(Az Unia c. webkönyv részlete; annak összefüggéseiben könnyebben értelmezhető)
Még mindig magától értetődőnek tekintjük, hogy „a legfőbb érték az ember”, „az emberi életnél semmi sem drágább”, holott életünk gyakorlatába már nem illik bele ez az eszme. Túl azon, hogy ez nem mindig és nem mindenütt számított ennyire természetesnek, abba a korábban sosemvolt helyzetbe jutottunk, amikor az emberi élet lekerül értékrendünk csúcsáról, s ezzel alighanem megváltozik a mindenkori (vagy inkább eddigi) erkölcs lényege is. Kiderül, hogy az ember(társ) életének értéke nem feltétel nélküli, hanem feltételekhez kötött.
Érték csak akkor létezik, ha van, aki értékeljen. Az értékeket magunk határozzuk meg. Nem egyénenként, hanem történelmi-kulturális közösségben, folyamatban. Az ember életének embertársai adnak értéket – ha adnak. Tehát valaki életének értéke végső soron nem mást jelent, mint hogy az illető értékes tagja a közösségnek. Ez a csapatban élő állatok esetében is természetes állapot, de bonyolult munkamegosztásunkkal mi sokszorosra növeltük egymástól való függőségünket, s ezzel még jóval fontosabbá, értékesebbé váltunk egymás számára. Ebből, nem másból következik az emberi élet értéke. Általánossá, vagyis a nemzeti és egyéb közösségi határokon túlnyúlóvá pedig a párszáz éve folyó gazdasági globalizáció révén vált, mióta szükségleti cikkeink egyre nagyobb hányadát a látóhatárunkon túl állítják elő, teljesen ismeretlen emberek.
Túlszaporodásunkkal és az élőmunka minimalizálására törekvő gazdaságunkkal ez a helyzet szűnőben van, illetve jórészt már meg is szűnt. Ahogy egyre több embernek kell osztozkodnia a fogyatkozó javakon, úgy válik mindinkább teherré számunkra a másik ember léte. Ugyanakkor munkamegosztásunk továbbra is bonyolult ugyan, csakhogy egyre kevesebb emberre van szükség a termelés gépezetének működtetéséhez, mind többen szorulnak ki a munkamegosztásból (munkából), így más szempontból is tehertétellé válnak a közösségben.
Az új helyzet felismerését torz gazdasági berendezkedésünk lassítja. Ebben a rendszerben közérdeknek számít, hogy minél több legyen a fogyasztó, így a termelésből kiszorult emberek is képviselnek bizonyos értéket fogyasztóként, lassítva a gazdaság hanyatlását. Azonban a rendszer tűrése nem végtelen, hiszen igen rossz és egyre romló „üzlet”, ha a termelők tartják el (központi segélyekkel vagy egyéb módokon) a csak fogyasztókat, hogy az általuk biztosított csekélyke vásárlóerő révén segítsenek az olcsó tömegtermelés lehetőségének fenntartásában.
Az emberi élet szükségképpen leértékelődik. Nemcsak értékrendünk csúcsáról kerül le, sokkal mélyebbre is süllyedhet értékeink skáláján. A vetélkedés erősödésével embertársunk életének értéke akár negatív értékké, jóból rosszá is válhat.
A fordulat nemcsak az erkölcsöket változtatja meg, de az általában vett erkölcsiség „örök” lényegét is érintheti. Ha elfogadjuk az erkölcsiségnek azt a meghatározását, miszerint nem más, mint a minél hosszabb távú és minél tágabb közösség érdekeinek előtérbe helyezése az egyéni és a rövid távú érdekkel szemben, láthatjuk, hogy az embertárs életének elértéktelenedése az erkölcsiség lényegét is kikezdi. (Az elvont formula érvényben maradhat azon az áron, hogy egyre több embert zárunk ki a közösségből.) Ahogy a keserű tréfának hangzó, de valójában szó szerint komolyan vehető szólás tartja, a prédaállat csapatában senkinek nem kell gyorsabban futnia a ragadozónál, elég, ha gyorsabban fut, mint a csapatban a leglassabb. Nos, ez a túlélés legegyszerűbb képlete, de nem az erkölcsé. Az erkölcs (amely a maga módján szintén a túlélést szolgálja) nem tűri, hogy a leglassabb tagja a ragadozó zsákmányává váljon, a közösség tagjai együtt lépnek fel a veszély ellen. Nem mintha az erkölcs érdekmentes lenne, hanem azért, mert bonyolultabb szerkezetű csapattal, közösséggel számol, ahol az egyedek sokféle képessége lehet értékes a közösség számára, nem csupán az egészsége, gyorsasága. Ezért ez az új helyzet, amelyben az emberek értéküket veszítik s csupán táplálékkonkurenciát jelentenek egymás számára, az emberi közösséget szétzúzza. Nincs miért csodálkoznunk, hogy egyre többen panaszolják fel (okkal) az erkölcs, az emberi szolidaritás hanyatlását: ami még maradt belőle, az a neveltetésünk tehetetlenségi erejének köszönhető, és maradványai aligha tartják magukat sokáig a helyzet nyomása ellenében.
Nem hiszem, hogy széplelkűséggel segíthetnénk a gondon. Nem elég keményen eltökélnünk, hogy e téren nem engedünk kultúránk hagyományaiból, számunkra ezután is értékes marad az emberi élet. Nagyon súlyos fennmaradási érdekek állnak szemben vele, s elsősorban ezek formálják bennünk az eszméket. Ha ragaszkodunk az emberi élet értékes voltához, nem elméletben, hanem az emberi élet gyakorlatában kell olyan helyzetet teremtenünk, hogy életünk valóban értéket jelentsen másoknak. Csak akkor érhetjük el, ha sikerül szaporodásunkat megfékeznünk, sőt radikálisan lecsökkentenünk; ha sikerül fogyasztásunkat (és igényeinket) globálisan az 1,00 ökológiai lábnyom szintjére visszaszorítanunk, hogy ne csupán a táplálékkonkurenst jelentsük egymás számára; és ha fel tudjuk számolni a munkanélküliséget, akár a termelés „hatékonyságának” rovására is. Amíg ez nem megy, bele kell törődnünk, hogy az emberi élet nem a legfőbb érték többé.
(Vissza: Unia)
___________________________________________________________________________________
