföld sem lesz belőlük. Természetesen a fakitermelés üteme nem haladhatja meg az erdősítését. Erdeinket nem a faáruk pusztítják, hanem felelőtlen gazdálkodásunk.

Ha teheted, biztosítsd üzemed energiaellátását saját szélturbinával, napelemmel, s főként élőmunkára építs! Ez a működésbiztonságot is nagyban fokozza, ha az energiaellátás akadozni kezd, illetve nagyon megdrágul.

__________

Ahol lehet, az élőmunkát részesítsd előnyben!

Az energiatakarékosság leghatékonyabb módja az élőmunka. A profitorientált gazdaságban ez kevésbé gazdaságos megoldásnak számít, s egyes területeken, támogató szabályozás híján, ez akadálya a versenyképességnek. Ugyanakkor társadalmi és létrendi szempontból felettébb jótékony hatású megoldás. Sok más haszna mellett enyhíti azt a már-már elviselhetetlenül szélsőséges helyzetet, amelyben a munkalehetőség túlhajszoltságot jelent, a munkanélküliség pedig nyomort.

Tágabb összefüggésekben nézve ez gazdaságos is, mivel a negatív externáliákat, vagyis a termelésnek a társadalomra áthárított költségeit, káros mellékhatásait csökkenti. Mennyire értelmetlen és szégyenletes pl. zajos munkagépekkel vágatni a parkok, kertek gyepét, holott egy jó kaszás ezt ugyanúgy elvégezheti! Még többe sem kerül, ha a motor beruházási és fenntartási költségeit is beszámítjuk. (Hogy kaszálni csak magasabb füvet lehet? Ez tényleg borzasztó.)

__________

Gazdálkodj mások munkájával is!

Igyekezz egészben átlátni a termelési-fogyasztási folyamatot, saját vállalkozásod határain túl is! A nyersanyagaidat megtermelő vállalatokat és termékeid fogyasztóit kezeld úgy, mintha egyetlen, közös háztartás részei lennétek valamennyien, amelyben neked kell gazdálkodnod. Ismerd meg minél alaposabban helyzetüket, technikájukat, problémáikat, és saját termelésedet alakítsd úgy, hogy a folyamat egésze minél zártabb, minél kevésbé pazarló és szennyező legyen!

Egy vállalkozás nemcsak saját fennmaradásáért, profitjáért és alkalmazottaiért felelős, hanem tevékenységének minden közvetlen és közvetett hatásáért. Ha ennek tudatában alakítod tevékenységedet, bizonyára olyan nyersanyagokat fogsz használni, amelyek előállítása, szállítása kisebb természetterheléssel jár, s olyan termékeket gyártasz, amelyek kevesebb gondot okoznak a fogyasztóiknak. Igyekezz egyre tágabb összefüggésekben gondolkodni. A végcél, hogy a termelés egésze a legharmonikusabban illeszkedjék a természet rendjéhez, ezt kell szolgálnia a rád eső részfeladatnak is.

__________

Gondolkodj körökben!

Bármilyen területen dolgozz, igyekezz megteremteni az anyag és energia körforgását! Ez persze csak más szakterületekkel együttműködve lehetséges.

Az egyenes (ahogyan a fejlődést képzeljük) csak a matematikában végtelen; a valóságban hamar véget ér. A természet, az élet és a fennmaradás formája a kör. A fajok addig maradnak fenn, amíg képesek a szaporodás útján ismételni magukat; az egyed addig marad fenn, amíg sikerül nagyjából változatlan formában megőriznie, helyreállítania magát, s ugyanez áll egy termelő vállalkozásra is. Az emberi élet és tevékenység csak akkor tartható fenn, ha képes a körmozgásra, újra és újra visszakapja hasznosítható formában, amit korábban elhasznált.

A kis körök éppoly fontosak számunkra, mint a nagyobbak, s mint a legnagyobb: a természet körforgása. Keresd azokat a termelőket, akik hulladéka számodra értékes nyersanyag lehet, s azokat, akik a te munkád melléktermékeit tudnák hasznosítani! Légy büszke magadra, ha sikerült hozzájárulnod egy-egy újabb kör létrejöttéhez!

__________

Hosszú életű tárgyakat készíts, rövid utóéletű anyagokból!

Vagyis épp fordítva, mint manapság tesszük. Mai tárgyaink rövid életűek, s miután tönkrementek, beláthatatlan élettartamú szemétté lesznek, ami nem kerül vissza sem a természeti, sem a technológiai körforgásba. Ezzel szemben a természetes anyagok nemcsak közvetlenül újulnak meg, hanem aránylag hamar le is bomlanak, megfelelő bánásmód mellett újra a természeti erőforrások közé kerülnek.

__________

A garancia időtartama fontos erkölcsi kérdés!

Felelős vagy érte, hogy az általad gyártott termékek élettartama a lehető leghosszabb legyen. Termékeidre vállalj minél hosszabb időtartamú garanciát, s törekedj rá, hogy a garanciális idő lejárta után is sokáig használhatóak maradjanak!

Illetlen és hazug az az érv, hogy a technika gyors fejlődése mellett a termékek egy-két év alatt elavulttá válnak, tehát nem érdemes hosszú életűre tervezni őket. Valójában az állítólag elavult, de még használható tárgyakat a „naprakész” tulajdonos eladja vagy továbbadja másvalakinek, aki számára a korszerűség nem fontos szempont. Tíz ember közül kilenc elavult tárgyakat és eszközöket használ, nincs pénzük a legújabb technikára, gyakran szükségük sincs rá. A sokáig használható tárgyakat sokáig használják, függetlenül az időközbeni technológiai fejlődéstől.

Olyan tárgyakat, alkatrészeket gyárts, amelyek egynemű anyagokból készülnek, vagy könnyen szétválaszthatók benne a különböző anyagok!

Az anyagok egy részének „újrahasznosítását” a fentiek szerint a természetre bízhatjuk, más részüket magunk is közvetlenül hasznosíthatjuk. Ilyen anyag a fémek többsége, de ma már egyre több más anyaggal is tudunk kezdeni valamit. A hasznosításnak azonban fontos feltétele, hogy az elhasznált tárgyak különnemű anyagait könnyen, gyorsan szétválaszthassuk. Ha erről nem gondoskodsz előre, elhasználódása után terméked kártékony szemétté válik.

Fontos megoldás a modulszerkezet. Pl. az építőipari anyagok közt nagy jelentőségű a beton, de hallatlanul nagy különbséget jelent, hogy a tervezett építmény formájára öntjük zsaluzva, vagy pedig „téglákat”, sokfunkciós elemeket készítünk belőle. Az előbbi esetben az építmény elavulásakor (ami nem ritkán már az elkészülése előtt bekövetkezik) használhatatlan szeméttömeggé válik, amit még töltelékké is csak rengeteg energia pazarlásával darabolhatunk. Az utóbbi esetben a bontott tégla kiváló építőanyag marad.

__________

Ügyelj rá, hogy az általad gyártott tárgyak javíthatóak legyenek!

Ez szintén élettartamuk hosszabbítását szolgálja. Eldobható, egyszer használatos tárgyakat egyáltalán ne gyárts, ha lenne is rájuk kereslet. Ne használj egybeöntött, eldobandó alkatrészeket! Például – egyébként jó minőségű – fémszerszámra ne önts műanyag fogantyút. Az ilyen tárgyak egyszerűen illetlenek. Építs ki szervízhálózatot illetve csatlakozz a meglévőkhöz; gondoskodj az alkatrész-utánpótlásról. Igyekezz minél több más termékkel csereszabatos alkatrészeket használni, s ha lehet, olyanokat, amelyek másra is felhasználhatók, miután terméked végképp tönkrement!

__________

Igyekezz minél egyszerűbb s minél többféleképp használható tárgyakat termelni!

Persze nem a fényképeket is készítő zsebtísztítógépről van szó, amely zenél működés közben; valóban fontos funkciókra gondoljunk. A cél, hogy egy-egy tárgy minél több más tárgyat tegyen feleslegessé, s ezzel csökkentsük a Földet szemétként elborító tárgyak tömegét.

__________

Termékeidet csak a legszükségesebb mértékben csomagold!

Illetlen olyan terméket gyártani, amelynek tetemes részét teszi ki a csomagolás. Ez különösen az úgynevezett „ajándéktárgyak” esetében feltűnő, de szinte minden más termék is minél impozánsabb csomagolással próbálja megbűvölni a vevőt. Ennek ellenkezője az illő eljárás: a fejlesztés a csomagolás minimalizálására irányuljon, visszaváltható, többutas, de legalábbis könnyen lebomló csomagolóanyagokkal. A vonzó megjelenést inkább formatervezéssel kell megoldani. Sok termék esetében a csomagolás egyenesen felesleges: jóval egyszerűbb lenne ömlesztve szállítani, s darabra vagy kimérve árusítani, ahogyan az negyven éve még általános gyakorlat volt. (Ehhez természetesen a kereskedelemben növelni kell az élőmunka szerepét.)

Egyes termékeknél az erős, tartós csomagolás indokolt lehet. Ugyanakkor a csomagolóanyag a legkézenfekvőbb reklámhordozó, és számos efféle, másra is alkalmas csomagolást, dobozt csak azért nem őrzünk meg s használunk tovább háztartásainkban, mert a gyártó rikító reklámot készített belőle. A piacgazdaságban talán hiába várnánk a termelőtől, hogy lemondjon erről, de sokkal illőbb ugyanezt könnyen eltávolítható papírcímkével oldani meg.

A túlcsomagolással a termelő (s gyakran az intézményes szabályozás) rákényszerít minket, hogy részt vegyünk a létveszélyes szemétgyártásban, s ez mélységesen erkölcstelen.

__________

Illetlen a csomagolás szemétterhét a fogyasztóra hárítani!

Az áruk jó részének esetében a csomagolóanyag sorsáról a termelőnek vagy a kereskedőnek illik gondoskodnia, visszaválthatósággal vagy más megoldásokkal. Ez sok esetben biztosítja az újrahasznosítást, mivel a termelőnél nagy tömegben gyűlik össze az azonos típusú csomagolóanyag, míg a fogyasztónál, aki egy-egy terméket nem vásárol nagy tételben, összekeveredik minden más szeméttel. A csomagolás kezelését csak akkor szabad a fogyasztóra bízni, ha másként a visszaváltás szállítási terhei túl nagyok lennének. (Ez újabb érv a helyi piacra termelés mellett.)

__________

A reklám egyetlen illő formája a tájékoztatás

Bonyolult termelési-fogyasztási rendszerünkben szükséges a reklám, vagy legalábbis a hirdetés, mert nélküle a vevő és a termék nem találna egymásra. Ugyanakkor a reklámszakma ma már félelmetes tudatformáló, manipulációs fegyvertárat halmozott fel, s a termék kelendőségében nem a minőség játssza a főszerepet, hanem a reklám hatékonysága. A termelő jobban jár, ha anyagi eszközeit a jobb termék előállítása helyett a hatásosabb reklámra fordítja, s ennek természetesen a fogyasztó és a világ látja kárát.

A reklám egyetlen illendő formája a tájékoztatás. Ezért annál illetlenebbnek tekinthetjük a reklámot, minél több, a termékkel közvetlenül nem kapcsolatos érzelmi eszközzel operál (vonzó nők, kisgyermekek, aranyos állatkák, meghitt családi jelenetek és hasonlók), és fordítva: annál illendőbb, minél több tárgyilagos felvilágosítást nyújt a termékről. E szempont mentén a reklám műfajait is értékelhetjük. A plakát, amelynek futtában kell a lehetséges vevőt egy erőteljes benyomással megragadnia, illetlenebb az újsághirdetésnél, internetes termékleírásnál, amelyeket az olvasónak van ideje alaposabban áttanulmányozni.

További szempont a reklám célzottságának mértéke. A skála alsó végén a találomra szétszórt, postaládákba dobált, szórólapokon vagy spam-ként terjesztett reklám áll, amelynek alig ezreléknyi esélye van, hogy valódi érdeklődőkre talál, sokkal több szeméttel és zaklatással jár, mint a jól célzott. Ez a reklám megvetésünk jogos tárgya. A legillendőbb forma pedig a szaknévsor vagy az internetes keresőrendszerek, amelyek használatával nem a termelő hinti szét hirdetéseit, hanem a meghatározott terméket kereső vásárló maga keresi meg a számára fontos információt.

A szempontrendszert lehet árnyalni, pl. egy valóban új termék bevezetésekor a vevőnek nem áll módjában rákeresni az árura vagy szolgáltatásra, mivel nem tud a létezéséről. Ez az árnyalás a gyakorlatban olykor fontos lehet, de nem szabad árnyalás címén vagy ürügyén szem elől veszítenünk az értékelés fő szempontjait.

__________

Csökkentsd minimálisra az adminisztrációt, s a hozzá felhasznált papír mennyiségét!

Elveszünk a bürokrácia és adminisztráció papírhegyei közt. A régi, „átkos” rendszert többek közt gi­gan­to­mán bürokráciájáért kárhoztattuk, és sokat vártunk a rugalmas piaci rendszer, valamint a gyors és „anyagtalan” számítástechnika bevezetésétől. Úgy tűnik, a fejlődés fordítva sült el. Nézzük a bank példáját. Harminc éve, aki bankban tartotta a pénzét, kapott egy pár lapból álló könyvecskét, keskeny rub­ri­kákkal, s ha pénzt tett be vagy vett ki, a tisztviselő egy-egy sort kitöltött benne. Betétkönyvét akár tíz éven át is használhatta az ember. Ma, a „korszerű” ügyintézés idején, minden ilyen aktus alkalmával három-négy nagy papírlapot nyomnak a kezünkbe, ugyanennyit archivál a bank, ráadásul havonta postáz számunkra egy paksaméta papírt, akár volt forgalom a számlánkon, akár nem. Ha ezt mind meg akarjuk őrizni, évente egy ládányi összegyűlik belőle, s szinte értékesebb a bankban tartott pénzecskénknél. Csökkentsük minimálisra az efféle pazarlást minden téren!

Az adminisztráció csökkentése természetesen nemcsak a papírtakarékosság szempontjából fontos, és nemcsak a vállalatok szintjén. Kormányzati szinten is súlyos illetlenség az állampolgárokat és a termelést túl sok és követhetetlenül változó adminisztrációval bénítani.

__________

Ha megengedheted magadnak, ne végy fel hitelt, ne tartozz banknak vagy beszállítónak, inkább mondj le vállalkozásod bővítéséről!

A lényeg, hogy ne hosszabbítsd a kölcsönös függőségek láncát. Kinnlevőségeidet mind nehezebb behajtanod, így egyre bajosabb megbízhatóan eleget tenned vállalt kötelezettségeidnek, s magad is hozzájárulsz a gazdaság instabillá válásához. Egy-egy csőd, vagy a pályázott támogatás elmaradása egész lavinát indít el. A cégek a kapcsolatokkal való rablógazdálkodásra kényszerülnek, elsorvad az üzleti becsület, s a folyamat továbbgyűrűzik az egész gazdaságban.

Amennyire teheted, maradj önálló, minél kevesebb tényezőtől függj, s minél kevésbé!

__________

Tőkédet értelmes ügybe fektesd!

Tágabb értelemben a tőke termelő tényező, még a kisebb személyes megtakarítások is. Nem mindegy, mibe fekteted a pénzed. Ha a bankban tartod, egyáltalán nem láthatod át, milyen gazdasági folyamatokat erősítesz vele. A legnagyobb bankok titkos stratégiákat követnek, s tőkeerejük révén egész nemzetgazdaságokat, ipari vagy mezőgazdasági ágazatokat befolyásolhatnak. A közepes és kis bankok többsége abba fekteti pénzed, amitől a legnagyobb vagy legbiztosabb profitot remélheti. Mindkét esetben megtörténhet, hogy épp olyan erőt támogatsz tudtodon kívül, amely vállalkozásod vagy háztartásod csődbe juttatásán dolgozik. (Az ún. közösségi bankok sokkal jobb megoldást jelentenek.)

Ha tőkédet magad „dolgoztatod”, pl. tőzsdézel, jobban átláthatod pénzed működését, így a felelősséged is nagyobb lesz. Illetlen azt az egy szempontot tartanod szem előtt, hogy milyen vállalatok részvényei emelkednek, mit adhatsz majd el reményeid szerint a legnagyobb haszonnal – tekintet nélkül arra, hogy ezek a vállalatok milyen ügyön és milyen eszközökkel dolgoznak. Felelős vagy érte, hogy milyen ügyeket támogatsz befektetéseiddel!

__________

Ne hajszold a hatékonyságot!

Amit ma hatékonyságnak nevezünk, szinte kizárólag kártékony eredményekkel jár, úgy a világra, mint a termelés szereplőire és a fogyasztókra nézve. A gazdaságosság új eszményére lenne szükségünk, amely az életképes, hosszú távon változatlanul fenntartható tevékenységet tekinti gazdaságosnak. A fejlesztésnek nem a profitnövelésre kellene irányulnia, hanem a munka létbaráttá és emberségessé formálására.
________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN  /Előzménynek ajánlott: Birtokolj!/

Talán az egykori totemizmus kivételével kultúráink történetében az ember mindig nagy súlyt helyezett rá, hogy megkülönböztesse magát az állatoktól. Valakit állatnak nevezni máig a legsúlyosabb sértések közé számít. Ugyanakkor egyre inkább közvetlen érdekeink és vágyaink, természeti meghatározottságaink által irányított ösztönlényként kezeljük magunkat, s kutatások sorával igazoljuk, hogy valóban azok is vagyunk. Egyfelől állatnak tartjuk az embert, másfelől mindent megteszünk, hogy megkülönböztessük az állatoktól.

A két álláspont nem feltétlenül zárja ki egymást, nem biztos, hogy választanunk kell közülük. Talán nem tévedés, ha ezt a kettősséget nembeli lényegünkhöz tartozónak gondoljuk. De meg kell tanulnunk bánni vele; aligha jó megoldás, ha mindig azt a nézetet vesszük elő közülük, amelyik az adott helyzetben kényelmesebb: amelyik jobban hízeleg önbecsülésünknek, ill. amelyik felment bennünket a felelősség alól.

Sokan vallják, hogy öntudatunkra nem lehet működőképes társadalmat építeni, csakis intézményes szabályozásra. Vagyis, hogy csak akkor fogjuk óvni világunkat, létfeltételeinket, csak akkor fogunk helyesen cselekedni, ha a megfelelő szabályozás érdekeltté tesz minket ebben.

Mit is jelent ez? Nem mást, mint hogy miközben mélyen hiszünk a szabadságban, emberi méltóságban, személyes önállóságunkban, és sérelmesnek tartjuk ezek bármi módon való csorbítását, mégis azt várjuk el, hogy amit mi magunk tartanánk helyesnek, azt felülről, hatalmi eszközökkel kényszerítsék ránk. Vezetőinktől lényegében megköveteljük, hogy olyan társadalmi-politikai rendszerrel szolgáljanak nekünk, amelyben a „láthatatlan kéz” elve érvényesül, vagyis amelyben nekünk elegendő egyéni és rövid távú érdekeinket követnünk ahhoz, hogy egyúttal a közjó is megvalósuljon. Öntudatunkkal emberi kiváltságként büszkélkedünk, de amint tettekre kerül a sor, Pavlov kutyájának valljuk magunkat.

Újabban szaporodnak az olyan humánetológiai kutatások, amelyek kimutatják viselkedésünkben, döntéseinkben azokat az irracionális mozzanatokat, amelyek természetünkből fakadnak, s hasonlóan működnek bennünk, mint állati rokonainkban. Pl. magasan képzett értelmiségiek, a Massachusetts Institute of Technology munkatársai közt végzett felmérésben egy meccsjegy árverésén kétszer annyit voltak hajlandók fizetni azok az emberek, akik bankkártyával fizethettek, mint azok, akik készpénzzel. Egyetlen lépés az elvontság irányában ennyivel csökkenti tetteink súlyának érzetét! S ne higgyük, hogy más eredményt kapnánk, ha mi lennénk a kísérleti alanyok, bármily büszkék vagyunk tudatosságunkra. Azt se feledjük, hogy az ilyen kísérletek, amelyeken rossz szájízzel mosolygunk, éppen azt mutatják be, amit másfelől olyan ékesszólóan hirdetünk: természeti lény voltunkat.

Ha igaz, hogy nem sajátosan emberi aberrációknak, hanem alapvetően állati, természeti létünknek (szaporodási késztetésünknek és kényelemvágyunknak) köszönhetjük civilizációnk végveszélyét, akkor nem marad más reménységünk, csak az a hit, hogy az ember mégsem állat, nem teljesen az. Meglehet, egyes állatok agya nagyobb a miénknél, mások hozzánk hasonlóan eszközöket használnak, sőt készítenek, s bizonyos fajoknál a tanulással átörökíthető kultúra kezdetei is megjelentek. Ennek ellenére joggal mondhatjuk, hogy az emberi kultúra bonyolultságával s a tudatosság magas fokával az evolúció új szintre lépett, új minőséget hozott létre. Menekvésünket csak attól remélhetjük, ami pusztulásunk rémét felidézte: embervoltunktól. Ha oly büszkék vagyunk erre évezredek óta, hát most eljött a bizonyítás, az emberré válás ideje. Meg kell mutatnunk, hogy a természeti lényektől eltérően valóban képesek vagyunk önmagunk önkéntes szabályozására, külső hatalomra nem várva. S ha nem vagyunk rá büszkék, akkor sincs más választásunk. A felelősség a hatalommal szükségképpen egyenesen arányos. Olyan fokú felelősséget kell kifejlesztenünk magunkban, ami megfelel a természet rendszerébe való beavatkozásban mutatkozó hatalmunknak. Elérkezett az idő a legszebbre – vagy a legszörnyűbbre.

Alig képzelhető ma veszélyesebb nézet, mint az ember lebecsülése vagy megvetése, hiszen attól az egyetlen lehetőségtől fordulunk el vele, amitől még valóban remélhetünk megoldást. Az ember, ha nem állatként, hanem új minőségként nézzük, társadalmi és kulturális lény. Nemcsak abban az értelemben, hogy egyénileg nem maradhat fenn, hanem abban a mélyebb értelemben, hogy a társadalom és a kultúra teremti meg, ez adja lényegét. Ezért éppily veszélyes a társadalom és a kultúra lebecsülése, hiszen tökéletesen egyet jelent az ember lebecsülésével.

Ennél csak az adott kultúra kritikátlan elfogadása veszélyesebb. Kultúránk mélységes, magunkévá tett megértésére van szükségünk, mert csak ez teszi lehetővé a valóban értelmes belső kritikát, a változtatás tényleges lehetőségeinek felismerését. Az emberben hinnünk kell, nem vakon, hanem józan, a realitásokat mérlegelő és délibáboktól mentes, építő hittel. Az ember rejtett és kibontható képességeit kell keresnünk, főként pedig a már ismert képességeit kell a legfontosabb célok szolgálatába állítanunk. Csak arra építhetünk, ami az embert, ősi hitének megfelelően, valóban megkülönböztetheti állattársaitól, lehetőleg értelmetlen gőg nélkül.

Nem foglalkozom itt azzal, hogy az ember-kritériumok közül melyik segítségével különböztethetjük meg legtalálóbban az embert az állatoktól. Azt választom közülük, amelyikre ma a legnagyobb gyakorlati szükségünk van, hogy felnőhessünk hatalmas felelősségünkhöz: a tudatosságot. Nem pusztán a biológiai értelemben vett tudatról van szó, hanem a kultúra termékéről, közös tudatunkról – amelynek elsajátításában és továbbfejlesztésében nagy szerepe van a személyes tudatnak is.

Az említett fajta (pl. az MIT-ben végzett) humánetológiai kísérletek nagyon tanulságosak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy csak az állati, természeti oldalunkat vizsgálják. Az ilyen kísérletekben az alanyokat sosem világosítják fel arról, mire megy ki a játék, mi a kísérlet lényege, ezzel szándékosan kiiktatják a tudatosságot. (Ez persze nem hibája a kísérleteknek, hanem szükséges eszköze, hiszen épp azt vizsgálják, hogyan viselkedünk tudatosságunk mozgósítása nélkül.)

Csakhogy élethelyzeteink többsége nem ilyen, s a tudatosságnak döntően nagy a jelentősége. Ha a résztvevőknek elmondanánk a kísérlet eredményeit, tanulságát, s utána megismételnénk, nyilván egészen más eredményt kapnánk. Sokan át is esnének a ló túlsó oldalára, nehogy elkövessék a már felismert hibát. Bizonyos, hogy sokféle irracionális viselkedés fakad a természetünkből, de az is bizonyos, hogy képesek vagyunk az ésszerű cselekvésre, a belső természeti késztetés ellenében is. Ezek a kísérletek elsősorban csak azt bizonyítják, milyen ésszerűtlenül vagyunk képesek viselkedni olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket még nem gondoltunk át. Ha a fontos szempontokat tudatosítjuk magunkban és egymásban, s levonjuk elkövetett hibáink tanulságait, megelőzhetjük ismétlődésüket.

„Természetünk” van ugyan, de nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva az abból fakadó vágyaknak, késztetéseknek. Kultúránk történetéből számtalan példát hozhatnánk fel erre. Érjük itt be kettővel.

Kétségtelen, hogy természetünktől fogva hajlamosak vagyunk közvetlen érdekeinket a hosszú távúak elé helyezni, ennek ellenére létrejöhetett és helyenként máig fennmaradhatott az a protestáns erkölcsiség, amely a jelenben a puritán életmódot, ugyanakkor a jövőt biztosító javak felhalmozását eszményítette és gyakorolta. (Mellékes, hogy ennek mai helyzetünkben mi hasznát vehetjük; csak arra említem példának, hogy képesek vagyunk „természetünk ellenében” cselekedni, s az ilyen cselekvést nemzedékek hosszú során át fennmaradó szokássá tenni.)

Hasonló a helyzet az egyéni és a közösségi érdek esetében. Bár kimutatták, hogy a szolidaritás is természetünk része, de kétségkívül az felel meg inkább természetünknek, hogy egyéni érdekeinket tartsuk fontosabbnak. A társadalomalkotó rovarokat nem számítva nagyon kevés állati példát ismerünk, ahol az egyén hajlandó meghalni a közösségért, vagy akár saját utódjáért. Ennek ellenére hány, s milyen hosszan virágzó kultúráról tudunk, ahol az emberek életüket is hajlandók voltak áldozni közösségükért, vagy eszményeikért! A kultúrákban tehát igen hosszú időn át jellemzőek lehetnek olyan magatartásmódok, amelyeket természetünkből nem következőnek, vagy azzal ellentétben állónak tartunk.

Az ember természetét nem szabad kényszerítő, ellenállhatatlan erőnek tekinteni. Ha annak látnánk, felhagyhatnánk minden reménnyel. Ma már nem bízhatunk semmi másban, mint hogy képesek vagyunk tovább járni az emberré válás útját, s tudatosságunkkal felnőhetünk a hatalmunkból következő felelősséghez.

/Folytatásnak ajánlott: Kudarc vagy siker?/

___________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

Mindennapi gondolkodásunkban az igazság fogalmát többnyire a valóság szinonimájaként használjuk. Így az igazságot passzív dolognak, a tőlünk független valóság száraz, semleges ismeretének hisszük.

Valójában a kettő között lényeges a különbség. A valóság nem igaz (vagy hamis), hanem van. Ezzel szemben az igazság nem maga a valóság, hanem a valóságra vonatkozó állítás, gondolat, amely attól igaz, hogy valamilyen értelemben megfelel a valóságnak. Az igazság nem a külső, objektív valóság, hanem a tudatunk része, ezért soha nem passzív. Akárcsak bármilyen téveszme, az igazság is tevékeny: ennek tudatában cselekszünk, hozzá igazítjuk tetteinket, amelyekkel most már valóságot (nem igazságot!) teremtünk. Következésképp felelősek vagyunk az igazságunkért. E felelősség alól nem bújhatunk ki azzal, hogy „ez az igazság, nem én találtam ki”. Igenis én találtam ki, de legalábbis én fogadtam el éppen ezt az igazságok kínálkozó választékából, én voltam, aki épp ebben és ebben az irányban kereste, ilyen és ilyen szempontokat véve figyelembe. S amit választottam vagy találtam, nem változtatja meg ugyan az eddigi valóságot, de (tetteim révén) az ez utánit igen. Másként fogok cselekedni annak az igazságnak a tudatában, hogy az árterek lecsapolásával termékeny, mezőgazdasági művelésre különösen alkalmas talajhoz jutunk, mint annak a másik igazságnak a tudatában, hogy az árterek döntően fontos szerepet játszanak az ár-aszály váltakozás pusztító szélsőségeinek kiegyenlítésében, létfontosságú vízkészleteink őrzésében. Az igazságnak nemcsak okai vannak, hanem következményei is, ezért az igazság korántsem utolsó sorban erkölcsi kérdés. Felelősek vagyunk érte éppúgy, mint mindazért, amit teszünk.

Mindebből nem következik, hogy igazságot gyárthatnánk erkölcsi alapon, s amit erkölcsileg helyesnek ítélünk, azt minden további nélkül igaznak is tarthatnánk. Az igazság legfőbb ismérve, feltétele, hogy megfeleljen az általunk megtapasztalható valóságnak és gondolkodásunk szabályainak. A tényeknek, nem pedig a jóról és rosszról alkotott képzeteinknek. Ennyiben az igazság elsődleges az erkölcshöz, a helyes és helytelen kérdéséhez képest.

A valóság azonban kimeríthetetlenül gazdag, nem lehet minden szempontból egyszerre közelíteni hozzá. És az, hogy honnan, milyen szándékkal fordulunk a valósághoz, erkölcsi kérdés – ennyiben az erkölcs elsődleges az igazsághoz képest, vagyis megszerezhető igazságaink közül előre válogat az, hogy milyen hozzáállással, mi iránt érdeklődve szereztük őket.

Az igazság a valóság válasza a hozzá intézett kérdéseinkre (a modern tudomány korában a kérdés többnyire gyakorlati, kísérlet formájában tesszük fel: mi történik, ha itt és itt ráütök erre a dologra, ezt vagy azt megváltoztatom), s a válaszok egyformán igazak lehetnek, mi azonban felelősek vagyunk már azért is, hogy mit kérdezünk tőle. Ez a két állítás: 1. „Fahamuból és állati zsiradékból szappant lehet főzni”, 2. “Fahamuból és zsidókból szappant lehet főzni”, nem igazsága mértékében különbözik egymástól, hiszen egyformán igazak, hanem a valóságnak feltett kérdés tartalmában.
________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Húsevés/

Sokan nemcsak a húsevést, de az állati eredetű, így a bőrből készült tárgyak használatát is erkölcstelennek találják. Ez az elv éppoly tiszteletreméltó állatvédelmi érzületből fakad, mint a növényevés követelménye, de a gond is hasonló vele. Hiszen a bőr helyettesítésére valamelyest is alkalmas, ipari célra tartott növények termesztése ugyanannyi állati (és persze növényi) áldozatot kíván, mint a növényi táplálékunk termelése. (Lásd a Húsevés című írást.)

A két eset abban is párhuzamos, amit a jelek szerint kevesen tudnak: hogy a bőrükért vagy szőrméjükért tartott állatokat jobbára szintén mi hozzuk a világra, vagyis tenyésztjük őket; a „kedvünkért” születtek meg egyáltalán. Legalább léteznek még – mert vadon élő rokonaik sorra halnak ki folytonos terjeszkedésünk következtében.

Nem tudom, szándékos demagógia vagy tudatlanság nyilvánul-e meg azon a felettébb hatásos állatvédő plakáton, amelyről egy erdei avarban szerencsétlenkedő, gyámoltalannak, elhagyatottnak ható kisróka néz ránk, s így szól hozzánk: „A te anyukádnak van szőrmebundája? Az enyém az életét adta érte…”

Hát ez nem így működik, és ezzel a tájékozottabb állatvédők is tisztában vannak. Olyannyira nem, hogy a vadászok közül, akiket gyakran köteleznek a rókaállomány gyérítésére, az óvatosabbak a veszettség, rühösség veszélye miatt csak gumikesztyűben nyúlnak az elejtett rókához, s ezt sem tennék, ha nem kéne a tetemekkel igazolniuk, hogy teljesítették a kiszabott kvótát. Ezekből a rókákból gyakorlatilag sosem lesz bunda, azt általában rókafarmokon tenyésztett állatok bőréből készítik. Egyébként a kisrókák születésének idején szüleik szőrméje használhatatlan, így végképp kizárt, hogy rókakölykünk anyukája egy bundáért adta volna az életét.

Ha a képtől és szövegtől eltekintünk, a plakát elvi mondandója megállja a helyét, mivel a szőrmefarmok többségén az állatok sorsa nagyon kegyetlen, az étkezési célú nagyüzemi állattartáshoz hasonlóan. Humánusabb lenne (mit is jelent vajon ez a szó?), ha valóban a plakátbeli kisróka elejtett anyukájából készült volna az a bunda. Így a plakát hibájául „csak” azt róhatjuk fel, hogy közkeletű téveszméket terjeszt vagy erősít meg, illetve hogy a várt hatás ellenkezőjét váltja ki azokból, akik a kérdést vagy az állatokat valamelyest is ismerik.

A plakát tehát vérbeli reklám módjára hazudik, de legalább jó szándékból teszi. Mit tehetnénk az általa felvetett probléma megoldásáért?

Úgy tűnik, semmi mást, mint hogy egyre távolabbra toljuk magunktól a kérdést.

Mi magunk nem ölünk állatot – egy lépéssel távolabb kerültünk.

Nem eszünk húst, nem használunk leölt állatok bőréből, testrészeiből készült tárgyakat – még egy lépéssel távolabb kerültünk.

Innét aztán nincs tovább, eljutottunk az önáltatás végső peremére. Ha minden bőrholminkat növényi anyagból készült textíliára cseréljük, az állattenyésztés kegyetlensége helyett az ültetvények éppoly pusztító kegyetlenségét támogatjuk. És fagyban, sárban nem is megyünk sokra a textil lábbelivel.
Ha növényi anyagok helyett a kőolajból előállított műbőráruk mellett döntünk, még rosszabbul választunk: a felfoghatatlanul sok élőlényt elpusztító olajkatasztrófákat támogatjuk, és az elhasznált holmik olyan, a mi mértékünkkel mérve örökéletű hegyeit (vagy az óceánokban növekvő kontinenseit) hagyjuk magunk után, amelyek szintén több állatot pusztítanak el, cseppet sem könnyebb halállal, mint az egész szőrme- és bőripar együttvéve. Ennek a megoldásnak az egyetlen előnye, hogy olyan messzire már nem látunk el – ha nem akarunk.

Nem hiszem, hogy helyes kegyetlenül bánnunk haszonállatainkkal, s érdemes minden tehetőt megtenni ellene. Nem hiszem, hogy helyes luxusigényeinknek, a divatnak, kedvteléseinknek állatokat (vagy bármit) feláldoznunk. Viszonylag enyhe éghajlaton szőrmebundában, krokodilbőr cipőben páváskodnunk, a változékony divat szerint cserélgetnünk, és így tovább. De ugyanez a szőrmebunda a sarkvidéken egészen más megítélés alá esik.

A bőr csodálatos és pótolhatatlan anyag. Jól kikészítve nagyon tartós, más anyagból készült tárgyak sok nemzedékét teheti, tehetné feleslegessé, és ami a fő, természetes. Ha végképp tönkremegy, lebomlik, visszakerül az élet körforgásába, ahelyett, hogy a többi lényt mérgezné, életüket nyomorítaná.

Nem lenne szabad ennyire irtóznunk az öléstől. Ez voltaképpen a természettől való irtózás, mert az ölés valóban az élő természet törvényei közé tartozik. Sokkal tisztábban látja saját helyzetét, felelősségét a világban, aki felneveli az állatot, leöli, a bőrét kikészíti, mint az a nemes indulattól hajtott mozgalmár, aki festékszóróval fújja le a bűnbakká avatott bundákat az utcán, s a kiürült flakont eldobja, hiszen mi mást tehetne vele.

__________

/Kapcsolódó írások: Húsevés, Vadászat/
________________________________________________________________________________

*

A jó tanító nem érti, amit tanít, de nagyon érdekli. Azért tanítja, hogy folyton új kérdésekkel szembesíthesse, új emberek szemével lássa, s így új és új oldalairól ismerje meg.

Aki teljesen és véglegesen érti, amit tanít, igazán jó tanító sosem lehet: a legjobb esetben az érdekli, hogyan lehet azonos dogmákat ültetni különböző emberekbe.

*

Attól nem leszel okosabb, ha a többieket hülyének nézed. Inkább attól, ha sikerül megértened őket, és ezzel tudásuk egy részét a magadévá teheted.

*

Ha valóban bölcset mondasz, mindenki nyomban úgy érzi, hogy ezt ő mindig is tudta, nem mondtál semmit. Talán így is van.

*

Addig mondunk bölcsességeket, amíg rá nem jövünk az igazságra. Attól fogva mondandónk nagyon egyszerű lesz, a bölcsesség rejtelmes mélysége nélkül.

*

Ha úgy látom, nehéz kijönni az emberekkel, akkor velem nehéz kijönni. Minden kapcsolathoz, a rosszhoz is, legalább ketten kellenek. Lehet-e véletlen, hogy ennyi rossz kapcsolatban az egyik fél mindig én vagyok?

*

Az önkontrollt nehéz a népszerűség ellenében gyakorolni.

*

Senki sem tökéletes, vagyis senkit sem látunk tökéletesnek. Elsősorban azért, mert nincs tökéletes elképzelésünk a tökéletességről. Ha tökéletest látunk – és az sem lehetetlen, hogy mindig azt látunk –, fel sem ismernénk.

*

Életünk színvonalát nem az határozza meg, miből mennyit fogyasztunk, hanem hogy milyen problémák megoldásával foglalkozunk.

*

A társak és élettársak „egy csónakban eveznek”, s nem értik, hogy ezt miért nem látja be a másik, mikor a csónakot megbillenni érzik. A kép jó, de a magyarázathoz szükséges egy másik kép is. Társunk számára mi jelentjük a folyót, amelyen a maga külön csónakjában evez (gyakran sodrás ellenében), s ugyanígy, számunkra ő a folyó.

*

Az ember megműveli környezetét, saját igényeihez alakítja. Környezete elsőként a másik ember. Miért csodálkoznánk rajta, hogy a másik embert is saját igényei szerint igyekszik formálni, különféle szerepekbe kényszeríteni, ahelyett (vagy amellett), hogy társként kezelné? A tárgy és alany viszonya a környezet és a társ viszonyával rokon – bár a társ sosem válhat alannyá teljesen, mindig marad benne a tárgyból valami.

*

Az exhibicionista talán attól a kényszerképzettől szenved, hogy nem is létezik, ha senki nem látja. Ha az erősebb énűekhez képest fogyatékos is, valójában társas lény, hiszen fájó hiányként éli meg azt, ami a magányosabbaknak már nem is hiányzik.

*

Figyelj a beszédre, de még inkább a helyzetre. A beszéd zavaros fecsegés. A helyzet szava súlyos és érthető.

*

Nemcsak a rémálmok válnak valóra; a vágyálmok is. A fejlődés, haladás szép álma valósággá vált. Rémvalósággá.

*

Fejlődésnek többnyire azt nevezzük, amikor sikerül felfedeznünk, hogyan érhetünk el valamit anélkül, hogy annak szokott árát megfizetnénk. Ám a világ idővel megfizettet bennünket mindenért, s mivel újítottunk, ő is újfajta fizetséget kíván, amelyet a felfedezés pillanatában még nem is ismertünk.

*

Egyesek olyannyira ragaszkodnak hozzá, hogy nézeteik eredetiek legyenek, hogy megtagadják az igazságot is csak azért, mert sokan vallják.

*

A személyes karizma segítség, de csak a téveszméknek és homályos gondolatoknak van rá szüksége. A nyilvánvaló igazság megáll a maga lábán.

*

Könnyebb a szívhez szólni az értelmen keresztül, mint gondolnánk. S mindenképpen könnyebb a szívhez szólni az értelmen keresztül, mint az értelemhez a szíven keresztül.

*

Saját világunkban kell használnunk a fantáziánkat, nem fantáziavilágot építeni magunk köré.

*

Az én kétségkívül sok bajunk okozója. De talán csak az képes megszabadulni az általa okozott gondoktól, akinek elég erős az énje. Igazságtalan, ha az ilyen ember másokat az „énesség” bűnében marasztal el.

*

Ha érdekel, hogyan beszél valaki rólad a hátad mögött, hallgasd meg, hogyan beszél neked másokról.

*

Rossz érzés „pszichologizálásra” hajlamos emberhez beszélni. Nem arra figyel, amit mondunk, hanem azt keresi, miért mondjuk. Mintha nyelvünk színét próbálná kilesni, amíg beszélünk hozzá.

*

Általában addig kívánunk jót tiszta szívből egymásnak, amíg ezt a jót nem a saját javainkból kell adnunk.

*

Nézz szembe azzal, amitől félsz. Jobb, ha szemből ér a támadás, mint ha hátulról.

*

Az önzés gyakran alighanem a gyengeség vagy a nehéz élethelyzet következménye. Annál önzőbbek vagyunk, minél kevesebb erőnk marad a sajátunk mellett mások gondjaival is foglalkozni.

Persze ezt a gondolatot ne használjuk önigazolásként. Bármilyen élethelyzetben könnyű úgy éreznünk: túl rosszul megy a sorunk ahhoz, hogysem másokkal is törődhetnénk.

*

Nem mindig azért adunk tanácsot, mintha valóban ismernénk a megoldást mások gondjaira, hanem mert nincs erőnk elviselni a bajjal szembeni tehetetlenséget, s a tanácsadás azt az érzést kelti bennünk, mintha tettünk volna valamit ellene. A legértelmetlenebb tanács is kielégítőbb a hallgatásnál, ezért vigyáznunk kell, nehogy az így kapott tanácsot óvatlanul megfogadjuk.

*

Az önismeret az ablakot tükörré foncsorozza.

*

Öntudat: a tükör más tükrökben tükröződő képe.

*

Még akik dualista álláspontot vallanak, s mindenben két ellentétes erő megnyilvánulását látják, azok is úgy ragaszkodnak ehhez az egyetlen (dualista) elvhez, hogy világnézetüket bátran nevezhetjük monizmusnak.

*

A katedra tanít. Mindegy, ki áll a katedra innenső vagy túlsó oldalán, mindegy, mit tud: aki az innenső oldalán áll vagy ül, az tanulni fog, aki a túlsón, az tanítani. S a rendszer működik.

*

Sokan oly hévvel bizonygatják, hogy „minden egy”, mintha ezzel fontos és azonnali következményekkel járó tételre bukkantak volna. Arról sosem beszélnek, hogy mifélék lennének ezek a következmények, s életük gyakorlatában sem látni nyomát – hacsak nem bizonyos mértékű erkölcsi érzéketlenségben és fatalizmusban. Úgy tűnik, s ez talán logikus is: ha minden egy, akkor minden mindegy.

*

„Minden mindennel összefügg” – ezt a bizonyára kétségtelen igazságot csak olyanoktól hallom, akiket láthatóan nem érdekel, mi mivel hogyan függ össze.

*

A fogalmak, kategóriák korántsem passzívak: cselekvési tervek. Hogy milyen kategória alá sorolunk valamit, elsősorban azt jelzi, mit szándékozunk tenni vele. A „tiszta megismerés” szólama csalástól és öncsalástól bűzlik.

*

Régi, népszerű nézet szerint a gondolkodás bénítja vagy nehezíti a cselekvést. Valóban van ilyen gondolkodás, de szerintem nem méltó a nevére. A helyes gondolkodásnak helyes tettekre kell vezetnie, épp az eredménye minősíti. Az említett nézet csak kibúvó: a „gondolkodónak” a cselekvés alól, a „cselekvőnek” a gondolkodás alól.

*

A jó gondolat szerszám, a rossz gondolat narkotikum vagy nyugtató. Az előbbiről azt kérdem: voltaképpen mire is akarod használni? Az utóbbira azt mondom: használd, ha nem tudsz meglenni nélküle, de engem ne traktálj vele. Hiszen csak azért akarsz engem is meggyőzni az igazáról, hogy a nyugtató jobban hasson. Én azonban sem a magam nyugalmára, sem a tiédre nem vágyom.

*

Ha eleget élsz, sokszor nyílik alkalmad belátni annak igazságát, amit régebben ostobaságnak ítéltél. Ez azonban nem ment fel az ítéletalkotás alól: nem bújhatsz ki alóla azzal, hogy később változhat a véleményed. Hiszen cselekedned, döntened mindig kell.

*

Ha az igazságot keresed, elsőként meg kell tanulnod elviselni a tudatot, hogy sosem vagy a birtokában. Úgy látszik, ez túl nehéz feladat: a kevesek, akiknek sikerül lemondaniuk az igazság birtoklásáról, mindjárt lemondanak a kereséséről is.

*

A bölcset mindenki nyugodtnak képzeli. De vajon bölcs dolog-e nyugodtan ülnünk az égő házban? Mondhatjuk persze, hogy csak az ostobák hiszik, hogy ég a ház, a bölcs tudja, hogy erről szó sincs. De elismerhetjük-e a jogát ehhez a tudáshoz, amíg fennáll a veszély, hogy a ház valóban ég, s ő nem egyedül él a házban?

*

Igazság van, elkerülhetetlenül, mert cselekszünk. S a lét legpasszívabb formája is cselekvés. Ha létezne egy nem létező lény, csak ő mondhatná, hogy nincs igazság.

*

Az áltudományok legjelentősebb képviselője a tudomány. Annyit azért mondhatunk a védelmében, mint a demokráciáéban: nincs jobb.

*

„Az igaz szép” – Antiszthenésztől József Attiláig. Azt hiszem, ez az eszme mutatja meg legvilágosabban, hogy a szépség nem feltétlenül a kellemes dolgok körébe tartozik. Nem könnyű eljutni odáig, ahol átélhetjük az igaz felemelő valóságát, s ehhez meg kell szabadulnunk a szépség mai, kényelmes képeitől.

*

A moralistát gyakran összetévesztik a naivval. A naiv ember azt hiszi például, hogy becsületesen is meg lehet élni – s bizonyos élethelyzetekben ez naivitásnak tekinthető. A moralista ezzel szemben azt mondja, hogy becsületesen kell élni, akár lehet, akár nem.

*

Bűnünk is, bűntudatunk is eredendő. Az ember falkában élő lény. A csapatban a verseny és a szolidaritás együtt létezik. Ha nem lenne versenyhelyzet, nem lenne bűn; ha nem lenne meg bennünk a szolidaritás, nem lenne bűntudat.

*

Az ember leértékelődött, s ennek nyomós oka van. Egyre kártékonyabbak vagyunk, nemcsak a világ, hanem egymás számára is. Milyen alapon becsüljük az embert ezután?

*

Sokan fogalmaznak úgy, hogy saját sorsunk mi magunk vagyunk. Arról azonban senki nem ejt szót, hogy mások sorsa is mi vagyunk.

*

„Aki fegyvert fog, fegyver által vész el.” S aki nem fog fegyvert? Ki mit fog (vagy nem fog), az által vész el.

*

A szükségből (mint minden másból) mindig és feltétlenül erényt kell faragnunk. Csakhogy nem üres szavakra, belemagyarázásra, hanem tényleges erényekre van szükség.

*

Talán a legfontosabb gondolat, amit az irodalomtól kaptam, a Dzsungel könyvének „mesterszava”: „Egy vérből vagyunk, te meg én!” Nekünk persze ezt nem elkiáltanunk kell, s nem azért, hogy más állatok ne bántsanak bennünket, hanem mélyen átéreznünk, s inkább azért, hogy mi ne bántsunk más állatokat, élő és élettelen lényeket, s jobban értsük őket. Nem a lelkünk szépsége miatt és végett, hanem mert a létünk múlik ezen.

*

A transzcendencia – folyvást túllépni önmagunkon, mégpedig nem(csak) egyéni, hanem nembeli szinten – legfőbb emberi kötelességünk. S ehhez minden transzcendencián is túl kell lépnünk, másként csak a kényelem valamelyik végállomásához értünk el.
________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN /Előzménynek ajánlott: Húsevés/

Az állatbarát közvélemény a vadászokat marasztalja el a szegény állatok kegyetlen elpusztításának bűnében, de a tényleges helyzet az, hogy a vadászat már jó ideje inkább védi a vadon élő állatokat, mint irtja.

Persze szó sem lehet a vadászat megdicsőüléséről, hiszen pl. az egykor általunk elképzelhetetlen tömegben vonuló vándorgalambot a vadászat irtotta ki az utolsó szálig, és jó néhány faj, így a tigrisek és orrszarvúk, a (ma már illegális) vadászat következtében jutott a talán elkerülhetetlen kihalás szélére. A mediterráneum számos országának gasztronómiai ízlését kiszolgáló vadászat is nagy kárt tesz a védett énekesmadarak állományában.

Ugyanakkor a vadászható állatfajok ma éppúgy a vadászatnak köszönhetik fennmaradásukat, ahogy pl. a tyúkot, birkát az állattenyésztés tartja fenn. S ez közvetve számos, vadászati szempontból közömbös fajnak is hasznos, mivel a vadak élőhelyei, pl. az erdők, nagyon sok más állatnak is otthont adnak. A vadászok nemcsak ölik a számukra fontos állatokat, hanem gondoskodnak az állományuk és élőhelyük megőrzéséről, fizetik az igen komoly összegű vadkárt, amit az állatok a szomszédos mezőgazdasági területeken okoznak. S még valamit nyugodt lélekkel írhatunk a vadászok javára: az állatok (és az erdő, mező) ismeretében senki nem veszi fel velük a versenyt. A városi „természetrajongó” semmiképp, de gyakran még a természetvédők sem. Ez persze nem az alkalmi sportvadászokra vonatkozik.

Bármily meglepő lehet a városiak számára, de tény, hogy nem a vadászok, hanem a „békés gazdálkodók” azok, akik a vadakat ellenségként irtják, ahol csak érik. A gazdaság (vagyis a mi megélhetésünk) a legnagyobb és legkönyörtelenebb hatalom, vesznie kell világunkból mindennek, ami nem hajt hasznot. Vadjainkból mára valószínűleg mutatóba sem maradt volna, ha a vadászat nem lenne egy jómódú réteg kedvelt sportja, olyan embereké, akik komoly bevételhez juttatják a vadgazdaságokat.

Amilyen igazságtalanok sok szempontból a vadászatot érő vádak, éppolyan alaptalan a köztudatban élő vadászromantika is. A valóság prózaibb. Maguk a helyszínek is egyre kiábrándítóbbak. Hiszen a vadgazdaságok egyúttal erdőgazdaságok, és persze e téren is a „fejlett” ipari technológia jelenti a korszerűséget. Az erdők mind nagyobb része géppel ültetett; azonos korú és fajú fák állnak bennük mértani sorokban, amíg a szem ellát. A vadak szabadsága nagyrészt már a múlté: a területeket, ha csak lehet, bekerítik, a kerítetlen részeket pedig beépített vagy művelt területek jelentik, amelyeket életveszélyes forgalmú országutak, autópályák szabdalnak fel. (Mielőtt szörnyülködni kezdenénk, jusson eszünkbe, hogy nekünk termelik az olcsó papírt a faültetvényeken, az élelmet a kultúrterületeken, mi lakunk a beépített részeken, és mi robogunk az autópályákon. Most már szörnyülködhetünk.)

Mivel a vadakat és a vadászatot az ágazat jövedelmező volta tartja fenn, jellegét is a gazdasági szempont formálja. A vadászat mindinkább az állattenyésztés egy sajátos válfaja. A fácánt, foglyot, vadkacsát sok helyütt géppel keltetik, volierekben nevelik, s csak bizonyos idővel a vadászat előtt engedik szabadon. A nagyvadállományt általában túltartják a terület eltartóképességéhez mérten, nyáron is etetik, s nemcsak természetes anyagokkal. Az eledelt szállító teherkocsi oldalát csak meg kell kongatni hangosan a lapáttal, már gyülekeznek is a „vadak”, akár a háziállatok.

A trófeás vadakat néhol kertben tartják, hormonkészítményekkel ösztönzik képtelenül nagy agancs nevelésére, és elkábítva terelik őket a gazdag vendégvadász elé. Már ha meg tudja fizetni. Üzlet ez is; mindennek szabott ára van. A vevő megmondja, milyen értékű trófeát szeretne, s a helyi hivatásos vadász ahhoz az általa jól ismert őzbakhoz vagy szarvasbikához kíséri, akinek az agancsa a kívánt árkategóriának megfelel.

Ha azonban túlestünk az illúzióink elvesztésével járó megrázkódtatáson, s immár annak látjuk a vadászatot, ami az általunk vastagon betakart, megnyomorított világban lett belőle: az állattenyésztés egyik módjának, akár meg is enyhülhetünk iránta. Merthogy az állattartásnak alighanem még mindig ez a legemberségesebb módja. Állataink közül így is a vadak élnek a legszabadabban (a szabadság minden szenvedésével együtt, mert ne higgyük, hogy ez felhőtlen boldogságot jelent), és általánosságban véve a haláluk sem keservesebb a háziállatokénál. A megsebzett és fel nem kutatott vad olykor lassan és szörnyű kínok közt múlik ki, de ez szerencsére nem túl gyakori eset, s egy jól irányzott puskagolyónál magamnak sem kívánnék jobb halálnemet. Még a legszebben, vagyis kis háztáji gazdaságokban tartott háziállatainknak sem, az iszonytató nagyüzemekben nevelt állatokról nem is szólva. És ettől függetlenül talán abban is egyetérthetünk, hogy – akár állatokról, akár emberekről legyen szó – halálunk módjánál fontosabb, hogy miként élhetjük le életünket.
__________

/Kapcsolódó írások: Húsevés, Bőráruk és állatvédelem/
________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

Sokan térnek át a vegetáriánus étrendre, nemcsak egészségügyi, hanem erkölcsi megfontolásból. Az indiai eredetű ahimszá, a nem-ártás erkölcsi eszménye (vagy más, azzal szorosan rokon érzület) nevében tagadják a húsevés jogosultságát.

Az indíték szép: állat-rokonainkkal való együttérzés és bizonyos fokú közösségvállalás nyilvánul meg benne. Ugyanakkor a gondolat mai világunkban eléggé naiv, egyben kényelmes; a nem-ártás tiszta lelkiismeretét nagyon olcsón biztosítja.

A jó erkölcsi szabálynak segítenie kell bennünket a helyes életben, s ehhez világosan kell látnunk helyzetünket, helyünket a világban. Ahhoz is, hogy megtudjuk, kinek-minek és mivel, hogyan ártunk. Amíg az ártás fogalmát az öléssel, evéssel azonosítjuk, addig könnyen szem elől veszítjük az általunk okozott ártalmak sokszorosan nagyobb és fontosabb területeit. Ha az ölésben, evésben vízválasztót látunk, az meggátol bennünket abban is, hogy a növényekkel való szoros összetartozásunkat érzékeljük, hiszen valamit mégiscsak kell ennünk, s annak élőlénynek kell lennie. Így aztán az állatok és a növények közé falat emelünk, nem érezzük őket egyazon rendszer szervesen kapcsolódó és egyenrangú részeinek.

Fontos lenne látnunk, hogy nem azokat az állatokat pusztítjuk, akiket megeszünk, épp ellenkezőleg. Őket szaporítjuk. Az aránylag jelentéktelen húsvadászatot és a sokkal jelentősebb tengeri halászatot leszámítva a magunk nevelte állatokat esszük, tehát ezek az állatok nemcsak húsevő szokásaink miatt pusztulnak el, hanem ezért is születtek meg. Nemcsak halálukat, hanem életüket is húsevésünknek köszönhetik – ha van benne köszönet. Az irtózatosan túlnépesedett emberiség csak azokat az állat- és növényfajokat tűri meg a szűkké lett Földön, amelyeket fel tud használni, a többit kíméletlenül irtja. E tekintetben a húsevés nem különbözik a növényevéstől.

A növényevők lelki szemei előtt alighanem meghitt hangulatú gyümölcsöskertek, kis konyhakertek, erdőt-mezőt járó, a növényeket és jótékony hatásukat alaposan ismerő, gyűjtögető bölcs öregek lebegnek, miközben áruházban vásárolt, ártatlannak hitt növényi eledelüket eszik. De hol van már mindez? (S volt-e valaha is?)

Aki csak futó pillantást is vet mezőgazdaságunk gondjaira, jól tudja, hogy ilyen hatalmas embertömeget nem lehet idilli kertekből élelmezni mai életszínvonalunkon. Jóval kisebbet sem, a javak igazságos elosztásával sem. A valóság (az irreális realitás): a kőolajra épített, iparrá lett nagyüzemi mezőgazdaság, mindent beterítő monokultúráival, munkagépeivel, a termőföldet a végsőkig kizsaroló technológiáival, műtrágyáival, hatalmas méregtartályaival. Növényi élelmünk megtermelésekor állatok milliárdjait pusztítja el a növényvédelem szépen hangzó nevében, számtalan fajnak pedig az életterét szünteti meg, teszi tönkre. Nemcsak az állat-egyedek beláthatatlan tömegét öljük folytonosan kultúrnövényeink kedvéért, de teljes fajok elképesztő sokaságát. Naponta több száz állat- és növényfaj hal ki végleg, elsősorban mezőgazdaságunk kényszerű terjeszkedése folytán. (Mellesleg ez a pusztító folyamat nem a mai technológiával, hanem magával a mezőgazdasággal kezdődött, csak most váltott végzetes tempóra.) Azzal védekeznünk, hogy nem mi magunk öljük meg ezeket a lényeket, s bűnbakká tenni a szörnyű technológiát, amely életünket lehetővé teszi, olyan naiv lenne, mint ha a húsevő azzal bizonygatná ártatlanságát, hogy más vágta le számára a megevett állatot.

Csak más lények pusztulása árán tarthatjuk fenn magunkat, s ez – szerény lélekszám és szerény életmód mellett – nem is okoz gondot a természetben, akár állatokat, akár növényeket eszünk. A növényevés ezzel együtt valóban ártatlanabb a húsevésnél, mivel a növénytermesztés kártékony hatásai állataink takarmányának megtermelésekor is érvényesülnek. Ugyanakkora földdarabon több növényevő élhet meg, mint ahány húsevő, ezért helyes, ha minél kevesebb húst eszünk, vagy akár teljesen lemondunk róla. De ha a két erkölcsi norma azonosnak tűnik is a konklúzióját tekintve, megalapozásuk eltérése nagyon is komoly különbséget jelent. Ha a létrendi erkölcs nevében marasztaljuk el a húsevést, azzal nem emelünk falat az állat- és növényvilág közé, s egyúttal látóterünkbe kerül mindaz, amivel és ahogyan ártunk a természetnek, saját létfeltételeinknek. Akár az ahimszá parancsát is megőrizhetjük, mai helyzetünknek megfelelően újragondolva, kinek, minek ne ártsunk. Ekkor az elv így fog hangzani: a lehető legkevésbé árts a világ, a természet rendjének!
__________
/Kapcsolódó írások: Vadászat, Bőráruk és állatvédelem/
________________________________________________________________________________

ÚJ ILLEM

Az apokaliptikus jóslatok beteljesülését hiába várjuk – már beteljesültek. A világvége nem egyperces kataklizma, nagy csinnadrattával, hanem századokig tartó folyamat, amit lassúsága folytán nem érzékelünk. Beleszülettünk, természetesnek vesszük, és szorgosan dolgozunk rajta tovább.

Akárcsak a spiritizmus szellemei vagy a filmipar zombijai, nem is tudunk róla, hogy meghaltunk.

Ha mégis élni akarunk, új életet kell kezdenünk, s az nem könnyű. Az új élet új életmódot, új erkölcsöt kíván, amelynek alapja a világtakarékosság elve és a természeti körforgásba való beilleszkedés. Ezekkel elméletben ma már mindenki egyetért, de a gyakorlatban nem sokat számít, amíg új erkölcs, főként pedig új, mindenkin számon kérhető illem nem épül rá.

Az új illemtan sok területen érintetlenül hagyja a régit, például az előzékenység bevett formáit. Csak azokat az új vonásait jegyeztem fel, amelyek létrendi szempontból fontosak.

Próbáltam kerülni az önkényességet, eredetiséget. Tíz év alatt egy születő életforma részben már működő szabályait fogalmaztam meg, másrészt nyilvánvaló következtetéseket vontam le gondjainkból. Úgy tűnik, ez legalább részben sikerült. Sok gondolat, ami pár éve, amikor leírtam, keményen túlzónak hatott, ma már széles körben elfogadottnak számít.

Ez az illemtan nem az én életmódomról, ízlésemről és hitemről szól. Magam sem vagyok még képes betartani az itt összegyűjtött szabályok mindegyikét, néhányuk nevében éppúgy elmarasztalható vagyok, mint az olvasó. Attól még ezek a szabályok helyesek, s számomra is követendő utat mutatnak.

Különös gonddal igyekszem kerülni minden sajátos világnézeti vagy hitbéli kérdést. Némelyikükből, pl. a Gaia-elméletből igen könnyű lenne közvetlenül is levezetni a tételeket, csakhogy ezek a szabályok hit és világnézet felett állnak, minden világnézettel és vallással jól összeférnek. Azok számára, akik szemében a természet szent, éppoly logikusan elfogadhatóak, mint azok számára, akik a szentség szótól viszolyognak, s a kérdést csak praktikus szempontból nézik.

Teljességről szó sem lehet. A szabályok csupán kiragadott példák arra, milyen szempontok szerint kell eldöntenünk, mit tekintsünk illendőnek, mit ne – ha valóban élni szeretnénk újra.

A hosszabb eszmefuttatásokat, szakkifejezéseket, adatokat és hivatkozásokat mellőzöm, mert mindenkihez egyformán szeretnék szólni. A jobb áttekinthetőség kedvéért gondolkodásunkat, életmódunkat területekre bontom, de a felosztástól nem szabad szigorú logikai rendezettséget várni: életünk sokkal szervesebb és összetettebb annál, semhogy darabolva skatulyákba oszthatnánk.

*

Szövegeim olvastán talán felmerül majd a kérdés: „Azt akarod mondani, hogy az életem teljes egészében illetlen?”

Nos – igen. Nyilván tiltakozni fogsz ez ellen, s ostobaságnak minősíted, amit írok. Teheted. De ha mégis szakítani akarnál a zombi-léttel, csak túl nehéz, ne feledd: nem arról van szó, hogy holnap reggeltől fordítsuk ki alapjaiból életünket. Kövessük e szabályok közül azokat, amelyek betartására képesek vagyunk, s kövessünk napról napra többet belőlük. A világvége folyamat; a megfordítása is.
————
/Folytatásnak ajánlott: Miért illem?/
________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

Érdekes, milyen hosszan tartja magát a tévhit, miszerint az állatok őszinték, csak az ember hazudik. Holott legalább másfélszáz éve a természettudomány is számon tartja a mimikri taktikáját, a rejtőzködés köznapi, rég ismert módjairól nem is szólva. Prédaállat és ragadozó egyaránt azt igyekszik hazudni magáról, hogy ő nincs ott, vagy nem az, ami. Hogy szavakkal csak az ember hazudik, aligha ellenérv; nyilván csak az hazudhat szavakkal, aki használ szavakat.

A túléléshez hazudni is kell, legalábbis előnyös. Ezt olyan könnyű belátni, hogy azon kezdünk gondolkodni: van-e az igazmondásnak előnye egyáltalán? Miért lett az igazmondásból erkölcsi követelmény?

Az igazmondás a csapatban élők, együttműködők erénye. Ami jó a csapatnak, általában jó a csapattagnak is, és viszont. A méh vagy a hangya rosszul járna, ha félrevezetné társait az élelem lelőhelyét illetően. A csapatban vadászó farkas rosszul járna, ha nem értesítené lesben álló társait, hogy a kiszemelt zsákmány feléjük halad, vagy kitört a hajtásból.

A közös faj jelentené a határt? Farkas a farkasnak, ember az embernek nem hazudik? Tudjuk, nem így van. Az igazmondás, őszinteség követelménye csak az együttműködők csapatán belül érvényes, vetélytársak közt nem. A focista a csapattársat tájékoztatni igyekszik, az ellenfelet pedig megtéveszteni, kicselezni. A fogságba esett katonától sem várjuk el, hogy őszintén felvilágosítsa az ellenséget csapataink helyzetéről.

S persze a csapaton belül is keveredik olykor az együttműködés és a vetélkedés. Abban kell őszintének lennünk egymáshoz, amiben együttműködünk. A csapatjátékos minél pontosabban tájékoztatja társát mindenről, ami közös ügyükkel összefügg, de azt nem köti az orrára, amiben (más téren, pl. a magánéletben) esetleg ütköznek az érdekeik. Ugyanakkor az együttműködés nem szorul a faj határai közé: a mézkalauz madár nem járna jól, ha megtévesztené a méhészborzot, akinek a zsákmányából majd ő is jóllakik.

Az igazmondás elvárása tehát az együttműködők körében érvényes, a vetélytársak vagy ellenfelek közt nem; ott a hazugság előnyös lehet. Vajon a morál miért csak az igazmondást köti a lelkünkre?

Az ember és általában a társas lények legfőbb kincse, létfeltétele a csapat és az együttműködés. A lények – köztük az emberek – minél szélesebb körével vagyunk képesek együttműködni, annál sikeresebbek vagyunk. Egyénileg is, de még inkább közösségi, nembeli lényként. Jó sorsunk kulcsa nem az, ha minél több ellenséget szerzünk, hanem ha minél több társat. S hogy valaki társunk lesz-e vagy ellenségünk, az sok tekintetben rajtunk múlik: könnyebb megszereznünk társnak, ha ekként közelítünk hozzá. Az őszinteség és nyíltság a társ gesztusa, ha így fordulunk valakihez, azzal kinyilvánítjuk, hogy társnak tekintjük; a hazugság (gyakran a titkolózás is) az ellenség gesztusa, és ellenségességet vált ki.

A társakat nem elég megszerezni, meg is kell tartani, s ebben az igazmondás még fontosabb szerepet kap. Egy közösségben a hazugság legfeljebb rövid távon szolgálhatja érdekeinket: addig, amíg az adott kérdésben mi jelentjük az egyetlen információforrást. Hosszú távon súlyos veszélyt jelent. Akinek hazudtunk valamiről, idővel másoktól is hall ugyanarról, esetleg tapasztalattal is ellenőrizheti állításunkat, s ha hazugságnak bizonyul, hosszú időre, vagy akár örökre hiteltelenné válunk. Az esetek nagy többségében ez sokkal komolyabb veszteség, mint amennyi nyereséget hazugságunk kezdetben jelentett. Az együttműködés alapja a bizalom, s lehetetlen megőriznünk mások belénk vetett bizalmát megbízhatóság, szavahihetőség, igazmondás nélkül. Ha valakinek csalódnia kellett a szavunkban, legközelebb aligha fog közös vállalkozásba velünk, sőt csalódását elterjeszti közös ismeretségi körünkben, és társként leértékelődünk az egész csapatban, új társaságot kell keresnünk, ha társra van szükségünk.

Az erkölcs tehát az igazmondás követelményével is a javunkat szolgálja.
________________________________________________________________________________

_________________________________
– Hölgyem, lefeküdne velem tízmillióért?
– Hát persze.
– És kétezerért?
– Minek néz maga engem?!
– Hogy minek nézem, az kiderült az első kérdésből. Most már csak az árfolyamról beszélünk.

_________________________________
Süninek elromlott a fűnyírója. “Nem baj, megyek Nyuszikához, kölcsönkérem az övét. Nagyon rendes jószág” – gondolja, s elindul. “De mi lesz, ha éppen kell neki is? No, majd meglátjuk.” Megy tovább. “Az ám, a múltkor sem szívesen adta. Pofákat vágott hozzá.” Az út hosszú, Süni morfondírozik. “Nem adja ide jó szívvel. De nem ám. Smucig dög.” Még később: “Ohó, Nyuszika, te kapzsi, fukar állat! Azt hiszed, csak mert segítségre szorulok, már akárhogyan beszélhetsz velem? Azt már nem!”
Süni végül megérkezik Nyuszika házához, feltépi az ajtót, és beüvölt:
– Nyuszika, baszd meg a fűnyíródat!
_________________________________
(Fő a szabatosság)
A kapitány leszól a hajófenékbe: “Mennyi?”
A másodtiszt visszakiált: “Nyolcvanöt egész hat!”
“Mi nyolcvanöt egész hat?”
“Mér’, mi mennyi?”
_________________________________
Két politikus elmegy vadászni. Lőnek egy medvét. Az egyik azt mondja:
– Te maradj itt, én megyek szekérért.
Meghozza a szekeret. Látja, a kolléga rendben ül a fa tövében, ahol hagyta – a medve viszont sehol.
– Hol a medve? – kérdi.
– Miféle medve? – kérdez vissza a másik.
– Hát nézd csak. Mi elindultunk vadászni. Igaz?
– Igaz.
– Lőttünk egy medvét. Igaz?
– Igaz.
– Én azt mondtam neked, maradj itt a medvével, amíg hozok egy szekeret. Igaz?
– Igaz.
– No hát, most itt vagyok a szekérrel. De hol a medve?
– Miféle medve?
_________________________________
(A szakosodásról)
A vak és a süket vadászni indulnak.
A vak egyszer csak megkérdi:
-Eltaláltuk?
Mire a süket:
-Miért, lőttünk?!
_________________________________
Úgy hírlik, a medve halállistát készít az állatokról. Nagy a rettegés az erdőn. A farkas elbujdosik. A róka elbujdosik. Nyuszikának nincs szerencséje: épp belefut a medvébe. Mit tegyen? Semmi nem jut az eszébe. Végül szepegve megkérdi:
– Mo… mo… mondd csak, Medve, ne-ne-nem lehetne engem kihúzni arról a… li-li-listáról?
– Hát dehogynem, Nyuszika. Hát mér’ nem szólsz?!
És kihúzza.
_________________________________
– Mondd, rabbi, a Talmud olvasása közben szabad-e dohányozni?
– Nem szabad, fiam.
– Mondd, rabbi, dohányzás közben szabad-e a Talmudot olvasni?
– Fiam, a Talmudot mindig szabad olvasni.
_________________________________

Mi a különbség a pedagógus és a pedofil között?
Hogy a pedofil szereti a gyerekeket.
_________________________________
(A fogyasztói társadalom rövid története)
Egérfogó, két árkategóriában:

1. Olcsó. Fogunk egy zsilettpengét (tudjátok még, mi az?), s élével beleállítjuk egy darab deszkába. Felső élének egyik végére szalonna-, másik végére kolbászdarabkát tűzünk. Jön az egér, a penge fölé hajol, s a dilemma hatására jobbra-balra forgatja a fejét: “Szalonna… kolbász… szalonna… kolbász…”, s a penge pedig elvégzi a dolgát.

2. Még olcsóbb. Ugyanaz, mint fent, de a pengére sem szalonnát, sem kolbászt nem teszünk. Egér jő, mint fent, s mond: “Se szalonna… se kolbász… se szalonna… se kolbász…”
_________________________________
Ember vezetés közben hallgatja a rádiót: “Az ötös úton vigyázzanak, egy őrült a forgalommal szemben hajt!”
Mire az ember, magából kikelve:
“Méghogy EGY, bazmeg?!!! Az összes!!! Az ÖSSzes!!!”
_________________________________
(Fejlődés)
Még jó hogy ilyen lassan haladunk, mert lehet, hogy rossz irányba megyünk.

_________________________________
(Az evolúció és a szabadverseny sírkövére)
Két favágó belebotlik egy éhes medvébe. Futni kezdenek. Az egyik kétségbe esve: jaj, jaj, nem tudunk gyorsabban futni, mint a medve. Mire a másik: nem is kell. Nekem csak nálad kell gyorsabban szaladnom.

_________________________________
A pesszimista látja a sötétséget,  az optimista látja a fényt az alagút végén, a realista látja a vonat fényszóróit, a mozdonyvezető pedig látja a három hülyét a síneken.
_________________________________
(Az összeesküvés-elméletekhez)
Az, hogy paranoiás vagy, még nem jelenti, hogy senki sem akar kicsinálni.
_________________________________
Régi iskolatársak találkoznak ötven év után.
– Én New Yorkba mentem, meggazdagodtam. Ott pezseg ám csak az élet! Pénz, drága pia, nők… Hát te?
– Én Tibetben koplaltam és meditáltam 50 évig. Rájöttem, mi az élet.
– Na és mi?
– Hát… egy nagy, nyugodt vizű tó.
– Te! De hisz ez egy baromság!
– … Húbazmeg! Mondasz valamit!
_________________________________
(Társas élet, korszerűen)
Két melós találkozik:
– Szia! De rég láttalak! Iszol egy sört?
– Persze!
– Akkor menj be, addig megvárlak!
_________________________________
(Rezümé)
“Ennél rosszabb már nem lehet!” – mondja a pesszimista.
“Dehogynem!” – vigasztalja az optimista.
________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

Az ember nemcsak az utánzásra hajlamos, hanem a szándékos különbözésre is. Ami valakinek nagyon jól megy a családunkban, vagy más szűkebb közösségünkben, azzal mi magunk többnyire nem sokáig próbálkozunk: az összehasonlítás mindig a mi rovásunkra sül el. Előbb-utóbb olyan területet keresünk, amelyet még senki nem művel köztünk, s így könnyebb elismerést szereznünk. Sok szülő áll értetlenül és csalódottan elfajzott gyermekével szemben, aki nem akarja az ő pályáját folytatni, példáját követni – pedig talán épp azért nem, mert ez a pálya már „foglalt”. Sokan csodálkoznak azon is, az egy családban nevelkedett testvérek természete hogyan különbözhet ennyire egymástól, holott mi sem természetesebb: a kisebbet már megelőzték, neki más jellemet kell kifejlesztenie az érvényesüléshez. Ha a szülők a tehetetlen csöppséget ajnározzák, a gyermekből elkényeztetett mama kedvence válhat, de más helyzetben talán éppen erőszakossággal vívhatja ki saját jogait.

Gondolom, mindkét hajlam, az utánzásra és a különbözésre való törekvés is megvan mindnyájunkban, bár valamelyik túlsúlya személyenként is jellemző lehet. De ezek nem egyazon életfeladat eltérő stratégiái, hanem különböző feladatokhoz tartoznak. Az utánzás a tanulás része, a különbözés pedig az érvényesülésé, amely dönt arról is, mit tanuljunk. Sokszor csak olyasmiben utánzunk valakit, amiben remélhetjük, hogy hamarosan felül is múljuk, különben inkább valami másba kezdünk. Gyakran láthatjuk azt is, hogy a gyerek, aki bátyját utánozza, ezt nem otthon teszi, ahol elismerés helyett inkább gúnyt és megvetést kap érte, mert produkciója silány utánzatnak minősül, hanem egy másik közösségben, például az iskolában, ahol „eredeti” értéket képviselhet vele.

Tulajdonságaink, jellemünk eltéréseinek magyarázatán két elmélet kap hajba. Az egyik az öröklött vonásokra helyezi a hangsúlyt, a másik a tanult viselkedésre, neveltetésre.

Amellett, hogy rég ideje összebékíteni őket, hiszen mindkét tényező szerepe fontos, egy harmadik szempontot is felvethetnénk: az ökológiait. Ahogyan az élőlényfajok úgynevezett ökológiai fülkéket keresnek maguknak, vagyis olyan megélhetési módot, szerepet, amely az adott élettérben még nem foglalt, s ez a váltás képességeiket gyorsan, de idővel még testalkatukat is átalakítja, ugyanúgy jár el az ember, amikor a közösségében másoktól eltérően viselkedik, más képességeket fejleszt ki magában. Természeti törvény ez, vagy ahhoz hasonló, aminek működését az élet sok területén felfedezhetjük, akár társadalmi-kulturális szinten, vagy a gazdasági életben is. Például a fényképezés megjelenésével a festészet egyre kevésbé törekedett a látványhű ábrázolásra, végül teljesen el is szakadt tőle, olyan feladatot keresve magának, amit vitathatatlanul jobban lát el a fotónál. S ugyanezért kell az új gazdasági vállalkozásoknak piaci rést találniuk.

A különbözésre való törekvést gyakran minősítjük individualizmusnak, pedig meglehet, ez éppen egy sajátosan közösségi tulajdonság, erre épül a munkamegosztásra való képességünk. A különbözőségnek csakis együttműködésen alapuló közösségben van értelme és lehetősége; egymagában élő ember nem tudna különbözni.

Való igaz, hogy az egyéniség kultusza könnyen megronthatja, öncélúvá teheti egyediségünket. Ahol elismerést lehet szerezni a puszta mássággal, ott bizarr és értelmetlen különcségek születnek; magányos, mindenkit megvető eredeti egyéniségek sétálnak gőgösen. Egészséges közösségben, társadalomban az emberek nem magáért a különbözésért különböznek, hanem a még ellátatlan, értelmes feladatokat keresik, és egyéni voltuk a közösség javát szolgálja.
__________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

A nyelv a lélek, közös lelkünk tükre. Szavaink is. Ez a kis gyűjtemény talán nem kíván magyarázatot, elég belenéznünk a tükrébe. Ha van tanulság, vonja le ki-ki maga. Az olvasó figyelmébe ajánlom, hogy a jobb oldali oszlop szavai még csak nem is mindig rövidebbek az eredeti alaknál – ha esetleg a rövidséget elfogadnánk mentségnek vagy magyarázatnak.
Mit várhatunk magunktól?
__________
akkumulátor – aksi
alvás – szundi
aranyos – ari
bacilus, baktérium – baci
Balaton – Balcsi
Batthyány tér – Batyi
beszélgetés – dumcsi
bizonyítvány – bizi
bocsánat! – bocsi
bonyolult – bonyi
boszorka – boszi
böfögés – böfi
bölcsőde – bölcsi
böngésző – böngi
bungaló – bungi
burgonya – burgi
büdös – büdi
büntetés – bünti
cigaretta – cigi
cimbora – cimbi
cukor, édes – cuki
cseresznye – cseri
csinos – csini
csokoládé – csoki
csöves – csövi
depresszió – depi
detoxikáló – toxi
direktor – diri
diszkó – dizsi
doktor – doki
dolgozat – dogi
durcás – durci
édes – édi
fagylalt – fagyi
figyelj! – figyi
finom – fincsi, fini
fogyókúra – fogyi
forint – froncsi
földrajz -föci
furcsa – furi
futball – foci
gimnázium – gimi
hamburger – hambi
harapás – hari
A Hit Gyülekezete – Hitgyüli
homeless, hajléktalan – homi
hús – husi
hűvös – hüsi
iskola – suli, isi
izgalmas – izgi
jogosítvány – jogsi
karácsony – kari
kártya (pl. videó-) – kari
kolbász – kolbi
kollégium – kolesz, koli
kommunista – komcsi
koncert – konci
kondíció – kondi
korcsolya – kori
Kőbánya-Kispest – Köki
köszönöm – köszi
kupleráj – kupi
labda – laszti
liter – lityi
lóverseny – lovi
luftballon – lufi
mazsola – mazsi
McDonald’s – Meki
Mercedes – Merci
millió – milcsi
mogyoró – mogyi
morcos – morci
motorbicikli – moci
mutasd! – muti
nadrág – naci
narancs – nari
Népszabadság – Népszabi
nokedli – noki
nyugalom – nyugi
nyüzsgés – nyüzsi
oké – okszi
oltás – szuri
óvoda – ovi
paradicsom – pari
pihenés – pihi
pizsama – pizsi
pletyka – pletyi
pocak – poci
pogácsa – pogi
prémium – prémcsi
privát – privi
processzor – proci
program – progi
pulóver – pulcsi
randevú – randi
reprezentációs – repi
repülő – repcsi
rock and roll – roki
Rottenbiller park – Rotyi
ruha – ruci
saláta – sali
sapka – sapi, saci
simogatás – simi
Sopianae – Szofi
speciális – spéci
sütemény – süti
szabadság – szabi
szandál – szandi
szecesszió – szeci
szimpatikus – szimpi
szintetizátor – szinti
szívesen – szivi
szocialista – szoci
szolárium – szoli
szotyola – szotyi
szőke – szöszi
szuper – szupi
szülői értekezlet – szüli
tacskó – tacsi
találka – tali
tej – tejcsi
telefon – telcsi
testnevelés – tesi
tinédzser – tini
tiszteletes – tiszi
tojás – toji
töpörtyű – töpi
történelem – töri
Trabant – Trabi
turkáló – turi
tündéri – tündi
tüsszentés – tüszi
uborka – ubi
unalmas – uncsi
undok – undi
uszoda – uszi
uzsonna – uzsi
üdítő – üccsi
ügyes – ügyi
üzenet – üzi
vacsora – vacsi
világos – vili
villamos – vilcsi
winchester – vincsi
zacskó – zacsi
zálogház – zaci
zsebkendő – zsepi
zsömle – zsömi
________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

A Tesla nyomán haladó Egely György körének meggyőződése, hogy kimeríthetetlen, tiszta és gyakorlatilag ingyenes energiaforrásra bukkantak. A szakemberek és laikusok ezt kétlik, idealista álmodozóknak tartják őket, de abban egyetért mindenki, hogy ilyen forrás felfedezése áldás lenne az emberiségnek. Veszélynek nyomát sem látják.

Pedig ez alighanem az emberiség pusztulását jelentené. Nemcsak a Tesla által feltételezett energiafajta; ugyanilyen veszélyt hozna ránk bármilyen felfedezés, ami az energia árát csökkenti.
Gondoljunk csak bele, mihez kezdene az ember a korlátlan, ingyenes energiával! Azzal akár ne is számoljunk, hogy fegyvert készít belőle, vagy bármi más rossz szándékkal használja fel, elég elképzelnünk, mekkora lendületet kapna minden békés emberi tevékenység. Az ember már most is vastagon borítja a Földet, építményeivel és termékeivel, szemétrétegével együtt, felfalva a létkörben fontos szerepet játszó élőlényfajokat, megmérgezve a vizet és levegőt; ez magában elegendő a pusztuláshoz. Ha azonban ingyenes energiaforráshoz jutna, még ha „tiszta” is az az energia, egy-két évtized alatt tökéletesen meg kellene semmisítenie minden életet, önmagával s az élet feltételeivel együtt.

Kevesen értik, miért okozna gondot a korlátlan, ingyenes energia, hiszen csak a jelenlegi, szennyező fajtákat cserélnénk végre tisztára. Csakhogy az energiát sosem magában használjuk, hanem anyaggal együtt. Anyagokat dolgozunk fel vele tárgyakká. Az anyag nem más, mint a természet, a tárgy pedig (végső soron) nem más, mint szemét. A munka, amit az energiával végeztetünk: a természet feldolgozása szemétté. Valójában nem az energiafajta a szennyező, hanem a vele végzett emberi tevékenység, ezért TISZTA ENERGIA NINCS. Minél olcsóbb az energia, annál hatékonyabb és gyorsabb a daráló, amellyel világunkból szemetet gyártunk, csak az energia árának emelkedése lassítja.
(Ez persze nem az egyedüli veszély, hiszen az olajcsúcson túljutva az energia ára rohamosan és gyorsuló tempóban emelkedik, s ez a folyamat szintén összeomláshoz vezet. Nem csupán gazdasági, hanem ebből fakadóan általános társadalmi, kulturális, politikai összeomláshoz is, tehát az energia árának emelkedése önmagában nem ment meg bennünket. Itt azonban nem egy optimális helyzet meghatározásával próbálkozom, amit megvalósítani amúgy sem állna módunkban. Csak azt szeretném minél világosabbá tenni, hogy a letűnő olajkor energiájánál is olcsóbb energiaforrás feltétlenül a vesztünket okozná, ahogyan mai, szinte megoldhatatlan gondjaink is a kőolaj egykori olcsóságából fakadtak.)

Nem akarom elmosni az energiaforrások közti különbséget; természetesen fontos a fosszilis energiahordozókat megújuló energiafajtákra, elsősorban napenergiára cserélnünk, és radikálisan csökkentenünk szén-dioxid kibocsátásunkat. De a legfontosabb tényező mégis az energia ára, ami gazdaságunk méretét, tempóját, és végső soron népességünket szabályozza. A „műenergia” (vagyis minden energia saját fizikai és szellemi energiánkon kívül) árának a jelenleginél magasabbnak kellene lennie, az árat az élőmunkával mérve.

Ez természetesen szegényedést jelent, tehát épp ellenkezőjét annak, amire mindnyájan vágyunk. De el kell döntenünk, mik szeretnénk lenni: élő szegények, vagy gazdag halottak.
________________________________________________________________________________

ÚJ ILLEM

A munka értelme előbbre való a foglalkoztatásnál!

Korunk számos értelmetlen, sőt káros, létveszélyes munkafajtát hozott létre. Ezek védelmében még a „zöld” és szociális szemléletű embereknek is van érvük: munkaalkalmat teremtenek, ami valóban kívánatos.

Veszélyes érv ez. A legtöbb munkaalkalmat a háború, a hadiipar teremti, de ok-e ez, hogy helyeseljük a háborút? Ugyanígy, sok iparág foglalkozik ételeink, vízkészletünk, levegőnk mérgezésével, sok embernek ad munkát – örüljünk-e neki? A munkanélküliség gondját rövidebb munkaidővel ajánlatos megoldani.

Inkább a munkanélküliség, mint a kártékony munka! Ne létesíts ilyen munkahelyet, s ne menj ilyen helyre dolgozni! Ha mégis rákényszerülsz, legalább ne légy büszke rá, bármily nagy nevű cégről legyen szó.

__________

Az a tevékenység az előrébbvaló, amelyik kevesebb anyag- és műenergia-ráfordítással hasznosabb és tartósabb eredményt hoz létre

Ezt a rangsort éppúgy figyelembe kell vennie annak, aki vállalkozásba fog, munkahelyeket teremt, mint annak, aki állásajánlatok illetve majdani életpályák közül választ. E szempontnak kell érvényesülnie a termelés fejlesztésében is.

Természetesen a konkrét esetekben nem könnyű a rangsort felállítani, de így van ez minden elvvel, s tájékozódási értékét nem csökkenti.

__________

Illetlen nem ismerni munkánk természetkárosító hatásait, vagy letagadni őket magunk előtt is

Nem mindig válogathatunk a munkafajták közt, így nem vagyunk teljes mértékben felelősek azért, amilyen munkát végezni kényszerülünk. Ez azonban nem mentség arra, ha nem vagyunk tisztában tevékenységünk kártékony hatásaival. E hatásokat ismernünk azért is fontos, hogy ha alkalmunk nyílik foglalkozást változtatni, helyesen dönthessünk, de azért is, hogy amennyire beleszólhatunk a munkamenetbe, technológiába, azt a helyes irányban alakíthassuk. S végül persze, mert az embernek illik ismernie a munkáját, s ha nem tudja, milyen hatással van a természetre, akkor szinte semmi lényegeset nem tud róla.

Csavarnak lenni egy gépezetben – szomorú, vagy akár tragikus. De szándékosan öntudatlan csavarnak lenni lelki kényelemből: szégyenletes.

__________

Ne arra légy büszke, ha sokat keresel, hanem arra, ha értelmes és létbarát munkát végzel!

Sajnos e kettő gyakran áll fordított arányban; sokszor azok részesednek legbővebben a javakból, akik a legtöbb kárt okozzák a világnak. Illetlenség ezzel büszkélkedni, hát még tisztelni is érte őket.

__________

Takarékoskodj a papírral!

Amihez lehet, használj újrapapírt! Például kézzel írott levelekhez, könyvekhez, nyomtatványokhoz. Az új­ra­pa­pír a visszagyűjtött használt papírból készül, s így a természetet kevésbé terheli, mint az új papír gyártása. Újrapapírból is, új papírból is minél kevésbé fehérítettet érdemes gyártani és használni. S főként minél kevesebbet.

Rövid levelekhez fél géppapír (A/5) méretű papírt használj! Levelezőtársaid meg fogják érteni, hogy nem tőlük sajnálod a papírt, hanem olyasmivel takarékoskodsz, ami mindnyájunké, és senkinek sincs joga pazarolni; kifejezetten illő megoldás. Tanács ez a termelők számára is: sokkal több A/5-ös méretűre vágott papírt árusíthatnának. Amíg ez a méret nincs forgalomban, vágjuk fel magunk az íveket.

Írj, nyomtass a papír mindkét oldalára! Nagy papíron kevés szöveg – mielőtt elolvasnád, egyvalami máris világos: az illetlensége. Minél jobban használd ki a papír felületét. A Kultúra fejezet Tipográfia címszavánál részletesen ismertetek egy e célra kikísérletezett tördelési formát.

A nyomtatóban elrontott lapokat ne dobd ki! Gyűjtsd külön őket, s az üres oldalukat használd próbanyomatok vagy jegyzetek készítésére.

Ezeket az elveket természetesen ne csak a munkahelyeden, hanem otthon, magánéletedben is érvényesítsd.

__________

Ha nincs munkád, végezz társadalmi munkát!

Szem elől veszítjük a munka értelmét; egyetlen hasznának a pénzkeresetet látjuk. Kétségkívül szaporodnak az értelmetlen munkaterületek, s gyakran az értelmes munkát is embertelen formák közt kell végeznünk. Ebből azonban az is következik, hogy az igazán értelmes, önkéntes munka felértékelődik, olyan fényűzéssé válik, amit mindinkább csak a munkanélküli engedhet meg magának.

Sokféle értelmes tevékenység közül választhatunk, a civil érdekérvényesítéstől a környék növényeinek gondozásán át az „aljamunkáig”, amit oktalanul nézünk le. Tragikomikus, ahogyan munka nélkül lézengve szidjuk például környékünk mocskosságát, egyszerre szenvedve a szeméttől és a munkanélküliségtől – eszünkbe sem jut felszabadult időnkben kitakarítani, egyet s mást megjavítani, amitől sokkal jobban éreznénk magunkat. Ha a munkanélküli jól használná fel idejét, elérhetné, hogy ne a társadalom számkivetettjei, hanem megbecsült, akár irigyelt tagjai közé számítson.

__________

Ne hajszold túl se magad, se alkalmazottaidat!

Az általános életszínvonal süllyedésével a megkívánt munkatempó egyre feszítettebb, ezzel azonban a munka nem válik hatékonyabbá. Ha a teljesítményt nem a ledolgozott munkaórák számával mérjük, láthatjuk, hogy egy bizonyos határon túl teljesítményünk csökken, s a hajsza egyetlen eredményeként egészségünk megy tönkre. Ez újabb terhet ró ránk, a társadalomra és a természetre anélkül, hogy a termelés hatékonyabbá válna.

__________

Kutatóként olyan témát válassz, amely segíti létfeltételeink fenntartását!

Ehhez nem kell ökológusnak lenned. Gépészként, építészként keresheted az anyag- és energiatakarékosság újabb lehetőségeit, történészként régi korok ma is hasznosítható létbarát megoldásait, tanulságos kudarcait – és így tovább, szinte bármely területen.

__________

Ne légy csak szakember!

A szakemberi lét zsoldos-mentalitással jár. A szakember a hogyannal törődik, a miérttel nem. Készen kapja a feladatot, s csak arra ügyel, hogy a lehető legjobban végezze el. Mivel feladatát más szakemberektől kapja, akik ismét másoktól, a termelés, a munka rendszerében szinte senki nem akad, aki elgondolkodna az egész tevékenység értelmén. Könnyen előállhat a helyzet, amint elő is áll gyakran, hogy kiváló szakemberek tömege dolgozik irtóztató tökéllyel egy alapvetően kártékony feladaton. A pusztán szakemberi lét ezért veszélyes és némiképp szégyenletes. Legalább időnként igyekezz szakemberből emberré válni!

__________

/Folytatásnak ajánlott: Termelés/

________________________________________________________________________________

ÚJ ILLEM /Előzménynek ajánlott: Öltözködés/

A természetes testszag nem illetlen! Sokkal illetlenebb a megszüntetésére, elnyomására használt kozmetikumok „illata”

Hogy milyen szagokat tekintünk illatnak, s milyeneket bűznek, nem természetünkből fakad. Elsősorban megszokás és nevelés, illetve önnevelés kérdése. Civilizációnk e téren rossz irányban haladt. A természetes és egészséges testillatokat bűzzé minősítettük, helyettük olyan vegyszerek szagát neveztük ki illatnak, amelyek előállítása természetpusztító, használata pedig egészségtelen. Számos újabb népbetegségünk közt az allergia terjedése is összefügg a vegyszerek, köztük a kozmetikumok széles körű alkalmazásával. Meg kell tanulnunk újra kellemesnek érezni testünk természetes illatát. Minden társas élőlény szereti fajtársai szagát – az embernek miért kellene undorodnia önmagától?

(Az ún. természeti népek olykor emlegetett „bűzével” kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy e népek általában éppoly büdösnek találták a „civilizált” európait, mint az őket; hogy a mosdatlanság taszító szaga jórészt a ruhaviselet következménye, a meztelenül járó embernek akkor sincs ilyen szaga, ha ritkán mosdik; s hogy e „primitív” emberek rossz szagát gyakran azok a kenőcsök adták, amelyekkel az élősködők elleni védekezésül kenték be magukat.)

__________

A testszőrzet nem illetlen egyik nemnél sem

A szépségről vallott elképzeléseink sem születnek velünk. Korról korra, helyről helyre erősen változnak, s tudatosan is alakítjuk, alakíthatjuk őket.

Kétségtelen, hogy a természettel összhangban élő népek többsége szintén törekedett testének (általában kultikus) díszítésére, átalakítására, olykor a szőrtelenítésére is, ez ősi hagyományunk. Ma azonban „szépítkezésünk” is létterheléssel, környezetkárosítással jár, másrészt civilizációnk olyannyira elszakadt a természettől, olyannyira élet- és létveszélyes formát öltött, hogy minden eszközt fel kell használnunk a természetességre neveléshez, elsőként mindjárt a természetesség eszményítését.

A borotválkozásnak az ápoltság-ideálhoz csatolása az elhanyagoltság lehetőségeit szaporítja. A borostás hónalj sokkal kevésbé „szalonképes”, mint azelőtt a természetes szőrzet. Ez a korunkban már egyébként is túlélezett társadalmi különbségeket feszíti tovább, hiszen aki ápolt szeretne maradni, annak még több időt kell erre fordítania, ami a fárasztó munkát végzőket aránytalanul jobban terheli.

Az emberi lényt a maga természetes valójában kell szépnek látnunk.

__________

A „napbarnított” bőr kevésbé ad illő megjelenést, mint azelőtt

A szépségeszményeket sokszor gyakorlati értékek határozzák meg. A Willendorfi Vénusz telt idomait a termékenység eszménye szépíti, s talán még az akkoriban gyakori éhezés – és így tovább. A napbarnítottság értékelése is számos változáson ment át. Földművesek körében, akik kényszerűen dolgoznak a tűző napon, a hófehér bőr a hagyományos eszmény, míg városi penészvirágaink közt a 20. században az egészséges, napsütötte bőrszín jött divatba, a már egészségtelen túlzásokig.

Ma azonban, az ózonlyuk korában, a napozás is veszélyessé vált, s a még mindig divatozó napbarnított bőrszínre éppoly veszélyes szoláriumokban tesznek szert a jobb módú városlakók. A dolog művirágszerűen ízléstelenné vált, s még inkább stá­tuszszimbólum jelleget öltött. Voltaképpen a gazdagság, dologtalanság hiú fitogtatása lett. S ne feledjük, egészségtelen voltán túl a szolárium is energiapazarló.

__________

Ne eszményítsd a kigyúrt férfitestet!

Az ilyen test sokféle fölösleges géppel tömött edzőtermekben töltött hosszú órákról árulkodik, s arról a szándékról, hogy „viselője” kétes értékű műtárggyá formálja testét, vagy hogy konfliktusait erőszakkal szereti megoldani, megfélemlítésre törekszik. Szebb az olyan izomzat, amelyet torna vagy fizikai munka formált.

__________

Kerüld a kozmetikai sebészetet!

Ha elégedetlen vagy alakoddal, tornássz! Ezzel eltüntetheted azokat a torzulásokat, amelyek helytelen életmódodból fakadnak, de szabványszépséggé faragtatnod magad illetlen. Néhány plasztikai, kozmetikai műtét után voltaképp már egész testedet protézisnek tekinthetjük. Az arc a lélek tükre – de minek a tükre az olyan arc, amit sebészek formáltak?

Vállald fel természetes testalkatodat, arcodat, s ne vesd magad alá természetellenes tortúráknak azok kedvéért, akiknek valójában nem te tetszel, hanem egy elvont, életidegen divatszépség társaságában szeretnének parádézni.

__________

Lehetőleg ne használj kozmetikumokat!

Bőrünk minősége életkorunkat és egészségi állapotunkat mutatja. A számtalan kencével fiatalabbnak és egészségesebbnek tüntethetjük fel magunkat messziről, de nem leszünk tőlük sem fiatalabbak, sem egészségesebbek. Sőt! Legtöbb találmányunkhoz hasonlóan a kozmetikumok rövid távon előnyös hatása hosszú távon visszájára fordul. Saját egészségünkön kívül másokét is rongáljuk vele. A kozmetikumok a szennyező vegyipar gyártmányai, bármennyi joggal hirdetik is biotermékként magukat, ráadásul jelentős részüket állatok szenvedéséből gyúrják.

A smink egyszerű hazugság, s a hazugság e téren is illetlen.

Mit is hazudunk? Hogy szépek vagyunk? Ez esetben a kozmetika annak alig titkolt beismerése, hogy nélküle csúfak vagyunk.

Mit hazudunk még? Hogy fiatalabbak vagyunk, mint valójában? Ez pedig arról szól, hogy mai valónknál értékesebbnek látjuk a régebbit. A romlott áru esete. Aki értelmesen él, annak az értéke inkább növekszik az idő múlásával, mint csökken, de legalábbis új értékekre tesz szert a régiek helyett.

/Folytatásnak ajánlott: Egészségőrzés/

___________________________________________________________________________________

ÚJ ILLEM /Előzménynek ajánlott: Előszó az új illemhez/

Sokan kérdik, miért illemtant írtam erkölcstan helyett.*

Az illemtanok valóban nem népszerűek manapság. Etikett, üres formaságok gyűjteménye, álságos udvariaskodás jut róla az eszünkbe, amivel, úgy hisszük, nagyjából leszámoltunk már végre, s nagyon ideje volt. Ez persze tévedés. Bár az illem lazult, továbbra is illemszabályok tíz- vagy százezreit követjük, csak nem tűnik fel, annyira természetesek számunkra. Gyakran, ha úgy hisszük, leszámoltunk valamelyik illemszabállyal, nem más történt, mint hogy csöndben lecseréltük egy másikra. Az illem örök szükségszerűség körünkben, az emberek (és minden társas állat) körében; a társas érintkezés legfőbb szabályozója, fenntartója.

Más kérdés, hogy mai, túlszabályozott életünkben többségünk gyűlöli a szabályokat, s már az illem szó hallatán is kileli a hideg. Ez azonban nem változtat semmin. Az illem szót nem ejtjük ki a szánkon, fülünket becsukjuk előle – és követjük tovább korunk, világunk, rétegünk illemszabályait.

Az erkölcs szó kevésbé bántja a fülünket. Az etika, az erkölcs „tudománya” még kevésbé. Emelkedettebb hangzású, és általában kellően homályos ahhoz, hogy ne kötelezzen szinte semmire, ne érezzük a fenyegetését. Ha egy adott morál nem ad az illem konkrét szintjén megfogalmazott szabályokat, gyakorlatilag bárki erkölcsösnek érezheti magát bármilyen életmód mellett. S ami a fontosabb: az erkölcsi szabályok megszegése, legalábbis itteni, mostani világunkban, nem jár szinte semmilyen következménnyel. Sem jogi szankciókkal, sem az illemsértést követő azonnali, közvetlen visszajelzéssel.

Egyébként az erkölcs sem örvend túl nagy népszerűségnek: míg az illemet vaskalaposságban marasztaljuk el, az erkölcsöt fennköltségben, szépelgésben, álszenteskedésben. Egyiknek sem könnyű visszaszerezni a jogait, pedig sürgős szükségünk van rá. Az erkölcsöt nem lenne szabad megfoghatatlan, ködös fogalomként kezelnünk: nem más az, mint az értékek, célok meghatározásának, s ezzel összefüggésben a helyes és a helytelen megkülönböztetésének „tudománya”. Mi lenne ma ennél fontosabb?

Épp az illem gyakorlatiassága az, ami miatt fontosnak éreztem, hogy a létrendi erkölcstanok után mielőbb megalkossuk a létrendi illemtant, vállalva az első kísérlet szükségszerű fogyatékosságait. Ma már nem elég elméletben érteni egyet a létrendi elvekkel, erkölccsel. Fennmaradásunkhoz azonnali, tényleges életmódváltásra van szükség. Erre elméleti fejtegetésekkel, felfoghatatlan számadatokkal, elvont erkölcsi nézetek kinyilvánításával nem szoríthatjuk rá egymást, csakis a társas érintkezésben folyton működő, „rögtönítélő” illemmel. Azzal, ha a pazarlóra, természetkárosítóra, fölöslegesen autózóra stb. úgy nézünk, mint arra, aki társaságban szellent, padlóra köp, vagy az ujjai közt fújja ki az orrát.

Természetesen egy új illemtant nem könnyű gyorsan elterjeszteni. De ha már megszületett, joggal várhatjuk attól a rengeteg embertől, akik a létrendi szempontokkal elvben egyetértenek, hogy elveiket életmódjukban is érvényesítsék, és szégyenkezzenek mások előtt, ha nem teszik.

Úgy tűnik, a kezdeményezést sikeresnek mondhatjuk: az új illem valóban terjed. Ez persze nem a könyv érdeme, sokkal inkább a kor szava. De a kor szava is a mi szánkról hangzik el, s tartozunk vele, hogy kimondjuk, másként a kornak nem lesz szava.

____________________

* A kérdés A világvége illemtana c. könyvemre vonatkozik. Akit érdekel, bővebb anyagot talál róla a könyv honlapján, viszonylag sok részlettel, idézettel. A Dolgaink blogon található cikkek egy része a könyvből kiemelt és átdolgozott szemelvény, más része egyelőre csak itt olvasható.
________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

Nem sokra megyünk a szaporodó kommunikációs tréningekkel, rendszerekkel, iskolákkal, technikákkal. Bármily okosan és alaposan kidolgozottak, jobbára csak újabb nehézségeket gördítenek a megértés útjába. Elterelik a figyelmet az egyszerű lényegről, magáról a megértésről.

A megértésnek egyetlen feltétele van: az érdeklődés. Akit érdekel, mit mondanak neki, az figyelni fog rá, s ha figyel rá, meg is érti, minden technika nélkül. A meg nem értés általános, szinte egyedüli oka, hogy nem érdekel minket igazán, mit mond, mit akar a másik, ki ő egyáltalán. És az érdektelenségen semmiféle technika nem segít.

A technika még nehézséget is jelenthet, mert figyelmünk egy részét a technikánkra fordítjuk. Elsősorban arra a veszélyre gondolok, amellyel szinte bárminek a tudatosítása jár: hogy attól fogva csak a tudatosított elemekre figyelünk, a többi iránt többé-kevésbé érzéketlenné válunk. A „tudatosan kommunikáló” emberek közt különösen gyakori, hogy alig érzékelik a metakommunikációs gesztusokat. A nyelv bűvöletében élő emberiség e nélkül is aránylag érzéketlen rájuk. A kutyák gyakran világosabban érzik gazdáik kapcsolatának természetét, mint maguk a gazdák. (Nem a tudatosság ellen akarok szólni, de minden tudatosítás során ügyelnünk kell, hogy megőrizzük korábbi érzékenységünket, nyitottságunkat.)

A kommunikáció-technikai módszerektől a konfliktusok megszűnését remélik. Nem látják, hogy a konfliktusok alapvetően azért vannak, mert akarjuk, hogy legyenek – illetve vannak, mert vannak. Főként érdekellentétek folytán. A kommunikációs technikák legfeljebb elhitetik híveikkel, hogy ők nem akarnak konfliktusokat. Holott továbbra is akarnak, s ezután még ravaszabb öncsalással idézik őket elő, abban a hi­t­ben, hogy minden lehetőt megtesznek a megelőzésükre vagy feloldásukra, s így már végképp bizonyos, hogy csakis a másik lehet bűnös a viszályban.

A konfliktus nem bűn és nem kommunikációs hiba. Legtöbbször szükségszerűség. Ha két vetélytárs összekap egy darab kenyéren, valaki szerelmén, munkalehetőségen, élettéren, a szűk lakás vagy a terhes munka felosztásán, azt a „jobb” kommunikációs technika nem oldja meg, legfeljebb kulturáltabb mázzal vonja be. Ami nem árt, de hozzájárulhat, hogy még nehezebb legyen a problémát világosan felismerni.

Végül az sem ritka, hogy valaki épp nem a problémák tisztázására, hanem egy kiadós veszekedésre vágyik, és semmi nem bőszítheti jobban, mint ha partnere következetesen kitér ez elől, kulturált problémamegoldásra és más szép dolgokra hivatkozva.

Aki a „helyes” kommunikációra akarja megtanítani embertársait, voltaképp saját nyelvét akarja rájuk kényszeríteni. Mellékes, hogy e nyelvet nem maga találta ki, a hittérítő sem a maga alkotta vallásnak térít. Bizonyos értelemben joggal mondhatjuk a kommunikáció-oktatóról, hogy ő maga küzd közlési-befogadási nehézségekkel: nem beszél más nyelvet a sajátján kívül.
________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN /Előzménynek ajánlott: Megbocsátás/

Nemcsak a megbocsátás vet fel problémákat, hanem a bocsánatkérés is.

Nincs ember, aki ne vétene olykor mások ellen, szándékosan vagy akaratlanul. Tehát nincs, akinek soha ne lenne oka a bocsánatkérésre. Fogyatékosság, ha valaki képtelen rá: ez vagy abból fakad, hogy nem is képes felismerni és megbánni vétkeit, vagy abból, hogy képtelen mások előtt bevallani őket. Páncélt növesztett maga köré, nem hajlandó gyengeségeiből bármit is megmutatni másoknak, méltóságán alulinak érezné. Ez a páncél persze csak egy irányban „véd”: aki benne él, talán viszonylagos biztonságban érzi magát, de kívülről tisztán látható minden, amit alá igyekszik rejteni. A hamis biztonság illúzióját kelti: valójában semmi védelmet nem ad, csak a belső magányt fokozza, a kapcsolatteremtést nehezíti, esetleg lehetetlenné is teszi. Igazság szerint szubjektív biztonságérzetet sem ad: ilyen páncélt csak az növeszt és tart fenn, aki soha nem érzi magát biztonságban. Minél fenyegetettebbnek érzi magát, annál inkább vastagítja páncélját, és viszont. Ördögi kör.

Az őszinte bocsánatkérés képessége tehát fontos az egészséges, közvetlen kapcsolatok létesítéséhez és fenntartásához.

A bocsánatkérés azonban nem oldja meg a problémákat magában, mivel sokféleképpen lehet hamis. A két leggyakoribb hiba egyike, ha valaki mindenért reflex-szerűen bocsánatot kér. Ez néha önértékelési zavarokat takar, de éppilyen gyakori, hogy az illető egyszerűen nem gondolja komolyan, csak elejét akarja venni minden bírálatnak. Az ilyen bocsánatkéréssel mintha csak ezt mondaná, ingerülten: „Igen, igen, igen, tudok mindent, bocsánat, de most hagyjatok ezzel békében!”.

A bocsánatkérés másik gyakori, hibás formája az előző „átérzettebb” változata. Újabb csapda, amit magunknak és másoknak állítunk. Ha azt mondjuk valakinek: „Nem tudom, mivel bánthattalak meg, de kérlek, bocsásd meg nekem, mert biztosan nem volt szándékos”, az nagyon könnyű és álságos megoldás. Önmagunkat csapjuk be vele, a legkönnyebb utat választva. Voltaképpen azt mondjuk ezzel, hogy nem vagyunk hajlandóak átgondolni, mi lehet a bántó a viselkedésünkben, továbbra sem kívánjuk megérteni a másikat. Egyszerűen szabad kezet kérünk tőle arra, hogy tetszésünk szerint bánthassuk tovább, azon az alapon, hogy nem szándékosan tesszük. Azt pedig, hogy mit teszünk szándékosan, mit nem, csakis mi magunk dönthetjük el, ugyebár. Vagyis magunknak követeljük a jogot annak eldöntésére, hogy a másiknak mit kell megbocsátania nekünk. Mi bocsánatot kértünk, megtettünk tehát mindent, ami csak elvárható tőlünk. Meghoztuk a legnagyobb áldozatot: „megalázkodtunk”, következésképp a másik, ha ennek ellenére mégsem bocsát meg nekünk, egy szemét, erkölcstelen alak.

Az igazi, helyénvaló bocsánatkéréshez meg kell értenünk, mivel bántottunk meg valakit, be kell látnunk hibánkat, és meg is kell bánnunk. S a megfelelő szavak mellett egyetlenegy igazi „bocsánatkérés” létezik: ha felhagyunk azzal, amivel eddig bántottunk valakit. E nélkül többé-kevésbé álságos minden bocsánatkérés.

___________________________________________________________________________________

ÉLET-TAN

A megbocsátásra való képtelenség súlyos fogyatékosság, megmérgezi a lelkeket, és megnehezíti, vagy éppen lehetetlenné teszi az együttélést.

De legalább ilyen komoly probléma, ha valaki siet (általában látványosan) megbocsátani az ellene elkövetett vétkeket, többnyire saját nemeslelkűségének tudatában. Lezárja a kérdést, nem hajlandó többé beszélni róla, így soha rá nem jön, hogy valójában nem is bántotta senki. Sőt, hogy talán épp ő vétkezett a másik ellen. Magától sem jön rá, de azt is megakadályozza, hogy mások értessék meg vele. „Nem akarok többé hallani erről, én már megbocsátottam, zárjuk le!” Ezzel bedobozolja a problémát, ráüti a megbocsátás pecsétjét, s elteszi csak általa hozzáférhető raktárába, ahol már ezerszám sorakoznak az ellene valaha is elkövetett és „megbocsátott” bűnök.

Az ilyen ember, bármennyit gyakorolja a megbocsátás erényét, általában ellenségének érzi a világot, és ellenségévé teszi az embereket. Hiszen a saját gesztusa mindenképp ellenséges. Rejtett üzenete valahogy így szól: „Ne próbáld nekem megmagyarázni, mi történt köztünk, ezt csak nekem van jogom megítélni. Meg is ítéltem, az ügyet lezártam, fellebbezésnek helye nincs. Te gonosz vagy, mert vétettél ellenem, én pedig jó vagyok, mert megbocsátottam.” Ki ne érezné ezt bántónak? Az ilyen megbocsátás önmagában is súlyos vétek.

A megbocsátás egyik helyes módja, ha a sérelmesnek tartott esetet megbeszéljük. Persze nem indulatosan, túlharsogva a másikat, hanem valódi figyelemmel, megértő szándékkal. Ha a vélt vagy valós sérelem hatása még túl erős bennünk, inkább várjunk a megbeszéléssel. Beszédre amúgy is csak akkor van szükség, ha úgy érezzük, aki megbántott minket, nincs is tudatában. Vagy ha szándékosan tette, mi valóban nem értjük az okát. Más esetekben nem fontos beszélni a dologról.

A megbocsátáshoz gyakran elég, ha (beszélgetés nélkül) igyekszünk az ő szemével nézni az esetet és előzményeit. Ez nem könnyű, amíg eleven bennünk a sértettség, viszont addig a beszéd sem ígér eredményt. De ha sikerül a másik szempontjából néznünk a helyzetet, az feltétlenül segít indulataink csillapításában. Megtörténhet, hogy saját hibánkat ismerjük fel az eset okaként. Vagy rájövünk: meg sem bántottak bennünket, magunk voltunk túlérzékenyek valamire, s ezt más nem is gyaníthatta.

Ez a megbocsátás két valódi formája: felismerni, hogy magunk voltunk a hibásak, vagy hogy nem is bántott minket senki, nincs mit megbocsátanunk.

Csakhogy sokszor ezek egyike sem válik be. A sérelmek gyakori oka ugyanis a hosszú távú érdekellentét valamiben. Az állandó érdekütközés folyton új, kölcsönös sérelmeket szül, s nem segít, ha egyenként megbocsátjuk őket. Ezen csak az érdekegyeztetés változtathat. Mivel ez sem mindig lehetséges, hiszen léteznek összeegyeztethetetlen érdekek, olyankor vállalnunk kell, hogy e tekintetben ellenségek vagyunk. Nagyon fontos azonban tisztán látnunk, hogy csak ellentétes érdekek ütközéséről van szó, s az ebből fakadó konfliktusokhoz ne próbáljunk erkölcsi önigazolást keresni. Kapcsolatunkat is, erkölcsi érzékünket is tovább rongálná a bűnbakképzés, vagyis ha ellenségünket gonosznak, netán a ROSSZ megtestesítőjének tartanánk, magunkat pedig ártatlannak. Ilyen helyzetben a fölösleges és reménytelen megbocsátást mintegy pótolhatja, ha belátjuk: az ő helyzetében mi is azt tennénk, amit ő. Szintén fontos az ellenségeskedést határok közé szorítani. Ha némely téren ellentétesek is az érdekeink, nem kell minden tekintetben ellenségként kezelnünk egymást, akár értelmes együttműködésre is találhatunk alkalmat.

/Folytatásnak javasolt: Bocsánatkérés/

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

Eltekintve néhány esettől, amikor egy kultúra magát ökológiai válságba sodorva szűnt meg, minden eddigi kultúrát létrendinek nevezhetünk. Ha nem is tudatosan, de beilleszkedtek a világ rendjébe, mivel a legveszélyesebb tevékenységeik kártékony hatása sem múlta felül a természet megújulóképességét.

Hihetetlenül felgyorsult szaporodásunk és megnövekedett hatékonyságunk folytán túlléptük ezt a határt, s most olyan problémát kell megoldanunk, amivel történelmünk folyamán még sosem kellett szembenéznünk. Változtatnunk kell minden megszokott – s részben a természetünkből eredő – tevékenységünkön, a létrendi szempontok szerint. Át kell alakítanunk teljes társadalmi-gazdasági berendezkedésünket, valamint mindennapi életünket. Részint az emberi világon belül kell kör formájú folyamatokat létrehoznunk, amelyekben minden tevékenység eredményeit és melléktermékeit más tevékenységek hasznosítják, míg a kör be nem zárul, másrészt olyan életmódot kell kialakítanunk, amely része lehet a bennünket körülölelő nagyobb köröknek, a természet körforgásának. Olyat, ami nem kíván több anyagot és energiát, mint amennyit a természet folyamatosan nyújthat megújulásával, s nem bocsát ki mást és többet, mint amit és amennyit a természet hasznosítani képes. Úgy kell szabályoznunk minden tevékenységünket, gazdaságunktól a kedvteléseinkig, hogy semmivel ne borítsuk fel a természet önszabályozó rendszerét. Ezt a kidolgozásra váró összemberi élet-, cselekvés- és gondolkodásmód-együttest nevezem létrendi kultúrának.

A létrendi kultúra csak annyiban konkrét és meghatározott, amennyiben a létrendi követelményeknek eleget kell tennie. Ezen a szemponton túlmenően bármilyen alakot ölthet, a törzsi kultúrától az információs társadalomig, a világbékétől a szakadatlan háborúskodásig. Sokféle technológiára épülhet, a kőkorszaki termelési módoktól a technika ma még előre nem látható új formájáig, s bármilyen világnézeteket követhet a totemizmustól a vallások széles választékán át az ateizmusig. Webkönyvem e témakörében egyrészt a megkerülhetetlen általános követelményekről és szemléleti kérdésekről írok, másrészt olyan utakat igyekszem felvázolni, amelyekre itt és most aránylag legkönnyebbnek tűnik rátérni, részmegoldásokat, amelyekkel már most élhetünk.

/Folytatásnak ajánlott: A szegényedés kultúrája/

___________________________________________________________________________________

VILÁGÉLETTAN

(Ez a cikk a Napút folyóirat 2003. májusi számában megjelent „A létvédelem” c. írásom átszerkesztett változata. Az eredeti szöveg a Napút Online oldalán  olvasható.)

Írásaimban gyakran élek a „létrendi” jelzővel, amit, saját alkotású szó lévén, az olvasó aligha talál meg az értelmező szótárakban, illő megismertetnem vele. Erre legjobb megoldásnak tűnik, ha közzéteszem itt a szó bevezetésére 2003-ban írt cikkemet, némiképp átdolgozva.

Azok számára, akiknek esetleg nincs türelmük elolvasni a cikket, összefoglalásképp azt mondhatom, hogy a „létrendi” jelzőt megközelítőleg az „ökológiai” vagy a „környezetvédelmi” jelzők értelmében használom.

____________

A létvédelem

Szavaink nem közömbös jelek, egyáltalán nem mindegy, mit minek hívunk. Ha valamit elgörbült szögnek nevezünk, a név a kiegyenesítés lehetőségét is sugallja; nagyapáink még éltek e lehetőséggel. Ha viszont szemétnek nevezzük, ez felszólítás, hogy dobjuk ki – mi már ezt tesszük. Meglehet, a legtöbb szemetet bizonyos értelemben maga a szemét szó termeli.

Meggyőződésem, hogy környezetvédelmi törekvéseink viszonylagos sikertelensége részben a környezetvédelem szóból fakad, s e név jobbra cserélése maga is jelentős környezetvédelmi tett.
A szó két fő hibája közül az első, hogy hosszú. Hadaró világunkban a környezetvédelem teljes három szótagnyi, behozhatatlan hátránnyal indul legfőbb „ellenfelével”, a gazdasággal szemben. A környezetvédelemről szóló írást a mai olvasó elunja, mielőtt a cím végére ér.

A másik hiba tartalmi. Környezete csak valaminek lehet, s világos, hogy ez a meg nem nevezett, elhallgatott valami a lényeg, mint az alak-háttér viszonyban az alak. A szó sugallata szerint a környezetvédő sosem a lényeggel törődik, hanem annak lényegtelen hátterével, „környezetével”. A szó rejtett üzenete így hangzik: a környezetvédelem mellébeszél; mindig a lényegtelennel foglalkozik, hosszadalmasan, fárasztóan, unalmasan. Nem csoda, ha ilyen tartalmú szóval ritkán sikerül az embereket fellelkesítenünk. Lecserélésére javaslatom: a
LÉTVÉDELEM.
Ez a szó bezzeg már nem vonszolja magát a lényeg körül! Két szótag terhétől megszabadulva süvít, s középtájt markol meg bennünket. Nyilván lesznek, akik az új fogalmat túl tágasnak és súlyosnak találják, de napról napra nyilvánvalóbb, hogy magáról A létkérdésről van itt szó, és semmi sem lehet túl erős ennek hangsúlyozására. Nem a „környezetünket” fenyegeti veszély, hanem saját magunkat, mégpedig létünkben érintve. Azt sem kell bizonygatni, hogy nem csupán az emberi létről van szó, hiszen naponta százával pusztítjuk ki az élőlényfajokat, és az élettelen természet számos elemének léte is veszélyben forog. A fogalom tágassága előny, mert így a nyelv logikája szerint a természetvédelem, az egészségvédelem, kulturális örökségünk védelme mind a létvédelem fogalmában fut össze, ez lesz az alapjuk.

A környezet- előtag több kifejezésünkben is lét-re cserélhető: a létvédők létvédelmi egyesületeket alakíthatnak, követelhetik a létártalmakról, létkárosító technológiákról, ill. a létkímélő, létbarát termékekről szóló törvényjavaslatok elfogadását – ami híján az állampolgárok létükben fenyegetettnek érezhetik magukat.

Baj van az ökológia szóval is. A magyar nyelvben az ö és o magánhangzók összeférhetetlenek egy szóban, nyelvünk az ökológiát mintegy kiöklendezi. Az ökológiával csak több éves megszokás barátkoztathat meg bennünket, ha magát a szót már észre sem vesszük. További hátránya, hogy nem beszélő név, jelentését sem lehet röviden, világosan elmagyarázni, és semmi sem utal a környezetvédelemmel (létvédelemmel) való kapcsolatára. Sok éve töröm a fejem a magyarításán, s itt az ideje, hogy a legjobb ötleteket közreadjam. Ezek:
a LÉTRENDTAN és a LÉTTAN.
Közös előnyük, hogy világosan kapcsolódnak a létvédelem fogalmához. A létrendtan nagyon jó beszélő név, szépséghibája a mássalhangzó-torlódás. A jobban hangzó léttan hátránya, hogy túl közel áll az ontológia fordítására használt lételmélet szóhoz – bár lehet, ez inkább előny. Ajánlom használatra őket, válasszon közülük a gyakorlat.

Az ökológia szó kettős jelentésű: nemcsak a tudományt jelöli, hanem annak tárgyát is. Főként az -i képzős alakban. Ehhez a jelentéshez telitalálatnak vélem a
LÉTREND
fogalmát, s főként a létrendi jelzőt. Valóban sokatmondó, ha létrendi egyensúlyról, létrendi összefüggésekről beszélünk.

A szavak cseréje persze nem hagyja érintetlenül a mögöttük álló fogalmakat sem. Az újak nem pontosan ugyanazt jelentik, mint elődeik – ez épp az erényük, ezért van szükségünk rájuk. Alkalmazásuk eleinte némi kreativitást kíván a gépies „tükörfordítás” helyett; ez ne riasszon vissza bennünket.

Az új szavak bevezetését nem a hivatalos magasságokban kell kezdeni, hanem magunk között. Használatuk nyilván ellenállásba fog ütközni, elsősorban mindjárt a sajátunkba. Valamit új névvel illetni a megszokott helyett: ez mindig a mesterkéltség, természetellenesség érzetét kelti, bármennyire jobb az új név a réginél. Ezt tehát le kell győznünk magunkban.

Még erősebb lesz a hivatalok ellenállása, és a gazdasági-technokrata elfogultságú médiáé, hiszen nyomban megérzik, milyen hatalmas fegyver került a kezünkbe. Mégis a média lesz a terjesztés legfőbb eszköze. Ha cikket írunk, lábjegyzetben vagy zárójelben tisztázhatjuk az új szavak jelentését; ha interjút adunk, a riporterek rákérdeznek, miről beszélünk, s mire az első tájékozott riporter így teszi fel a kérdést: „A létvédelem ugyebár az, amit azelőtt környezetvédelemnek hívtunk?”, addigra az új szó polgárjogot nyert, s már a rövidsége révén is megállíthatatlanul terjedni kezd.

Írásomnak nem a magyarítás a célja, hanem a létvédelem ügyének leghatékonyabb szolgálata. A lelki akadályok elhárításában remélek segédkezni vele, amelyek közt a nyelvieket a legveszélyesebbnek hiszem. Hiába igyekszünk teljes erővel a helyes irányba, ha mozgásunkat láthatatlan (nyelvi) behúzott fék nehezíti. A sikeres névváltás a féket hajtóerőre cserélheti. Egészen más súlyú dolog egy ökológia névre hallgató, homályos és gyanús tudomány(?) téziseivel kerülni szembe, mint a lét rendjével. És aligha akad olyan politikus, a mellékesnek tekintett környezetvédelmi kérdéseket bármily könnyen söpörje is félre, aki meg merné ezt tenni a létvédelmi kérdésekkel is.

A környezet és a környezetvédelem alapjában elhibázott fogalmak; nemcsak a magyar nyelvben jelentenek gondot. Helyénvaló lenne hát külföldi elvbarátainkat is hasonló nyelvújító akciókra biztatni.
Ez a névcsere ízig-vérig civil vállalkozás. Valami, amit ténylegesen jogunkban és hatalmunkban áll megtenni, noha nagy hatású – ami pedig a civil szféra lehetőségeit ritkán jellemzi.

Néhány példa a környezet- és öko- előtagú szavak, jelzős kifejezések helyettesítésére:
.
környezetbarát – létbarát
környezetidegen – helyidegen, tájidegen
környezeti állapot – létrendi állapot
környezeti károk – létrendi károk
környezeti kérdések – létrendi kérdések
környezetkímélő – létbarát
környezetpolitika – létrendi politika
környezetünk állapota – létrendi helyzetünk
környezetvédelem – létvédelem
környezetvédő – létvédő
ökológia – léttan, létrendtan, ökológia
ökológiai egyensúly – létrendi egyensúly
ökológiai katasztrófa – létrendi katasztrófa
ökológiai törvények – létrendi törvények
ökológiai válság – létrendi válság
ökoszisztéma – létkör

————————————————

A cikk utóélete, eddigi hatása: az új szavak nem terjedtek úgy, ill. nem úgy terjedtek, mint vártam. A létvédelem szót csak az ún. politikai jobboldal kezdte használni, elsősorban a magyarság védelmét értve alatta, de mostanában ebben az értelemben is ritkábban találkozom vele. A „zöld” szóhasználatban egyedül a létrendi jelző jelent meg – elvétve. Ennek egyik oka lehet a Napút olvasótáborának aránylag szűk volta, s köztük a létrendi szemléletnek elkötelezett olvasók szerény száma. Magyarán azt hiszem, írásom nem jutott el remélt közönségéhez. Mivel javaslataimat – kissé tovább válogatott formában – ma is időszerűnek tartom, itt is közzé tettem őket, talán könnyebben megtalálják közönségüket.
___________________________________________________________________________________